Járt utat a járatlanért - talán felesleges is folytatnunk: a vérengzős terrorfilmek némelyike kétségkívül a legdurvább, tradicionalista konzervativizmust hirdeti. Az efféle filmekben (legalábbis az ún. "A" alcsoportjukban) általában már az is hiba, ha elindulunk valahová (a "B" alcsoportba sorolható alkotásokban viszont egyenesen házhoz jön a halál). Ennél már csak az nagyobb ballépés, ha letévedünk a többiek által vágott csapásról (ez kevésbé költőien általában az autópályát jelenti, már ahol megépült): a bekötőutak gyakorta a semmibe vezetnek, a határban pedig többnyire a halál kaszál. Sűrű, sötét erdő, rejtélyes tópart, elhagyott házikó vagy egy egész kísértetváros - mondják, a zsánerfilmek közhelyesek s minden fordulatuk már réges-régről untig ismerős, de hát mit csináljunk, ha egyszer az archaikus slashertörténetekben
(pl.
Jancsi és Juliska) pontosan ugyanott lakik a szörny, mint a
Texasi láncfűrészesben (továbbá néha a valóságban), márpedig ennyi (és ily sokféle) ember egyszerre nem tévedhet. Mindegy is, a
Viasztestek (House Of Wax) fiatal főhősei elkövetik mindazon hibákat, melyeket egyáltalán lehet: letérnek az útról, rossz helyen táboroznak, zajonganak, szagot fognak, gyanút viszont egyáltalán nem - hiába, a pszichopata, mániákus sorozatgyilkos az óvatlan áldozatból él. Pedig az első intő jel (nagy halom rothadó állattetem plusz levágott műkéz az erdő közepén) is kellő óvatosságra inthetné őket, de nem. A továbbiak már egyetlen - igaz, relatíve ütős - ötletre épülnek: egy am. kisváros szinte minden lakója feltűnően élethű viaszbábu, ráadásul van egy szörnyű, közös titkuk, mely persze előre kitalálható, pláne, ha kirakták a filmplakátra. Ha már a forgalmazó olyan kedves, hogy lelövi a poént, mi sem leszünk kíméletesek, szólunk időben, aki arra vágyik, hogy a pucér Paris Hiltont lássa viasszal leöntve, rossz helyen kapisgál, tessék talán a neten, ott minden baromságból van legalább egy példány. A továbbiak méltatása során nem tekinthetünk el ama ténytől sem, hogy a horrorfilmek, különösen ezek a döfölős típusúak, gátlástalanul merítenek egymás toposzaiból, képi ötleteiből stb. - na és, a könyvek is egymásról szólnak, nemde? Ráadásul a
Viasztestek némileg még túl is nyújtózik adott referenciális bázisán, amikor például a
Frankensteint (bármelyiket) vagy a
Psychót idézi, elvégre ez a történet is olyan, mint az állatorvosi ló, akarjuk mondani, enciklopédikus jellegű. Szinte nincs olyan spektákulum, karakter vagy toposz, ami fel ne bukkanna benne: a csonka családban felnőtt pszichopata gyerekek motívuma például biztosan ismerős lesz a magyar nézők számára.
Összességében Jaume Collett-Serra tisztes, szekunder jellegű zsánerfilmet rendezett, néhány emlékezetes jelenettel (némely túlézékeny tanúk szerint alkalmanként átüt a vásznon a hullaszag), no és mérsékelten emlékezetes színészi alkotásokkal (Elisha Cuthbert például beragasztott szájjal a legjobb), ami megint csak tipikus. Annyi azoban biztos: a filmvásznon ezentúl senkit sem lehet büntetlenül forró paraffinba forgatni anélkül, hogy meg ne említenénk, ez az ötlet már volt (legutóbb itt, ebben), sőt ezt speciel már az ötven évvel ezelőtti (s néhány még korábbi) alapfilmben is elcsöpögtették. Aki érdemdús norvég művészfilmet akar látni, az a világért se menjen be, a depressziós-gótikus szubkultúrák híveinek, a szőke nők esküdt ellenségeinek és gyertyaöntőknek viszont kötelezően ajánlott.
Forgalmazza az InterCom
