Zene

Az iszlám kultúrába nem lehet csak úgy átabotában belekóstolni, ahhoz komoly elszánás, nekibuzdulás és türelem meg alázat kell - ezt sugallja a szép, vászonkötéses könyv, amely hangnemében és funkciójában csak félig-meddig rímel a Corvina hasonló kiadványainak immár hosszú sorára. Emezek is mind egy-egy kultúra egészét igyekezték a maga sokszínűségében megragadni, de jelentős arányban a mai jelenségek, szokások, jellemző tárgyak, élethelyzetek és a többi bemutatására törekedtek - a tavaly megjelent olasz tárgyú kötet például egy-egy sajátos szófordulat fordításához még a kimondását kísérő jellegzetes gesztus rajzát is mellékelte. A mai magyar iszlámkutatás elismert vezéregyénisége, Simon Róbert egészszemlélete szigorúbb ennél, "az anyagi és szellemi kultúra lényeges megnyilvánulásaira" összpontosít, mindig utalva "a rejtett lényegre - az arab zene maqám elvének megfelelően". Már lapozunk is tovább,

A Paramount-logóra úgy kerülnek fel a csillagok, mintha egy mérges nindzsa vette volna célba a közismert feliratot - lendületes kezdés, az ember pont ilyet vár Michael Baytől, meg közepesen átsütött, vérnarancs naplementét metálszínű, tolótetős világvégékkel. Lehetséges, hogy Pearl Harbort nem vele kellett volna újrajátszatni (bár így legalább túlestünk rajta, mint a rubeólán), de azt még a lélektől lélekig terjedő kamaradrámák hívei is elismerték, hogy Baynél rátermettebb szakit aligha találhatott volna Spielberg a Hasbro játék robotjainak megfilmesítésére.

A Prong pontosan beleillik abba a halmazba, amely a kilencvenes évek leginvenciózusabb rockzenekarait tartalmazza, és amelynek főbb képviselői, a Ministry, a Life of Agony és a Helmet tavaly alig két hét leforgása alatt fordultak meg Magyarországon. Sőt a Prong gitáros-énekes agya, Tommy Victor pont a Ministry utolsó időszakának gitárosa volt, Aaron Rossi pedig, aki a dobos feladatát látja el momentán Victor mögött, az utolsó Ministry-turné ütőseként szerepelt.

Láttam a boldogságot én, ólomból volt, foga sárga és alig 10 centiméter. Gondosan beállított hajzata méregzöld, pofázmánya krétafehér, sétapálcája arany, s noha újságmellékletként látta meg a napvilágot, elég biztosan áll a talapzatán, mi több, narancsszínű mellényével ördögien harmonizáló padlizsánlila frakkjának gyűrődései is jól kivehetők.

A kilencvenes években a szaksajtó által csak britpopnak címkézett stílus programadó zenekarai nem igazán voltak táptalajai a szólókarriereknek: a Radiohead énekese, Thom Yorke csak egyetlen (bár kiváló) lemezt vett fel, Damon Albarn inkább a Blur utáni projektjeivel volt elfoglalva, az Oasis frontemberét, Liam Gallaghert pedig igazán soha nem érdekelte a saját pálya. Így, ha azt nézzük, hogy ki rugaszkodott el legsikeresebben az "anyazenekarától", akkor a Pulp frontembere, Jarvis Cocker a biztos befutó - ő már 2006-ban megjelent lemezével (Jarvis) is bebizonyította, hogy a popzenét zenekara nélkül is invenciózusan és magabiztosan tudja saját képére formálni.

A szolgálatmegtagadásért kényszernyugdíjazott cinikus zsaru, amikor viszi vissza elvált feleségéhez a hét végi láthatásról két kamasz fiát, emberrablással dúsított bankrablás áldozata lesz, egy véletlen autóbaleset tragikus következményeként. A bankrablók a többi tússzal együtt elragadják kisebbik fiát, Jerryt is.

Van egy fotó, amit képeslapként is árulnak az osztrák fővárosban: Thomas Bernhard egy bécsi kávéházban (jelesül a stallburggassei Bräunerhofban, a belváros közepén). Úgy nem illik oda, ahogy Hrabal illett az Arany Tigrisbe.

Tizenöt fotó sorakozik a Platán Galéria falán, rajtuk családok, barátok vagy magányos emberek. Nem hasonlítanak egymásra, nincsenek közös kedvteléseik, arcuk gyakran semmilyen, szokványos vagy felejthető, környezetük leginkább kispolgári és szegényes, a háttérben nippek, családi relikviák, poszterek vagy feszületek.

A vissza-visszatérő Depeche Mode-koncertek fővárosunk zenei életének üde színfoltjai - mondhatnánk, ha feltétlenül füllenteni szeretnénk, habár kár lenne lebecsülni mindazt, ami sok tízezer ember számára jelent felhőtlen szórakozást. Tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb rejtélye, kik és miért járnak nálunk a meglehetősen frekventáltan előforduló DM-szeánszokra - ha valaha igaz is volt, hogy jórészt talpig svarcba öltözött, brikettfrizurás fazonok töltötték meg a lelátókat, mára ebből csak a merő, mindenhol fellelhető eklektika maradt.

Azonos műfajból egymástól jobban különböző két zenekart nehéz lett volna összeterelni. A kanadai Voivod korai felállásában turnéztatja búcsúzónak szánt lemezét, a négy évvel ezelőtt elhunyt, dalszerzőként pótolhatatlan gitáros, Denis "Piggy" D'Amour fennmaradt témáiból összeállított Infinit. A zenekar koncertműsora az első öt lemez klasszikusaiból (Tribal Convictions, Tornado, Nothingface és így tovább) épült fel, és a három hangszeres (gitáron a mind az agyafúrt riffeket, mind a hóbortos szólókat ügyes kézzel előbűvölő Dan Mongrain segíti most a Voivodot) precízen és nagy lendülettel vezette elő ezeket a mai napig rém furcsának hangzó, progresszív rockból, thrash metalból és rock and rollból kikevert számokat, amelyekre a béna mellénykéjében esetlenül tébláboló Denis "Snake" Bélanger üvöltözött rá kevéssé meggyőzően. A Voivod megközelítőleg egyórás koncertje érdekfeszítő zenei élmény volt, de a zenekar fémesen hideg, kattogósan technikás korai számai képtelenek voltak emocionálisan is megmozgatni.

Ilyet sem láttunk még; személyesen a Rubik-kocka lesz szerelmi katalizátorrá egy svéd lakótelepi vámpírfilmben! Igen, az Engedj be! - egyébként az angol cím Morrissey után szabadon (Let the right one [slip] in!) sokkal kifejezőbb, hiszen itt a megfelelő ember beengedéséről van szó, míg a magyar fordítás ezt hanyagul mellőzi - határozottan lakótelepi vámpírfilm, noha alkalmasint nem is vámpírfilm. De vegyük sorjában:

Amikor a South Park játékfilm változata, a Nagyobb, hosszabb és vágatlan (1999) a világuralomra törő sátán meleg fiújaként léptette fel Szaddám Huszeint, az felért egy kilövési engedéllyel. Innentől a háború már csak idő kérdése volt. A pimasz sorozat alkotói persze nem azt akarták mondani, hogy "fel Bagdadra!"; ők csak jó szokásuk szerint görbe tükröt tartottak az amerikai politika és populáris kultúra elé, amelyben akkor már évek óta folyt Szadi közellenségként való felépítése. "Amíg nem állítjuk meg ezt az embert, nem lesz béke a világban" - mondta például két sátánozás közt az idősebb Bush, aztán valamiért meggondolta magát, és hagyta leesni a magas labdát, amit maga Szaddám adott fel neki Kuvait lerohanásával. Tíz év múlva ifjabb Bush rendezte a családi számlát, de ez az évtized bőven elég volt a diktátornak arra, hogy az írmagját is kiirtsa az uralmával szemben állóknak, így a katonai győzelem és Szaddám kiiktatása után a legroszszabb forgatókönyv valósult meg a szemünk előtt. Megint bebizonyosodott Clemenceau igaza: a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk.

A színház mint épület, ahol (többnyire emelt színpadon) színházi előadásokat tartanak, mostanában veszít pozíciójából. Ez a folyamat nagyjából együtt mozog azzal, hogy a színház mint műfaj ugyanennyit nyer más terepeken. Vagyis a kérdés egyelőre ez: hol játszanak színházat mostanában. (Az még a jövő kérdése, hogy mire lehet használni a színházat akkor, amikor majd nem színházat csinálnak benne...)