Színház: Tóték háborúja (Örkény, Vidnyánszky, Gyula)

  • Csáki Judit
  • 2004. július 22.

Zene

Most azzal kellene kezdenem, hogy nem is tudtam, hogy Örkény István tán leggyakrabban játszott drámája, a Tóték a második világháború alatt játszódik. Ez persze nem lenne igaz; hisz mindenki tudja, hogy a távol lévõ fiú, szegény Gyula az orosz fronton harcol, és a nagy orosz tél meg az ellenség fenyegeti, valamint a partizánok, akiktõl az ideggyenge õrnagy a legjobban retteg.

Most azzal kellene kezdenem, hogy nem is tudtam, hogy Örkény István tán leggyakrabban játszott drámája, a Tóték a második világháború alatt játszódik. Ez persze nem lenne igaz; hisz mindenki tudja, hogy a távol lévõ fiú, szegény Gyula az orosz fronton harcol, és a nagy orosz tél meg az ellenség fenyegeti, valamint a partizánok, akiktõl az ideggyenge õrnagy a legjobban retteg.

Azért jutott mégis így eszembe, mert a háború mindazonáltal nem szokott látszani a Tótékban. Azt szoktuk gondolni, hogy ez csak afféle rettenetes körülmény, amely a kontextus révén súlyosabbá teszi a Tót család megaláztatását és lázadását. Merthogy Örkény darabja mégsem a távol lévõ fiúról, hanem a jelen lévõ családról és õrnagyról, mégsem a háborús pusztításról, hanem a békében elkövetett, ember elleni bûnökrõl szól.

Végeredményben nincsen ez másként Vidnyánszky Attila rendezésében sem, amelyet a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház koprodukciójában mutattak be Gyulán, az épp felújítás alatt lévõ Vár mögött felállított "kamaraszínpadon". Csak éppen végig jelen van az, ami rendesen a háttér szokott lenni - már maga a játéktér is fölbillen. Alexander Belozub díszlete hevenyészettnek látszik, de nem az: a színpad jobb felén egymáshoz tolja ugyan

a budit és a konyhaasztalt,

de mivel - kivált Örkény szellemében - mindkettõ mást is jelent, és mást is játszik, ez a gesztus leginkább az elõadás tónusát jelzi: csak semmi realizmus.

Ráadásul Tóték terének leghangsúlyosabb eleme egy jókora rádió, melynek gombjait pontos koreográfia szerint sokat nyomkodják, s ha éppen szól, hát azt halljuk belõle, amit amúgy a színpad bal oldalán látunk: a háborút. Ott ugyanis elöl egy régi mikrofon lóg be föntrõl, zajlik a közvetítés: katonazene, háborús dalok, recsegõ beszédek - avagy épp a helyszín, Mátraszentanna faluközösségének mûsora, mellyel a harcoló katonákat buzdítják. A játszó személyek akadálytalanul közlekednek a két tér közt; olykor a falu népe õk, olykor a katonák, vagy éppen dicstelen történelmi személyek.

És bár Vidnyánszky és a beregszásziak a tõlük immár megszokott intenzív és komplex hatáselemekre épülõ színházat játsszák most is, azért mégiscsak kitüremkednek az elõadás szövetébõl azok a pontok, ahol nemcsak a színházi nyelv, hanem az értelmezés is újszerû. Ilyen például az 'rnagy, akit Trill Zsolt játszik. Sem a "beteg lelkû ember", sem a vadállati diktátor nem dülled az alakításában; és bár ebbõl is, abból is van benne persze, a nyughatatlanság és a félelem dominál. Még az is lehet, hogy az elsõ a második leplezésére szolgál: ez az ember ugyanis egyfolytában fél. Ezért agresszív, ezért rapszodikus. Trill Zsolt jó ritmusú játéka vezényli ugyan az elõadást, de a "hátán vinnie" nem kell.

Például azért sem, mert Tót erõt mutat. Vidnyánszky rendezése és Tóth László pontos alakítása kiemeli, hogy a jó ösztönû falusi tûzoltó kezdettõl fogva berzenkedik az 'rnagy fékevesztett jelenléte ellen - ezt persze az 'rnagy is érzi, ezért növeszti rohamtempóban a saját démonává az amúgy szelíd Tótot. És mire a dráma véget érne, már Tót került fölül, már õ diktálna - ha nem sokallna be végképp.

A Tót család igazi szeizmográfja azonban Mariska. Szûcs Nelli alakítása ledobja a Tótné-figura kliséit: sem a vakon engedelmes, szolgalelkû feleség, sem a szoknyás családfõ nem õ. Mariskája elõször is gyengéden szereti férjét, igaziból tiszteli, fölnéz rá - és miközben eszeveszetten igyekszik az 'rnagy kedvében járni, mindvégig látja és láttatja a folyamat abszurditását. Szûcs Nelli játéka erõteljes és árnyalt, reflektált és érzékeny - némán is telített jelenlétére mindvégig figyelni kell.

Orosz Melinda Ágika szerepében eljátssza a nõvé érõ kamaszlány elsõ szerelmi csalódását is. Ügyesen szögletes alakítás ez: maga sem tudja, hogy a megfelelni igyekvés, a bátyjáért való aggodalom vagy pedig a valóban elementáris erejû személyiség váltja ki belõle ezt az érzelmet, de tény, hogy amikor az 'rnagy elutazik, nem tér vissza a darab elején refrénként földobott motívumokhoz, nem válik ismét csicsergõ fruskává, hanem megcsöndesedik - mert megtanult valamit.

A "dobozolás", amelybõl a dráma elsõ bemutatója, 1967 óta az értelmetlen cselekvés, a sivár élet és az "alámerült" kivárás komplex szimbóluma lett, ebben az elõadásban megszabadul súlyos terheitõl. Nincs dobozszínpad, nincs dobozolásban való alámerülés - ha jól láttam, épp ezekbõl a részekbõl húzott a legtöbbet Vidnyánszky. A dobozolás itt az, ami: egy abszurd elem kiváltotta utolsó, hatalmas csepp Tót bögréjében.

A másik oldalon közben hatásos tömegjelenetekben tombol a háború; a végkimerülésig menetelnek a katonák, vagy

indulókat-dalokat bömbölnek

- a második részben pedig egy nagy ívû ugrással vagy a hetvenes évekig lendítik a darabot. Elõbb az ötvenes-hatvanas évek mozgalmi dalaiból összeállított - rendkívül ügyesen, soronként egymáshoz hajlított - mozgalmi egyveleg, majd pedig a hetvenes évek populáris dalaiból szerkesztett énekes-zenés betét sugallja, hogy a másik oldalon folyó történet nincs ám leragadva a saját korához. És bár Vidnyánszky "üzenetét" könnyû elérteni, a Tót család "térfelén" folyó játék annyira súlyos, hogy ez a bal oldali szaltó mégsem lesz sokkal több ügyes és hatásos mutatványnál. Gondolom, szándékában sem több, nincs is szükség rá. Értjük: a háborúnak nincsen vége.

Az 'rnagynak van vége, méghozzá ronda és megérdemelt. Három csapás van. Négy egyforma darab. És van "Ég a város, ég a ház is", még angolul is, "London's burning". Valahogy így képzelem én ma az abszurdot: egy ember föllázad, igazságot szolgáltat - csak éppen mindez teljesen értelmetlen. Vagy mégsem. Errõl a mégsemrõl szól szerintem Vidnyánszky Tótékja.

Csáki Judit

Gyulai Várszínház, 2004. július 12.

Neked ajánljuk