Zene

Ez még csak az ötödik év, hogy a világzenének nevezett valami önálló emelvényt kap a Szigeten, de máris az az ember érzése, hogy ez mindig így volt és így is marad mindörökké.

Sziget és rockzene: ez immár évek óta nem kimondottan büszke történet, lassan már arra sem emlékszünk, hogy valaha is az lett volna. Ilyképpen hamis póz volna meglepõdöttséget színlelnünk az idei felhozatal láttán, jóllehet amikor tavaly kábé harmincezer látogató zsúfolódott össze Slayeren, remélni lehetett a villanygitáros kínálat megerõsödését. Kár volt ezt remélni, nem erõsödött meg.

Idén is lesz villany, diszkógömb, stroboszkóp, mélynyomó és rengeteg szubbasszus - s vélhetõen tánc, hajnalig.

Ha hihetünk a www.diaksziget.hu lakonikus összefoglalójának, az elsõ óbudai-szigeti fesztivál pontosan öt hónappal azután öltött testet, hogy maga az idea kipattant volna a szervezõk fejébõl. Azóta a Sziget hosszú fejlõdésen ment át, akár az átlagpolgár az érettségi óta: nem nõtt, csak hízott.

Míg a Sziget Fesztiválnak a "szakmával" és a közönséggel a legelején, 1993-ban sem adódott gondja, pontosabban szinte pillanatok alatt a legrangosabb európai fesztivállá vált, a két hónapja indult TV Sziget kisebb lépésekkel keresgélte a nézõit és önmagát.

Július 20-án volt a 60. évfordulója a Hitler elleni legkomolyabb merényletnek, amely - ha sikerül - lerövidíthette volna a II. világháborút, és emberek millióinak az életét menthette volna meg. A végrehajtó Klaus Schenk von Stauffenberg gróf - és társainak jelentõs része - a német arisztokráciához tartozott, amit sokan úgy értelmeznek, hogy a nemesség a nácizmus ádáz ellenfele volt. Ez távolról sincs így - mutat rá új könyvében egy német szakértõ.

Most azzal kellene kezdenem, hogy nem is tudtam, hogy Örkény István tán leggyakrabban játszott drámája, a Tóték a második világháború alatt játszódik. Ez persze nem lenne igaz; hisz mindenki tudja, hogy a távol lévõ fiú, szegény Gyula az orosz fronton harcol, és a nagy orosz tél meg az ellenség fenyegeti, valamint a partizánok, akiktõl az ideggyenge õrnagy a legjobban retteg.

A honi videokorszak hajnalán, a nyolcvanas években generációk vizuális ítélõerejét formálta néhány közkézen keringõ, kilencszer másolt, hangalámondásos videokazetta - a legnépszerûbb filmek között szerepeltek a késõ kádári filmforgalmazásból sajnálatosan (bár a kor cenzurális megfontolásait ismerve: érthetõen) kimaradt horrorfilmek. Közöttük is - a kannibálos, hüllõs/pókos/férges, láncfûrészes és erotovámpíros darabok mellett - az élõhalott-tematika aratott: például George A. Romero legendás 1978-as Dawn Of The Deadje, melynek - mindenki nagy örömére - elkészült az aktuális remake-je.

A Fekete Doboz Alapítvány Roma Média Iskolájának mûhelyében évek óta készülõ munkák közül ezúttal két játékfilmet néztünk meg, melyek a Mûvészetek Völgye és a Sziget rendezvényein a széles közönség számára is elérhetõk lesznek.

Ha a belülrõl vezérelt emberek anakronisztikusak - márpedig ezt szokás róluk tartani -, Dresch Mihályról is azt kell gondolni, hogy azok közé tartozik, akik kissé oldalra álltak az idõ jelenkori tempójának, a divatok jövésének-menésének fõsodrából. A nagy zenészek persze mind így vannak ezzel, könnyû nekik, a zenélés, a fellépések ünnepi csúcspontjai bizonyára éppen elég átjárót nyitnak nekik a végtelenség felé. Efféléket gondol az ember derûs sóvárgással meg enyhe irigységgel is, amit emelkedett megnyugvással próbál feloldani: helyettem - és végül is nekem áll ott ez az ember és a zenéje a feltáruló ajtószárnyak elõtt, könnyû huzatban és vad légörvényben.

lemez BJ Cole: Trouble In Paradise BJ Cole, a pedálos steelgitár (tetszenek emlékezni: Bródy János!, Bojtorján!) mestere, mondhatni, legendás figurája a kortárs zenei életnek. Már vagy harmincöt éve készít lemezeket: 70 körül kezdte egy Cochise nevû pszichedélikus bandában, majd az idõk során töménytelen zenésszel és elõadóval dolgozott együtt Elton Johntól John Cale-ig, Marc Bolantól Björkig és Beckig.

Két megszállott gyûjtõ 15 évvel a rendszerváltás után az Állami Biztosítótól kapott és házilag átszabdosott, majd a bólogatós kutyus mellé a hátsó szélvédõre ragasztott casco matricára em-lékezve "csao sorozat" címen könyvsorozatot indított. A magyar kártyanaptárról szóló, most megjelent könyvet a tervek szerint hamarosan A magyar gyufacímke és A magyar lemezborító címû opusok követik.

Oh, egy svéd vígjáték kis rendõrök nagy napjairól - igazi unikum az ilyesmi, nem árt komolyan venni. Tessék mondani gyorsan egy svéd vígjátékot! Ki ne tudna: a Picasso kalandjai. Egy igazi mozilegenda, még most is viszonylag sûrûn adja az egyik kereskedelmi tévé - ki-ki eldöntheti, kiállta-e az idõ próbáját. (Készült: 1978.) Ki tud még egy svéd vígjátékot mondani?