A Saurian Meditation azonban kellemes meglepetést jelenthet mindezen elõzmények után. Az eddig erõltetett Egyiptom-feeling most inkább az inspiráció szintjén jelenik meg, átadva a helyét egy már inkább Kelet-orientáltnak tûnõ, meditatív, elmélyülõ hangulatnak. Ráadásul a Nile-nál méltatlanul pár perces hangmintákká degradált, (számunkra) egzotikus hangszereken elõadott szerzemények a szólólemezen végre kinyílhatnak, és megmutathatják szépségüket a nyugodt, megfontolt, de sokszor sötét és baljósan morajló lüktetésükben. Karl Sanders világa, ha úgy vesszük, egy fiktív zenei folklór világzenéje, de lehet valódi keleti hangszerek és hangminták segítségével felvett ambientnek is értelmezni, mint amihez hasonlót például az Open Canvas mûvelt egy idõben.
Kíváncsi vagyok, vajon megtalálja-e a közönségét ez a nagyszerû, de alapvetõen nem a potenciális hallgatóság felé irányuló lemez. Sok példa volt rá, hogy egy mûfajtól radikálisan eltérõ kezdeményezés, ha pozitív kritikákat kapott is, süket fülekre talált, mert egyszerûen olyan közegben szólalt meg, amely nem volt ilyesmire fogékony, és ez megakadályozta a kitörését. Ha Karl Sandersnek több szerencséje lesz a Saurian Meditationnel, akkor mi is gazdagabbak leszünk - nem Egyiptom-élménnyel ugyan, de legalább egy szép fikcióval.
Tófalvy Tamás
Relapse Records, 2004
*****
Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára A szabadkai írónõ öt évvel a Via del Corso címû novelláskötete után elképesztõen jó regényt írt. Lovas Ildikó tehetségéhez persze már évek óta nem fér kétség, hiszen bár csak a 90-es évek elején jelentkezett elsõ novelláival az Új Symposion folyóiratban, a jugoszláviai magyar irodalom történetét 1998-ban megíró Bori Imre már egy egész oldalt szentelt munkássága bemutatására. Az írónõ három generáció történetét szövi egybe, a csetnikektõl és usztasáktól Titón át Szarajevó tragédiájáig tart a jugoszláviai magyar létregény, amely megpróbál végig hû maradni a regény elé írt Füst Milán-idézethez: "É meg kell végül is szoknod, hogy milyen körülötted a világÉ" Még akkor is, ha a határ innensõ oldaláról nézve azért kissé paranoidnak látszik az írónõ által át- meg átrajzolt kép, amiben a bácskai magyarok olyan jugoszlávok, akiknek egyszerre nyomják a lelkét a szerbek és a horvátok évtizedek óta cipelt és újra elkövetett bûnei. E három emberöltõt felölelõ történetfolyamba azonban nagyon is belefér az angol szupertitkos ügynök figurája. Moziban Sean Conneryvel (fénykorában) hitelesíthetõ lett volna, ahogy a 007-es a fiumei Baross kikötõben bemutatkozik egy szemrevaló nõnek: "A nevem Bond. James Bond" - ahogy kell. De az idei Sziveri-díjas Lovas Ildikónál a regény mégsem a semmitõl sem félõ hõs kalandja, hanem azé a Jugoszláviáé, melybõl idõrõl idõre még James Bondnak is el kell menekülnie. Még akkor is, ha a szuperkém (vagyis Duöko Popov) valóban megérzi az országot a tragédiák felé mozgató erõket. Ám mivel kettõs ügynök, akinek Jugoszláviáról szóló vészjósló jelentéseit brit felettesei ráadásul soha nem veszik komolyan, nem marad más választása, mint fejest ugrani a tengerbe és úszva elindulni Olaszország felé.
A bácskai James Bond történetében hibátlanul ötvözi a fikciókat az alapos kultúrtörténeti fogódzókkal megtámogatott dokumentumokkal.
- szami -
Kalligram Kiadó, 288 oldal, 2000 Ft
*****
Tangerine Dream: KyotoA Tangerine Dream (TD) és alapítójának, Edgar Froesének az aktivitása hovatovább követhetetlen: sorlemez sorlemez hátán, egymást érõ válogatások és újrakeverések, elfeledett anyagok közreadása. (Plusz a bootlegek, amiknek csak a két rendszerezett sorozata - a Tangerine Tree, illetve a Tangerine Leaves - közel 200 korongot produkált már eddig.) A tempót maga Froese sem bírja: a hajdaninál nagyságrendekkel ötlettelenebb muzsikát gyárt sorozatban. A trendet nem töri meg a Kyoto sem, noha tételeit még 1983-ban rögzítette Froese és az akkori aktuális TD-tagok egyike, Johannes Schmoelling. Az anyag elsõ japán turnéjuk elõtt állt össze, és nem véletlen, hogy a 80-as évek elején a második fénykorát élõ társaság nem sietett a kiadással. A rendkívül sikeres 1981-1983-as koncertsorozatot (melynek keretében 1982 októberében Budapestre is eljutottak) annak idején két remek élõ lemez is megörökítette (Logos - 1982, Poland - 1984); a mostani CD az ezekhez készített afféle vázlatként is felfogható. Különösen az elektronikus alapok, a ritmusszintetizátorok tûnnek ismerõsnek. A dallamokkal hallhatóan nem sokat vacakoltak: jellegzetes, hosszan kitartott akkordok, "szép" melódiák; csupa olyan megoldás, mely nem sok vizet zavar. Viszont megelõlegezik napjaink Tangerine Dreamjét; azt, amelynek nem sok köze van már ahhoz a formációhoz, amelyik a 70-es években az egyik legprogresszívebb, leginvenciózusabb elektronikus zenét mívelte.
B. I.
TDI, 2005
***
Csontdaráló Ritkán vonul valaki önként börtönbe. A világ különbözõ fegyházaiban eltöltött kalandjairól nemrég könyvet írt egy lelkes újságíró, aki apróbb kihágásokat követett el a nagyobb hitelesség kedvéért. Moziba általában önszántából ül az ember, ha bûnözni nem is, fizetni azért kell érte. Esetünkben Adam Sandler és az amerikai futball a büntetés. Nyakig páncélban ugrálnak (a hazai nézõk kilencvenkilenc százaléka számára ismeretlen célból) egymásra a szteroidokon táplált erõgépek. Még szerencse, hogy arcukat gyakran védõsisak takarja, pedig nem vagyok félõs, nem rettenek meg akármilyen mimikától. A focihoz pomponlányok is járnak, akik dutyifilmrõl lévén szó, spanyol ajkú hímringyók. Talán õk hiszik el egyedül, hogy Adam Sandlert bármelyik negyvenötezres stadionban labdaközelbe engednék, nekem inkább pályakezdõ vizesfiúnak tûnik. A meccs: Büntetés-végrehajtók vs. Ártatlanul elítéltek, aminek kimenetele azért sem lehet kérdéses, mert Sandler mellett Burt Reynolds tapasztalata is segíti a rabokat. Volt ideje felkészülni, bõ három évtizeddel ezelõtt fõszerepet alakított a film elõdjéül szolgáló mûben. Chris Rock szokásához hûen halandzsázik, és végre kiderül, hogy Nelly nemcsak rappelni, de futni is gyorsan tud. Touchdown a sitteseknek. Ha ilyen laza a benti élet, vegyük fontolóra az ABC-rablást...
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
*
NAPÚT. IRODALOM, MÛVÉSZET, KÖRNYEZET, 2005/2.A "lengyel szám" mûfajban számos magyar folyóirat alkotott maradandót az elmúlt évtizedekben (én az Új Symposiumban láttam elõször ilyet 1982-ben). A téma régebben egyéb izgalmakat is kínált, ma már leginkább azért érdemes ilyen összeállítást létrehozni, mert nem lehet mindenbõl azonnal könyv. A Napútban csupa olyan prózaíró szerepel, akinek még nincs könyve magyarul, bár némelyikük már nagyon ismert Lengyelországban (mert ott fiatalon is be lehet futni, ha valakiben lát fantáziát a média) - és vannak kezdõk is, akik szintén nem véletlenül vagy fordítói szeszélybõl kerültek ide; a kritika már felfigyelt rájuk, bármikor bekerülhetnek a sztárok közé.
Mindenbõl a legújabbat kapjuk, most találkozunk elõször minden névvel, de különösebb kockázat nélkül megjósolhatjuk, hogy néhány év múlva Magyarországon is õk fogják képviselni az új lengyel irodalmat, hozzájuk képest lesz élõ klasszikus Olga Tokarczuk, Andrzej Stasiuk és Krzysztof Varga. Nagyon szerencsés, hogy a legifjabb írónemzedéket korban hozzá illõ fordítók - Ádám Andrea, Nánay Fanni, Keresztes Gáspár - közvetítik, akik nagyon jól eligazodnak a legújabb trendekben, pedig egyáltalán nem könnyû lépést tartani az eseményekkel (én legalábbis nem ismerek olyan lengyel fordítót egyik korosztályból sem, akinek hasonló rálátása lenne a magyar irodalom legutolsó évtizedére).
A nyolcvanas évek lengyel irodalma az erkölcsi maximalizmust bálványozta, a kilencvenes években elszakadt a közösségi élet metafizikájától, és olyan szabad lett, amilyen még sosem volt - a legújabb nemzedék ez ellen úgy tudott lázadni, hogy halálosan komolyan vett társadalmi elkötelezettséget hirdet, akkora vehemenciával támadja a fogyasztói társadalmat, hogy az embernek lassan már egy üzletközpontról is a finis Poloniae jut az eszébe.
Pálfalvi Lajos
*****
WAGNER: DIE WALKÜRE A nibelung gyûrûje (más néven a Ring-tetralógia) bayreuthi elõadásai a híres-hírhedt 1976-os Boulez/Chéreau-etalon után erõs pszichikai nyomás alatt álltak. Ennek hatása máig érezhetõ, Wolfgang Wagner 2006-ra deklaráltan ugyanazt a magasságot akarta megugrani Lars von Trier filmrendezõ fölkérésével, aki kétéves elõkészület után tavaly mondta le a megbízást, és indoklását az idén hozta nyilvánosságra. A Boulez/Chéreau-t követõ Solti/Hall kettõs sikertelen volt (Solti a második évben ki is szállt belõle). Utána következett Daniel Barenboim és Harry Kupfer változata, amelybõl most A walkür jelent meg DVD-n. A felvétel 1992-ben készült, egy kivétellel az eredeti bemutató szereposztásában. Siegmundot Poul Elming énekli - én még a jó formában lévõ Peter Hofmannal láttam 1989-ben -, aki deli legény, de intenzitása és tenorjának vivõereje egy fokkal alatta marad az ideálisnak, fõleg az elsõ felvonásban. A másodikban, a Siegmund-Brünnhilde jelenetben ihletettebb, ez egyébként is a produkció egyik legszebbje, karmester és rendezõ a sötét tónusok és a reménytelenség lírájának gyönyörû pillanatait teremti meg. Anne Evans harcias-amazonos Brünnhildéje és Nadine Secunde bensõséges Sieglindéje egyaránt kiváló. Az elõadás adu ásza a Wotant éneklõ John Tomlinson, aki itt még nagyon fiatal, és ereje teljében mutatja a darab késõbbi fázisaiban hanyatló istent. Vad és energikus férfi, hatalmasakat szökell és ugrik, szálfatermetével egy szakállas Adonisz, amibõl dizájnos szemüvegének fekete bal üvege sem vesz el, sõt kifejezetten érdekessé teszi a félvak hatalmasságot. Brünnhilde büntetõ altatása is merõ eufória (!), Wotan bízik a jövõben, de mi már tudjuk, hogy a hatalmas, perspektivikus tér üressége - amiért Csernobil-Ringnek nevezik a Kupferét - a végpusztulás jelzése.
- koltai -
Warner Classics, 2005
*****
JAMES W. P. CAMPBELL - WILL PRYCE: A TÉGLA VILÁGTÖRTÉNETE Ha nem metaforikusan nézünk rám, és nem gondolunk kellemetlen mellékjelentéseimre, ellenben figyelembe vesszük, hogy nyersanyagom a föld szilikátos kõzetei közül a legapróbb szemcséjû, kolloidos állagú, vizet nagy százalékban, meszet csak korlátozottan tartalmazó, a benne lévõ fémvegyületektõl függõen sárgás, szürkés, zöldes vagy vöröses árnyalatú, gyakori felszíni vagy felszín közeli elõfordulású agyag, amely akár kézi úton (szitálás) tisztítható, vízzel elkeverve dagasztható, homok hozzáadásával (soványítás) formálható, továbbá nem ragadunk le sem a hurkákból tapasztott, sem a vert, illetve döngölt agyagfalnál, sem esõre elmálló, száraz unokatestvéremnél, a szalmával, tehénganajjal dúsított vályognál, hanem szabványformába sajtolásom, kivetésem és szárításom után tízezredmagammal máglyába rakunk és szabad téren vagy kemencében a fokozatosság elvét betartva kiégetünk engem úgy, hogy se túl olvatag és elvetemült, se túl törékeny ne legyek, és megvan a megfelelõ kötõanyag (a szokvány mész-, a gyorsan kötõ gipszhabarcs mellett lehet az víz alatt kötõ puzzolán), illetve a hézagolás módja is kitalálva (homorú, domború, ráncolt, esõ-, netán vödörvájatos fugázás), nemkülönben az is eldõlt, hogy angol, flamand vagy kínai kötéssel képezek futó-, kötõ- és katonasorokat, és a tervezõ emberi elme meghatározta, hogy milyen tulajdonságú és funkciójú fal, boltív vagy kupola tartóeleme leszek (Galla Placidia császárnõ mauzóleuma Ravennában, a szent Meru hegy képére formált sztúpa a burmai Paganban, a gyulai vár, Brunel alagútja a Temze alatt vagy esetleg a "Vasalóház" New Yorkban), akkor a világ bármely táján bátran lehet rám építeni, csupán ízlés, statika, hõingadozás, szél- és vízjárás, no és persze béke vagy háború kérdése, hogy meddig állok - csak azt sajnálom, hogy aki hórukkol és fölfalaz engem, az aligha fogja kérges kezébe venni ezt a rólam szóló attraktív képeskönyvet.
- halasi -
Kossuth Kiadó, 2004, 320 oldal, 8990 Ft
*****
Szahara Az ember azt hinné, hogy egy kalandfilm az kalandfilm, harc, izgalom, kincskeresés, aztán csókolom. Frászkarikát. Gondoltuk volna, hogy egy afrikai, sivatagi pikareszk elõzményei az amerikai polgárháború déli államai hadiflottájánál keresendõk? A jó negyedórás archív tûzijáték után rögvest a mai geopolitikai helyzet kellõs közepén vagyunk, a fekete kontinens partvidékein küzd maroknyi elszánt amerikai a világ kulturális örökségéért egyfelõl, a földdarabon magán pedig az ENSZ égisze alatt Pénelope Cruz vezetésével oltják be a populációt. Ez a humánus, filantróp felütés, amely oly gyakran bukkan elõ Afrikával kapcsolatban, máris kinyitja a zsebünkben a bicskát, mert hát a bûntudatos, kollektív túlkompenzálásnak is van határa. Ráadásul beúszik a képbe egy világméretû járvány víziója, így már tényleg csak a globális felmelegedés hiányzik. Az aktuális rossz amúgy afrikai kényúr, mellé még lazán fel lehet tenni a vászonra az obligát nagytõkést (francia akcentussal), bár õ most egy kissé pipogyára sikeredett. A kutyák és gyerekek által szegélyezett tuaregek lennének a jók, a tiszták, milyen érdekes, hogy törzsfõjük amerikai sportkocsikra bukik, mint afféle bukolikus hõs. Mint ahogy az is evidens, hogy mindenki tud angolul, a sivatagban nyilván virágzik a nyelvoktatás. Az Afrika-komplexus mellett az egész kolonialista ideológia pofátlanul seregszemlét tart tehát, remekül szórakozunk. Kár, hogy a színtelen-szagtalan fõhõs mellett a jobb sorsra érdemes Cruz is tompa, mint az elásott csatabárd, s a harmadik Gyabronka József-imitátor poénjai is unalmasak lesznek a film felére. Tessenek büntetni!
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
*
