Magyar Narancs: Hogyan lyukadtál ki a hegedűnél?
Kézdy Luca: Előbb jött a hegedű, aztán a jazz. Édesanyám zenész volt, ezért nem volt kérdés, hogy zeneiskolába megyek, de a klasszikus tanulmányok nem szórakoztattak. A hegedűtanulás aszketikus időtöltés, évek munkája, míg az ember kihoz egy szép hangot a hangszerből. A hangversenyezés világa nyomasztott, és azt sem tudtam elképzelni, hogy 25. hegedűsként húzom majd egy nagyzenekarban. Tizenhárom évesen aztán találkoztam a jazzel, és amikor elkezdtem improvizálni, egy csapásra értelmet nyert a zenélés. Élveztem, hogy olyan hangot hozhatok elő a hegedűből, ami nekem tetszik, és nem tudok hibázni, mert az improvizációban szinte mindent lehet.
MN: Szerinted a jazzben miért mostoha hangszer a hegedű?
KL: Kiforrott nyelvezete van a jazzhegedülésnek, a Stéphane Grappelli-féle swingjazz, de talán azért használják kevesebben, mert ez egy klasszikus zeneirodalomhoz készült hangszer, amin nehezebb a hangképzés, így az improvizáció is. Hegedűn könnyű imitátornak lenni, követni a kottába írt utasításokat, de olyan nyelvet kifejleszteni, ami a jazzben autentikus tud lenni, egyáltalán nem az. Ez persze alkati kérdés is: van, aki egy klasszikus darab keretei között is ki tudja fejezni önmagát, én viszont mindig úgy éreztem, hogy hazudok, ha követem a leírást, ezért próbáltam megtalálni azt a hangképzést a hegedűn, amit a sajátomnak érzek.
MN: Ez mikor sikerült?
KL: Hosszú folyamat volt, amiből nem tudnék egyetlen pontot kiemelni, de a Santa Diverhez köthető, amihez végül sikerült olyan társakat találnom, akikkel szeretjük egymás zenei gondolatait, és akik teljes szabadságot adnak nekem. Bár a harmadik lemez a legelvontabb és legszabadabb anyagunk, úgy érzem, hogy most, a Deep Divingra ért be igazán ez a trióhangzás. Az első lemez még eklektikusabb volt, mert fiatal voltam és befolyásolható, és hallgattam az akkori dobosunkra, aki sok vendéget akart hívni a lemezre, mintha nem lennénk elég jók hárman, nekem pedig azt mondta, hogy ne szólózzak annyit, mert úgy lesz jó a zenénk, ha csak rétegeket játszunk egymásra. Utána többször is megkaptam, hogy miért nem szólózok, ha egyszer szólista vagyok. Én sem éreztem jól magam ebben a visszafogott szerepkörben, de kellett némi idő, mire rájöttem, hogy nincs igaza. Igazából a második dobosunk, Sárvári Kovács Zsolt mellett teljesedhettem ki, a zenénk pedig elindulhatott abba az irányba, ahová a Deep Divinggal megérkeztünk. (A legújabb albumon már Szegő Dávid dobol – a szerk.)
MN: Dragomán György mondta egyszer, hogy fegyelmezett vadsággal hegedülsz. Aláírod?
KL: Igyekszem csak a zenére figyelni a színpadon, és lesöpörni magamról a manírokat, hogy minden energiám a hangszerben összpontosuljon. Számomra a felszabadult játékmód nem vonja magával a túlzó mozdulatokat, grimaszokat. Ha másokon látom ezt, gyakran tűnik úgy, mintha ezzel akarnák pótolni, ami a zenéből hiányzik. A hegedűmmel pedig néha tényleg durva dolgokat csinálok, fura effekteket használok, és ha dramaturgiailag indokolt, olyan hanghatásokat hozok létre, amik egyáltalán nem emlékeztetnek egy hegedűre. Szoktam harmonikusan is játszani, de szeretem, ha van egy kis karc a zenében, és disszonáns részek tagolják a dallamokat. Néha eluralkodik a káosz a kompozícióinkban, de utána mindig visszatereljük valamilyen mederbe – talán ez az egyik jellegzetessége a Santa Divernek.
MN: Pár éve azt mondtad a Narancsnak (Rés a présen, 2012. augusztus 16.), hogy itthon a közönség ízlése azoknak kedvez, akik a kitaposott utakat követik. A jazz közönsége sem nyitottabb az újításokra?
KL: Ez minden művészeti ágban így van, a jazz sem kivétel. Magunkat a kísérleti jazzhez sorolnám, de ha az elismerésekre gondolok, mondjuk, a spanyol, belga vagy izlandi fesztiválmeghívásokra, akkor nincs hiányérzetem. Az ideális persze az lenne, ha sokat játszhatnánk, de ma Magyarországon ez nem megvalósítható. Kevés jazzklub van, és ezeken a helyeken nem lehet havonta fellépni. A nagy fesztiválokról kiszorult a jazz, cserébe elszaporodtak a „jazz- és borfesztiválok”, ahol nyáron többet lehetne játszani, de ezek is inkább a populárisabb műfajokat preferálják. Jó lenne külföldre is többet járni, de ott sem jobb a helyzet, sőt. Gyakran előfordul, hogy nincsenek fix gázsis klubkoncertek, hanem belépőre játszanak, és az eladott jegy után kapnak pénzt még az elismert jazz-zenészek is. Magyarországról a külföld álomvilágnak tűnhet, de nem az. Nem is kergetek hiú ábrándokat, hogy befutunk majd Nyugaton, de zenei kompromisszumokat sem vagyok hajlandó kötni azért, hogy szélesebb közönséghez jussunk el. A Santa Diver az üveggyöngyöm, amit csiszolgatok az évek során, és mellette igyekszem olyan vendégszerepléseket vállalni, ahol megtarthatom a saját hangomat.
MN: Akkor keresetkiegészítésként játszol néha a rock- és a bluesszakma öregjeivel, Török Ádámtól Varga Jánosig?
KL: Inkább a Santa Diver a kiegészítés. Egy basszusgitárosnál vagy dobosnál szinte elvárás, hogy sokféle zenekarban dolgozzon, a szólistákon viszont könnyebben számonkérik, hogy miért játszanak többféle műfajban. Nekem a Santa a művészetem, de közben profi zenésznek is tartom magam, akinek történetesen az a munkája, hogy mások által megírt témákat és szólókat játszik.
MN: Tavaly egy női jazzfesztiválon játszottál Izlandon. Ezek szerint beszélhetünk női jazzről?
KL: Soha nem szerettem ezt a férfi–női megkülönböztetést, de tény, hogy más és más szerepek ragadtak hozzá a nemekhez a zenében is. Izlandon azért volt különösen jó Sunna Gunnlaugs zongoristával játszani, mert a jazzben kevés a női zenész. A klasszikus zenében rengeteg a női hangszeres muzsikus, a jazzben viszont kialakult, hogy a nők helye a mikrofon mögött van. Ha egy férfi énekel jazzt, akkor ő is kilóg a sorból. A női jazz-zenészek valamiért kicsit félénkebben és visszafogottabban játszanak, mert a technikás és stenkes játék inkább a férfisztereotípiáknak felel meg. Jó lenne, ha lebontanánk végre ezeket az előítéleteket.
MN: Veled is szembejöttek ezek a sztereotípiák?
KL: Még New Yorkban, „a szabadság városában” is előfordult, hogy nem vettek komolyan, amikor beállítottam egy jam sessionre a hegedűmmel. Manapság is látok ledöbbent arcokat, ha elkezdek hegedülni. Ez bánt, mert azt jelenti, hogy nem veszik komolyan a női zenészeket. Volt olyan zenésztársam, aki megmosolygott, amiért kismamaként „stenkben” zenéltem, egy másik pedig azt terjesztette a hátam mögött, hogy nem lesz belőlem zenész, mert nem lehet valaki egyszerre anya és előadóművész.
MN: Te ügyesen megoldottad.
KL: Szerencsés vagyok, mert a férjem, Szesztay Dávid a Santa Diver basszusgitárosa, így hasonló az időbeosztásunk, és egyenlő félként neveljük a gyerekeket. Persze kompromisszumokkal is járt a gyerekvállalás, mert előtte a zene körül forgott az életem, tizenórákat gyakoroltam, és volt, hogy három napig ki sem jöttem a stúdióból. De a totális szabadságnak voltak egészségügyi hátulütői is, úgyhogy nekem jót tett, hogy a lányok gatyába rázták az életem.
MN: A játékodra is hatott az anyaság?
KL: Biztosan, hiszen az egész lényemre hatott. Hogy pontosan hogyan, azt nehéz megmondani, de két számunkat a lányaim ihlették: a Tojáséjt, ami a méhen belüli életet járja körül, és a Ringatót, ami viszont nemcsak az ölben ringatásról szól, hanem a felkészülésről, hogy el kell majd engedni a gyerekeket. Az a kép járt a fejemben, amikor a madárkákat eteti az anyjuk a fészekben, és egyszer csak eljön az idő, amikor ki kell repülniük. Még nem tudják, mit kell csinálni, mert nem repültek sohasem, de érzik, hogy most valami más következik – és ez félelemmel tölti el őket. Ennek az elrugaszkodásnak a pillanatát írtam meg a Ringatóban, még ha csak az én fejemben él is ez a kép, hiszen ez a dal is instrumentális.
