lemez - PAOLO CONTE

hetvenhárom évesen adta ki Nelson című lemezét. Gondolhatnánk, nem mai fiú már, biztosan nem énekel pontosan, a hangja ernyedtebbé vált: de az az igazság, hogy Conte mindig öregesen énekelt, arról nem is beszélve, hogy nem volt már fiatal, amikor vibrafonosból, dalszerzőből és gyakorló ügyvédből énekes lett.

hetvenhárom évesen adta ki Nelson címû lemezét. Gondolhatnánk, nem mai fiú már, biztosan nem énekel pontosan, a hangja ernyedtebbé vált: de az az igazság, hogy Conte mindig öregesen énekelt, arról nem is beszélve, hogy nem volt már fiatal, amikor vibrafonosból, dalszerzõbõl és gyakorló ügyvédbõl énekes lett. Hangját mindig is enyhe fádsággal járó rekedtség jellemezte. Úgy énekelt, ahogy színészek szoktak - ha nem túl képzett énekesek - a színészlemezeken. Ez részben annak tudható be, hogy õ az az olasz dalnok, akinek a szövegeire is érdemes egy kis figyelmet fordítani; aki még egy elcsöppenõ citromfagyit is úgy énekel meg, hogy az a régi, gyerekkori nyarak himnusza lesz. Nem tisztán énekel Conte, nem is szépen. De a szövegeit, a dalokat mélyen átéli, nem elõ-, hanem átadja. Minden nemzetnek van egy ilyen huszadik századi trubadúrja: nekünk Cseh Tamás volt az, Amerikának ott van Tom Waits, az oroszoknak Viszockij.

E lemez, a Nelson is végzetesen huszadik századi. Kissé avítt. De ez nem baj. Nem olyan letaglózóan melankolikus, mint a '900 volt, nincs rajta olyan ütõs dal, mint a Bella Martha címû filmbõl ismerõs It's wonderful, és olyan megasláger se, mint a Celentano elõadásában ismertté vált Azzurro. Mégis a legjobb Conte-lemezek egyike. Hetyke és diadalmas. Azt hirdeti, amit minden Conte-mû, amit a trubadúrok: hogy élni jó. A kijelentés minden dallal tartalmat kap - s még az enerváltabb dalok is jók, az olyanok, mint a Nina, amely hirtelen váltással szambává válik, meg a francia nyelvûek is (különösen a Laura Contival elõadott duett), de azért az igazán jó szerzemények a könnyû keringõk, a Galosce Selvagge vagy a Jeeves. (A legnagyobb félreértés pedig az elektronikával megspékelt Sarah.) Conte a legnépszerûbb olasz elõadó ma; kár, hogy nálunk olyan kevesen ismerik és szeretik, ezért nem valószínû, hogy koncertezni fog Pesten valaha is. Pedig a koncertjein feltûnõ csak igazán, hogy a kor valóban nem számít.

Universal, 2010

*****