Zene

The Boys Next Door Nick Cave (1957, Warracknabeal, Ausztrália) középiskolai zenekara, a Boys Next Door 1974-ben alakult meg a melbourne-i Caulfield Grammar Schoolban.

A Sziget ezúttal sem maradhat ilyen-olyan (olykor veszettül gépies, olykor megejtően dögös és élő) tánczenék nélkül: hiphoptól a jazzgroove-on keresztül az effektív szögelésig jut mindenből, majdnem mindenkinek (azért ne legyenek illúzióink: a lehetséges variációk szinte végtelen száma miatt valaki biztosan sírni fog).

Többéves hagyománnyal szakítunk most, kedves olvasó: ezeken a hasábokon évről évre a Sziget elégtelen rockzenei felhozatala miatti sopánkodással nyitottuk meg kis gitárcentrikus bédekkerünket, ám ettől most eltekintenénk. Mert akár a későbbi fesztiválkezdés az oka, akár nem, évek óta nem volt ennyire vonzó a mezőny. Hogy tökéletesen naprakész volna, azt azért nem állítanám, de ez csak a telhetetlenség: panaszra ezúttal tényleg semmi ok.

Afrika házhoz jön - első ránézésre ez tűnik szembe, de persze a fekete kontingensen kívül is bőséges az idei, immár hatodik világzenei program kínálata.

Az ember ritkán megy ki a Szigetre pusztán azért, hogy megnézzen egy összművészeti kiállítást, vagy "kötetlen beszélgetésen" vegyen részt a miniszterelnökkel, de ha már ott van, könnyen beléjük botlik.

nyolc kis kritika

Három cigány díva egy estére nagyon sok. A roma zenét népszerűsítő Szekérnyom fesztivál finisében mindhárman megérdemeltek volna egy-egy önálló koncertet is, de így legalább - kemény négy órán keresztül - megtudta a közönség, hogy hol lakik a cigányok istennője, és mi az az ülőpúpgörcs.

Dzsesszgitárosok generációinak legendája, emellett az egyik legkiválóbb soulénekes az ősrobbanás óta.

Nem tolakodó, finom kis darab. Annyi csak a "baj" vele - erről meg ki tehet -, hogy lehetetlen az angol címet (My Summer of Love) magyarra fordítani.

Járt utat a járatlanért - talán felesleges is folytatnunk: a vérengzős terrorfilmek némelyike kétségkívül a legdurvább, tradicionalista konzervativizmust hirdeti.

Proust adaptálásába belebukni is dicsőség. Egészen biztosan hosszan mesélhetne erről Volker Schlöndorff, aki idestova húsz éve vívott egy könnyebb csörtét a gólem nagyságú irodalmi óriással.

Nem véletlen, hogy az először 1964-ben megjelent és most újra kiadott regény kritikájához Gion Nándor művének címét választottam.

Mindennap három-négy órát edzenek, körülbelül úgy, mintha olimpiai sportágat űznének. Csak a többségük nem puccos tornateremben, hanem aluljáróban gyakorol, ezért van, hogy utcagyerekeknek tartják őket. Pedig nemrég volt fesztiváljuk. A magyar breaktánc él és virágzik.

nyolc kis kritika