Hangember - George Benson (koncert)

  • Bugyinszki György
  • 2005. július 28.

Zene

Dzsesszgitárosok generációinak legendája, emellett az egyik legkiválóbb soulénekes az ősrobbanás óta.
Dzsesszgitárosok generációinak legendája, emellett az egyik legkiválóbb soulénekes az ősrobbanás óta. Majd félszáz éve van a szakmában; tucatnyi világsláger, nyolc Grammy-díj és néhány új műfaj fűződik a nevéhez. Múlt pénteken Szegeden járt.

Akit egyszerre adorál a romantikaéhes, balladafaló háziasszonyok tömege, valamint a vájt fülű dzsesszfüggők hipersznob tábora, továbbá a diszkóba hajló rhythm & blues megszállottjainak táncos lábú népsége, az tudhat valamit. Benson márpedig ilyen, és mindhárom említett arcát meg is mutatta nekünk. A '83-as Lady love mevel indított, amely a maga kellemes középtempójával, amolyan Marvin Gaye-t idéző verzéjével nem éppen tipikus koncertkezdő nóta, viszont egyből megteremtette az est alaphangulatát: a feszültség és a nyugalom hátborzongató kettősét. (Ezt a harmadikként játszott, hasonló atmoszférájú Love times love csak tovább erősítette.) Ezután az instrumentális Breezin' következett, a dal, amely '76-ban meghozta számára a világhírnevet. Az azonos című album volt az első - ráadásul nem is egyszeres - platinalemez a világon a dzsessz műfajában, amely megmutatta, hogy tulajdonképpen a nagyközönség is szeretné ezt az "elborult" műfajt, ha nem csupa-csupa dallamszegény inger érte volna e téren. (Manapság Pat Metheny közelít hasonló szempontokkal a problémához.) Pár dallal később a kellemes meglepetést okozó Affirmationt már a közönség ütemes tapsa kísérte, ami, lássuk be, nem éppen szokványos egy hangszeres dzsesszkompozíciónál.

A hallgatóság hölgy tagjainak bugyiját Benson három dallal kísérelte meg leénekelni - s minthogy nem ma kezdte, magabiztosan abszolválta is a feladatot. Már az In your eyesban megtapasztalhattuk, amit a korábbi koncertfelvételeiből sejteni lehetett; Benson az a fajta előadó, aki a lírai szerzemények énekdallamaival igencsak kreatívan bánik élőben, szinte minden egyes sort, így a fejekben elevenen élő refréneket is újraírja. Így szellemes díszítései, szándékos off-beatjei azt a hatást keltik, mintha akkor és ott születne a dal - mégsem érzi senki becsapottnak magát. Az oly jellegzetes, édeskésen nazális vibratók a mélyebb regiszterben, az erőteljes, árnyalatgazdag frazírok középütt és a drámai falzettek egyszerre játékos és szenvedélyes egymásutánja hallatán inkább arra gondolunk; milyen kár, hogy ez a verzió nincs meg otthon. A - valljuk be - igencsak elkoptatott Nothing's gonna change my love for you is imigyen nemesült meg a mester előadásában. Hiába az egynyári Glen Madeiros egyébként önmagában nem botrányos átdolgozása és a mi Krisz Rudink gyalázatos interpretációja (Keresem a szót címmel), ez a dal megfelelő kézben még mindig képes hatni anélkül, hogy elviselhetetlenül nyálassá válna. Az elementáris drogdíva, Whitney Houston által másodjára híressé tett The greatest love of all is ugyanezért volt képes tökéletesen betölteni az utolsó előtti ráadás kényes szerepét. A Moody's mood is a Benson énekesi kvalitásait dicsérő részhez kívánkozik, bár maga a szerzemény nem annyira romantikus, mint inkább melankolikus. Már-már hisztérikus vokális ívei egyszerre voltak virtuózak és önironikusak, a dal végén szólóban lenyomott bebopos scat-kadenciára pedig még az illegális képrögzítőket fürkésző marcona biztonságiak is elbambultak egy rövid időre. (Az általam nem igazán kedvelt, de élőben kétségtelenül hangulatos Kisses in the moonlight is az érzelgős pillanatokhoz sorolandó.)

Hősünk ideáltipikus célközönsége az egyszeri szerelmes-, illetve házaspár. Míg a hölgyeket minden erejével segíti abban, hogy elhasználják a náluk lévő utolsó zsebkendőt is, a férfiaknak alkalmat ad, hogy azzal hízeleghessenek maguknak, maradéktalanul képesek követni a zenei történéseket, és megértik a rafinált, dzsesszes kiszólásokat is. (Echte standardból csupán egyet játszott egyébként, a Beyond the sea-t, ha Stevie Wonder - feldolgozásra mellesleg nem igazán érdemes - Lately című dalát nem tekintjük annak, amelyet instrumentális balladaként tálalt.) Kiszólásokat írtam, merthogy Benson népszerűbb dalainak többségében a dzsessz - a hagyományos értelmezéssel ellentétben - nem egy átfogó műfaji keret, nem egy minden hangnak karaktert adó dialektus, zenéjének csak díszítőelemeit kölcsönzi onnan. Ha a dialektus metaforánál maradunk, akkor slágereinek nem mindig van egyértelmű "akcentusa", egy-egy jellegzetes fordulatot azonban szinte mindegyikben hallhatunk. Kritikusai szerint ezzel a felfogásával feláldozza az "igazi, mély" tartalmat a kommersz oltárán, ő viszont éppen fordítva közelít: a populárisabb hangvételen keresztül, morzsánként adagolva olyanokhoz is eljuttatja a szívének oly kedves műfaj vibrációját, akik máskülönben sosem hallgatnának dzsesszt. Legkedveltebb eszköze minderre, hogy megtáncoltatja hallgatóságát, hisz biztos nem fogják csupán azért abbahagyni, mert egy-egy merészebb futamot is belegitározik a dalba. Így épül fel a Turn your love around, a Love ballad, a Never give up on a good thing és a Give me the night. Négy igazi talpalávaló, mind felcsendült Szegeden is, és a "trükk" remekül működött. A Give me the nightnál a közönség már végképp nem bírta tovább, és székéből felpattanva megindult a színpad felé dizsizni. Benson önfeledten scatelt mindeközben. Bár énekét a legritkább esetben kíséri ritmusgitározással, gitárszólóit rendre együtt énekli hangszerével. Ezt a mókát ő találta ki a '76-os This masquerade-ben (az első Grammyt ezért kapta, de mi nem hallhattuk most), azóta védjegyévé vált ez a szólózási technika, és számtalan követőre talált. Vannak persze kevésbé táncolható, szikárabb, riff központú klasszikusai is; ezek közül a húzós The ghetto és az ellenállhatatlan On Broadway hangzott el, utóbbival ért véget a koncert.

Minthogy George Benson nem egy európai turnézós típus, nagyon kell örülni, hogy egyáltalán útba ejtett minket. Jelentem, a hír igaz: a fazon tényleg zenéből van.

Neked ajánljuk