Csonkig égnek - Jaume Collett-Serra: Viasztestek (film)

  • - barotányi -
  • 2005. július 28.

Zene

Járt utat a járatlanért - talán felesleges is folytatnunk: a vérengzős terrorfilmek némelyike kétségkívül a legdurvább, tradicionalista konzervativizmust hirdeti.
Járt utat a járatlanért - talán felesleges is folytatnunk: a vérengzős terrorfilmek némelyike kétségkívül a legdurvább, tradicionalista konzervativizmust hirdeti. Az efféle filmekben (legalábbis az ún. "A" alcsoportjukban) általában már az is hiba, ha elindulunk valahová (a "B" alcsoportba sorolható alkotásokban viszont egyenesen házhoz jön a halál). Ennél már csak az nagyobb ballépés, ha letévedünk a többiek által vágott csapásról (ez kevésbé költőien általában az autópályát jelenti, már ahol megépült): a bekötőutak gyakorta a semmibe vezetnek, a határban pedig többnyire a halál kaszál. Sűrű, sötét erdő, rejtélyes tópart, elhagyott házikó vagy egy egész kísértetváros - mondják, a zsánerfilmek közhelyesek s minden fordulatuk már réges-régről untig ismerős, de hát mit csináljunk, ha egyszer az archaikus slashertörténetekben (pl. Jancsi és Juliska) pontosan ugyanott lakik a szörny, mint a Texasi láncfűrészesben (továbbá néha a valóságban), márpedig ennyi (és ily sokféle) ember egyszerre nem tévedhet. Mindegy is, a Viasztestek (House Of Wax) fiatal főhősei elkövetik mindazon hibákat, melyeket egyáltalán lehet: letérnek az útról, rossz helyen táboroznak, zajonganak, szagot fognak, gyanút viszont egyáltalán nem - hiába, a pszichopata, mániákus sorozatgyilkos az óvatlan áldozatból él. Pedig az első intő jel (nagy halom rothadó állattetem plusz levágott műkéz az erdő közepén) is kellő óvatosságra inthetné őket, de nem. A továbbiak már egyetlen - igaz, relatíve ütős - ötletre épülnek: egy am. kisváros szinte minden lakója feltűnően élethű viaszbábu, ráadásul van egy szörnyű, közös titkuk, mely persze előre kitalálható, pláne, ha kirakták a filmplakátra. Ha már a forgalmazó olyan kedves, hogy lelövi a poént, mi sem leszünk kíméletesek, szólunk időben, aki arra vágyik, hogy a pucér Paris Hiltont lássa viasszal leöntve, rossz helyen kapisgál, tessék talán a neten, ott minden baromságból van legalább egy példány. A továbbiak méltatása során nem tekinthetünk el ama ténytől sem, hogy a horrorfilmek, különösen ezek a döfölős típusúak, gátlástalanul merítenek egymás toposzaiból, képi ötleteiből stb. - na és, a könyvek is egymásról szólnak, nemde? Ráadásul a Viasztestek némileg még túl is nyújtózik adott referenciális bázisán, amikor például a Frankensteint (bármelyiket) vagy a Psychót idézi, elvégre ez a történet is olyan, mint az állatorvosi ló, akarjuk mondani, enciklopédikus jellegű. Szinte nincs olyan spektákulum, karakter vagy toposz, ami fel ne bukkanna benne: a csonka családban felnőtt pszichopata gyerekek motívuma például biztosan ismerős lesz a magyar nézők számára.

Összességében Jaume Collett-Serra tisztes, szekunder jellegű zsánerfilmet rendezett, néhány emlékezetes jelenettel (némely túlézékeny tanúk szerint alkalmanként átüt a vásznon a hullaszag), no és mérsékelten emlékezetes színészi alkotásokkal (Elisha Cuthbert például beragasztott szájjal a legjobb), ami megint csak tipikus. Annyi azoban biztos: a filmvásznon ezentúl senkit sem lehet büntetlenül forró paraffinba forgatni anélkül, hogy meg ne említenénk, ez az ötlet már volt (legutóbb itt, ebben), sőt ezt speciel már az ötven évvel ezelőtti (s néhány még korábbi) alapfilmben is elcsöpögtették. Aki érdemdús norvég művészfilmet akar látni, az a világért se menjen be, a depressziós-gótikus szubkultúrák híveinek, a szőke nők esküdt ellenségeinek és gyertyaöntőknek viszont kötelezően ajánlott.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.