Afrika házhoz jön - első ránézésre ez tűnik szembe, de persze a fekete kontingensen kívül is bőséges az idei, immár hatodik világzenei program kínálata.
2000-ben még csak az űr volt érezhető. Hogy valami hiányzik. Kockáztatni kellett. Akkor még senki nem lehetett biztos abban, hogy a világzene és a Sziget valóban egymásra talál-e. Hogy sikerül-e olyan választékkal előrukkolni, ami nemcsak megfogja a Sziget közönségét, hanem be is viszi oda a sajátját - egyúttal azt is bebizonyítva, hogy e nehezen beskatulyázható zenei közegnek éppoly jót tesz a Sziget szervezettsége, infrastruktúrája és oldott légköre, mint amilyen előnyös vonásokkal gazdagítja ő maga a Sziget összképét. Hat év után egyértelmű, hogy - a Narancs rovatcímeit kölcsönvéve - a magyar glóbusznak szüksége volt és van a világfalura. Ahol a jól bevált szisztéma szerint az idén is pünktlich 17, 18.15, 19.45 és 21.30 órakor kezdődnek a koncertek. S velük párhuzamosan, ott a szomszéd roma sátor messze nem cigányzenére korlátozódó műsora is, későn fekvő nomádoknak hajnalig.
szerda
augusztus 10.
Les Negresses Vertes: a múlt század 80-as, 90-es éveinek fordulóján ez a zenekar öntötte bakelitbe a francia pop máig nyerő és megnyerő formuláját, melyben éppoly magától érte-tődő természetességgel és változatossággal érnek össze a legkülönbözőbb zenei stílusok, mint ahogy egy átlagos párizsi metrókocsi utasai is jó kis reprezentatív mintát adnának a földi populációból. Franciák, arabok, afrikai és karibi feketék, romák és mindenféle mediterrán népség hangszerei, hangulatai. A Sziget világzenei programjában ezúttal is lesznek ilyen helyre hibridek, elsőként a marseille-i Watcha Clan (CD-n: Nomades a.k.a; Le Bastion). A sokszínűségen belül rájuk talán a jungle-ritmusok és reggae-elemek alkalmazása a legjellemzőbb. Ezzel egyúttal elő is készítik a terepet a Bob Marley emléke előtt tisztelgő Ladánybene 27 számára (Bob özvegye, Rita pár hete lépett fel Budapesten, a Wailers péntek délután játszik a Nagyszínpadon; szakirodalom: Bob Marley. Életem a reggae-királlyal).
Marley az idén volna 60 éves, Cheikha Rimitti most 82. A 30-as években indult algériai énekesnő '94-ben - nem sokkal a kubai nyugdíjasok előtt - megjelent lemezével lépett elő a feledés homályából, s bizonyította, nem a kor számít: a Sidi Mansour annyira férfias, hardcore rai-rock volt, amilyet más tán nem is merészelne. A magam részéről a kevésbé rockos vonalat jobban kedvelem, de bármit hoz a Szigetre, Rimitti puszta jelenléte is unikum. Utána a szenegáli Youssou N'Dour következik. Napjaink legismertebb afrikai zenészével első ízben 1988-ban találkozhattunk Budapesten, a Human Rights Now-koncerten. Az emberi jogok érvényesülése ma már másképp kérdés, mint akkoriban, de Youssou N'Dour változatlanul azt az Afrikát reprezentálja, amely nagyon sok mindent tud nyújtani a fejlett világnak, miközben továbbra is mérhetetlen segítségre szorul tőle. Youssou N'Dour nélkül természetesen az egy hónappal ezelőtti Live 8 kampány sem lehetett volna teljes, de most "budán azért nyilván a zenéé az elsőség. Jó formában van, 2002-es albuma, a Nothing's In Vain egyszerre mutatja fel a szenegáli hagyományt, ahonnan elindult, s ahová vissza-visszanyúl, illetve Párizst, a modern afrikai popzene fővárosát. Egypt című, tavalyi CD-je saját spirituális gyökereit tárja elénk (Magyar Narancs, 2004. július 15.). A Szigetre Super Étoile de Dakar nevű zenekarával és egy hamisítatlan szenegáli éjszaka ígéretével érkezik.
csütörtök
augusztus 11.
Ha valaki ezek után még Szenegálban töltene másfél órát, inkább haza se menjen, vagy legalábbis térjen vissza másnap, hogy Baaba Maal jóvoltából leesett állal és pihenni képtelen végtagokkal nyugtázza: lehet ezt ugyanolyan minőségben, és mégis egészen másképp. Akinek '99-ben, még a Nagyszínpadon volt hozzá szerencséje, tudhatja, milyen mágiára képes Baaba Maal - ezúttal ráadásul nem napvilágos délutánt kap, hanem rangjához méltó főműsoridőt. Legutóbbi albumát (Missing YouÉ Mi Yeewnii) részben otthon, részben Angliában készítette. Ha Budapestre is hoz ebből az akusztikus poézisből, a szigeti tücskök is hozzáciripelhetik a magukét.
De előtte még más, európai finomságok várnak ránk. Először is a DAAU Belgiumból: cselló, hegedű, klarinét, harmonika, olykor zongora, ütőhangszerek, ének: klezmer-, sőt néha dub-ízekkel táplált, modern kamarazene. Abból a fajtából, amely persze hangversenyteremben és lemezen szól a legszebben, de abszolút működőképes, sőt kifejezetten otthon érzi magát pop-folk-dzsessz környezetben is. A kvartett neve a Die Anarchistische Abendunterhaltung (Anarchisztikus esti szórakozás) kifejezés rövidítése, ez volt az első CD-jük '96-ban, a legfrissebb Tub Gurnard Goodness címmel tavaly jött ki.
A DAAU előtt a tízévi kihagyást köve-tően új felállásban újjászületett Barbaro mutatkozik be (Magyar Narancs, 2005. február 3.), utána pedig, Baaba Maal előtt, Enzo Avitabile és ütőhangszeresei, a Bottari di Portico fognak dinamikus démonűzésbe: akárcsak a korábbi években megismert Spaccanapoli, illetve Daniele Sepe, a szaxofonos-énekes, Avitabile is Nápoly környékének rítusai és ritmusai köré építi műsorát. Legújabb lemeze, a Save The World (Magyar Narancs, 2005. január 20.) egyik sztárvendége, Khaled is itt lesz, csak épp a zárónapon.
péntek
augusztus 12.
A DAAU-t hallgatván mindenki a maga filmjét forgathatja le fejben. A Neocekávany Dychánek zenéjére is, persze, de a prágai társaság esetében nehéz nem valamely cseh film mulatós jelenetébe képzelnünk magunkat, söröskriglik és további söröskriglik közé. Lepukkant szocreál művház és üvegkorsók híján ez lényegében abszolválható a Szigeten bevált műanyag poharakkal is, amihez hathatós segítséget nyújt Plod című lemezük. Utánuk Ivo Papasov érkezik Bulgáriából a klarinétjával, hogy zenekara élén a Balkán felé fordítsa a cseh közreműködéssel megindult mulatság irányát. Papasovot - akárcsak hajdan a Muzsikást - egy angol kiadó, a Hannibal Records segítette először nyugati lemeznyilvánossághoz, első hazai kiadású lemeze, a Fairground csak két éve, 51 éves korában látott napvilágot. Aztán jön a francia Les Hurlements d'Léo, hogy 2000-ben aratott frenetikus sikerére rátegyen még egy lapáttal. A zenekar tagjai akkor, műsoruk végén a színpadról leugrálva, erősítés nélkül nyomták tovább újonnan meghódított rajongóik elragadtatott körében. Hogy most is ez lesz-e a vége, megjósolhatatlan, de az fix, hogy ez a bordeaux-i banda nem tud félszívvel játszani.
Amikor 1999-ben, a zene ünnepén szerepelt a Zap Mama, egy változófélben lévő zenekar érzetét keltették a Tímár utcai HÉV-megálló közelébe telepített színpadon. Létszám, látvány és hang tekintetében minden rendben volt az énekesnők körül, a Zap Mama valahogy mégsem tűnt az igazinak. Már nem azt a produkciót nyújtották, mint amivel a 90-es évek legelején berobbantak a világzenei színtérre, s amelyben oly lebilincselő ösztönösséggel, mégis aprólékosan megmunkálva csendült egybe Afrika és Európa sokféle a cappella hagyománya. Azt persze nem tudnám felidézni, mi is szólt ehelyett, de a tavaly kijött Ancestry In Progress albumot hallván valószínűleg félúton lehettek arrafelé, ahová mostanra az eredeti tagságból egyedül maradt belga-kongói származású Marie Daulne megérkezett: Afrika és Európa vokális örökségével a tarsolyában Amerikába, ahol a populáris dzsessz, funk és hiphop forrásaiban megmerítkezve, immár folyamatosan jelen lévő hangszeres kísérettel látta el zenéjét (Magyar Narancs, 2005. január 6.). A Tímár utcától csak pár megálló a Filatorigát, azaz a második randevú a Zap Mamával - kár lenne kihagyni.
szombat
augusztus 13.
A ritka Afrika-mentes napok egyike, hazai és főképpen délkelet-európai hangokkal, némi londoni akcentussal. A műsort nyitó Etnofon Zenei Társulás után romániai roma rezesek veszik birtokba a színpadot. Nyugati lemezkiadók közvetítésével az utóbbi években megtanulhattunk néhány nevet (Taraf de Haidouks, Fanfare Ciocarlia, Fanfare Savale), most itt a következő lecke ideje: a Mahala Rai Banda ugyanazt tudja, mint amazok, akár keresztelőn, esküvőn vagy éppen pódiumon. A különbségek szabatos felméréséhez közvetlenül egymás után kellene hallani őket, elsőre leginkább az ugrik be, hogy e banda egy részének katonazenészi múltja miatt be-beszűrődnek masírozós motívumok, de semmi aggály, nem díszszemlére szerződtek, hanem kerti mulatságra (bővebben róluk: Magyar Narancs, 2005. január 13.). Aztán a Besh o droM tagjai csapnak a lovak közé - ahogyan Gyí! című, tavaly megjelent lemezük (Magyar Narancs, 2004. december 16.) alapján el is várható a világzenei színpad törzsgárdatagjaitól. A Besh o droM sodró lendülete után várhatóan pihentetőbb tempót enged a londoni Oi Va Voi. Tavaly a jiddis-magyar-ladino-balkáni ihletésű Laughter Through Tears album kortárs hangzásvilágú popdal-csokrával lopták be magukat a Sziget szívébe (Magyar Narancs, 2004. július 17. és december 18.). Azóta új szerzeményekkel gazdagodott a repertoárjuk, s noha ezek még nem jelentek meg lemezen, csak mindenki jól járhat azzal, hogy visszatérnek hozzánk.
vasárnap
augusztus 14.
Hogy mi köze lehet Gogol 15. századi kozák népi hőséhez, Tarasz Bulbához a Tarace Boulba nevű tökéletes tánczenekarnak, arról nem akarnék elméleteket gyártani, abban azonban biztos vagyok, hogy a Sziget egyik legnagyobb felfedezése lehet bulifronton ez a színes francia társaság. Tessék a színpadra képzelni vagy húsz zenészt, méretes fúvós- és ritmusszekcióval, vokállal, akiknek eltökélt szándékuk, hogy karnevált kreáljanak maguk köré, és ennek érdekében bedobnak mindent, legyen az gogo (a washingtoni Trouble Funk által tökélyre vitt funk), franciásan könnyed jamaicai ragga vagy zouk (a Kassav ál-tal kicsiszolt karibi tánczene). Ha igaz, 1993 óta csak két albumot készítettek (Á la demande générale; Une fois encore) - ez is sejteti, hogy igazi lételemük a színpad. Nem lesz könnyű dolga utánuk Juhász Miczura Mónikának, de az Ando Drommal töltött évek és sikeres szólólemeze (Mitsoura) remélhetőleg megedzették.
Ami a kiképzést illeti, abban alapos része lehetett a Maliból érkező Tinariwen tagjainak: súlyos sivatagi blues tölti meg két lemezüket (The Radio Tisdas Sessions; Amassakoul - Magyar Narancs, 2005. január 6.), amivel meglepték a homoktengertől távoli világot. Ne arra a bluessémára tessék gondolni, amit a Stones óta minden valamirevaló rockzenekar a magáévá tesz (s aztán le-adja vagy rajta ragad), hanem mondjuk Ali Farka Toure - a Szigeten egyelőre nem látott nagyságok egyike - munkásságára. A Tinariwen a nomád tuaregek zenéjét eresztette rá a sivatagban nem feltétlenül fellelhető elektromosságra. Éles gitárhangok, felelgetős kórusok, folytonos robbanással fenyegető monoton feszültség - magne-tikus. Akárcsak Mory Kanté legújabb lemeze, a Sabau (Magyar Narancs, 2004. szeptember 9.): ha szerencsénk lesz, a 21 húros nyugat-afrikai hárfaszerűség, a kora guineai mestere ennek az akusztikus lemeznek az anyagát mutatja be, a kora és a nyugat-afrikai xilofonszerűség, a balafon csilingelő hangjaival, kórista hölgyeinek le-bilincselő énekével. És ráadásként tán még megajándékoz a majd' húszéves slágerrel is, aminek világhírét köszönheti: Yéké Yéké.
hétfő
augusztus 15.
A napot a Csík zenekar autentikus magyar népzenéje indítja, ami természetesen úgy autentikus, hogy benne lüktet a bihari román táncmuzsika és a cigánycsárdás is. Lehet asztalra borulni vagy táncra perdülni, kinek-kinek kedve és addigi folyadékbevitele szerint (legutóbbi lemezükről [Be sok eső, be sok sárÉ]: Magyar Narancs, 2004. december 16.). Aztán talpra magyar, köszöntsd az angol folkrock legállhatatosabb bandáinak egyikét: az Oysterband jogelődje a 70-es évek közepétől működött Whitstable Oyster Co. Ceilidh Band néven, amiből a ceilidh ír, skót falusi mulatságot jelent, az oyster pedig szó szerint osztrigát, átvitt értelemben azonban a világfi, világcsavargó léttel összefüggő kifejezésekben fordul elő. Oysterband néven a 80-as évektől szerepelnek, első albumaikat is akkor kezdték összerakni, saját szerzeményekből, népdalok és popszámok feldolgozásaiból. A velük nagyjából egy időben indult, hasonszőrű zenekarok közül néhányhoz volt már szerencsénk (Pogues, Levellers, Chumbawamba, sőt Billy Bragg vagy az R.E.M. bizonyos dolgai sem esnek túl távol tőlük) - aki ezekre rá meri tenni az idejét, az az Oysterbanddel sem kockáztat nagyot.
Aki pedig eddig maradt, az már ne is mozduljon: David Eugene Edwards lép színpadra. Két évvel ezelőtt azt írtuk volna, hogy 16 Horsepower nevű együttese élén, amely 1995 óta íródó repertoárja egyik mesterművét alkotta meg a 2002-es Folklore albummal. De azóta eltelt némi idő, DEE és a 16HP két másik tagja között valami eltörött, a zenekar feloszlott, és előtérbe került DEE párhuzamos projektje, a Woven Hand, így most ezzel jön a Szigetre (Consider The Birds című CD-jéről: Magyar Narancs, 2004. október 14., interjú: 2004. december 9., 2003. augusztus 28.). Valószínűleg csak a legmegszállottabb specialisták képesek megmondani, hogy Edwards dalaiban meddig Lóerő és honnan Szövöttkéz - egy biztos: kínzóan szépséges alternatív country ez, az istenes fajtából.
És utána jön az igazi dilemma, hogy kit válasszunk: Edwards szellemi előképét, legközelebbi rokonát, a Nagyszínpadon szereplő Nick Cave-et, avagy maradjunk a világzenei szín-padnál, ahol másféle, de a lélek hasonló mélysé-geiből táplálkozó koncertet ígér a Klezmatics, amely ezúttal Joshua Nelson és Kathryn Farmer társaságában lép fel. Klezmatics-élményünk már lehetett, játszottak a Szigeten is, de ez most garantáltan más lesz. Nelson, a fekete gospelénekes és az orgonista Farmer közreműködésével megvalósul - vagyishogy már meg is valósult lemezen: Brother Moses Smote The Water, Magyar Narancs, 2005. február 17. - a zsidó klezmer és a fekete spirituálé soha nem hallott, ám az ő előadásukban tökéletesen szerves egysége. A mennyekben kötött házasságot tavaly júliusban Berlinben, szabad ég alatt celebrálták (e koncertet rögzíti a CD), s most a Sziget közönsége is részesülhet az áldásban.
kedd
augusztus 16.
A fesztivál zárónapját záró hírességek, a kubai Manuel Guajiro Mirabal és az algériai Khaled előtt a lengyel Tolhaje és a magyar Parno Graszt játszik: a lengyelek dzsesszel, és - ami tán meglepetésként érheti az arra tévedőket - némi drum and bass-injekcióval kezelik saját népzenéjüket, a szabolcsi romák maradnak régi formájuknál, tisztán. Manuel Guajiro Mirabal ezúttal először szerepel "saját nevében", ami persze nem azt jelenti, hogy most, hetven fölött tapos először a világot jelentő deszkákra, csupán azt, hogy a Buena Vista-produkciók eddigi megbízható háttérembere trombitájával együtt kilép a rivaldafénybe (Buena Vista Social Club Presents Manuel Guajiro Mirabal című CD-jéről: Magyar Narancs, 2004. október 21.). De nem ám úgy, hogy akkor most végre szétfújja az egészet, ilyesmiről szó se lehet: rendes Buena Vista típusú számok követik egymást énekkel, hangszerszólókkal, ahogy kell - mindössze annyi a különbség, hogy ezúttal a trombitás a főnök.
Khaled tavaly egy színvonalas lemezt csinált, ha igaz, ennek a turnéja ér el a Szigetre (Ya-Rayi: Magyar Narancs, 2004. október 14.). Amennyiben így lesz, kevesebb rutinszerű rockra és olcsó szintimegoldásra számíthatunk, mint korábban, helyettük viszont finomabb, hogy ne mondjuk, arabosabb hangszerelésekre. Nyilván nem hozza magával a lemezen alkalmazott algériai nagyzenekart, hogy egy arab filmbe képzelhessük magunkat, sem Maurice el-Médeonit a zongorájával, hogy egy kikötői kávéházba, de azért a Ya-Rayi jó koncertet ígér, tradíció és tánc arányos keverékét.
