Aki rákapott, csukott szemmel is odatalál: a civil falu táplálékaival feltöltekezvén csak addig kell gyalogolni, amíg visz az út, s már ott is vagyunk. A koncertek idõbeosztása (17.00-18.00, 18.15-19.30, 19.45-21.00, 21.30-23.00) a szokásos lesz - várhatóan a hangulata is.
Szerda, augusztus 4.
1997-ben, A Zene Ünnepén, a Margit-szigeten játszott az akkortájt Angliában elég jól futó lengyel Trebunie Tutki. Csak azért említem, mert ugyanabban az évben, Kapela ze Wsi Warszava néven született egy másik zenekar: Warsaw Village Band néven õk nyitják a Sziget világzenei programját, s mostanában velük szalad a szekér Angliában, idén nekik adták a legjobb új felfedezett díját a BBC3 világzenei gálaestjén. Nekem a Trebunie csalódás volt, de érzésem szerint a Village Band jobb lesz. Legutóbbi lemezük, a Wiosna Ludu néven született People's Spring (Magyar Narancs, 2004. március 4.) a hát libabõrözését elõidézõ szláv harmóniák és a nyírfaligeti menyegzõi pörgés mellett fura irányokba mutat: a cimbalom néha egészen magyarosan-cigányosan szól, mikor meg a monoton reszelésbe belefeledkezõ vonósoknak egy laza csörgõdob köszöntget, mintha a Velvet Undergroundnak biccentenének. S az elektroritmusokkal súlyosbított indiai kicsapongásukról még nem szóltam. Hol is vagyunk akkor?
Megmondom pontosan: két elbõvölõ énekesnõ lábainál. Az elsõt Lhasa de Selának hívják, de ne Tibetben keressük a nyomát, hanem Mexikó és az USA határvidékén, ahol nevelkedett (édesanyja amerikai, apja mexikói), illetve Kanadában, ahol késõbb élt, s La Llorona címû, 1997-es albumával a helyi Grammynek számító Juno-díjat nyerte. A tavalyi The Living Road nagyon finom, változatosan hangszerelt, melankolikus gyöngyszemek sora, spanyolul, franciául, angolul és így tovább, elölrõl. Hasonlíthatnám a már Pesten is járt Eleni Mandellhez vagy Lila Downshoz, akit egyelõre csak a Frida címû filmben láthattunk-hallhattunk, de nem ez a lényeg. Lhasa mindent tud a dalról, amit az atmoszferikus countrytól a bús bárzenén keresztül a sanzonig tudni lehet. Szenvedély, szépség, lélek, intimitás. Magára vessen, aki kihagyja.
E két utóbbi mondat a következõ énekesnõre is vonatkozik, akinek a lábai elõttÉ, hogy is mondjam, fetrengés nem lesz, de állak leesése bizonyára. Ahol Rokia Traoré fellép, ott ez a minimum. Miután szülõhazájában, Maliban felfigyelt rá a bamakói francia kulturális központot vezetõ Jacques Szalay és Ali Farka Touré, a mali blues mesteri gitárosa, 1997-ben a Radio France tehetségkutató versenyén elkápráztatta a nagyközönséget is. Azóta három albumot készített (Mouneissa, Wanita, Bowmboi, utóbbiról: Magyar Narancs, 2003. december 18.), s ezek mindenféle tökéletesen megérdemelt elismerõ címeket és jelzõket begyûjtöttek. Elsõsorban ne afrikai ritmuskavalkádra számítsunk, inkább egy törékeny fekete lány gitárral, balafonnal (és azért persze ütõhangszerekkel is) kísért dalaira: nincs menekvés a varázs elõl, miközben lemegy a nap.
Akkor aztán a Klezmatics beletáncoltat az éjszakába. Több mint tíz éve járnak már ide New Yorkból, nincs is tán még egy külföldi zenekar, amelynek ilyen rendszerességgel követhetnénk az útját, ami - tõlük egyáltalán nem függetlenül - egyúttal a klezmer itthoni reneszánszával is egybeesik. Legújabb lemezük, a Rise Up! Shteyt Oyf! is igazolja, milyen bravúrosan váltanak klezmerbõl dzsesszes improvizációba és vissza, s hogy ne csak a jiddisül beszélõ kisebbség értse, a címadó szám aktuális üzenetét angolul is eléneklik: nem félnek senki istenétõl, vallásától, egyházától, szent írásaitól, kultúrájától, pénzétõl stb., csak attól, amit egyesek saját istenük nevében tesznek.
Csütörtök, augusztus 5.
A Világzenei Nagyszínpad hazai elõadóinak és egyúttal balkáni zenét megszólaltató muzsikusainak sorát a Vujicsics együttes nyitja meg: mit mondjunk, szép hosszú életprogramba torkollott az az 1974-es húsvéthétfõi délelõtt, amikor a pomázi fiatalemberek - egyetlen kivétellel a mai zenekari tagság - elhatározták, hogy mostantól együtt játsszák szerb és horvát felmenõik zenéjét. Utánuk egész más világ kövekezik: a Yat-Kha kõkemény gitárrockja, mely akár a metálszínpad elõtt sörökkel araszolgató szigetlakókból is kihozná a fejrázós révületet - csakhogy itt ehhez keleties dallamvilág és tõsgyökeres tuvai torokének is járul. A dél-szibériai sztyeppe orosz útlevéllel utazó követei a nyargalászó tempót le-lelassítva idõnként pihenõt is engednek, aztán újra nyeregbe, irgalmatlanul (CD-n: /tuva.rock: Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.). Másféle ritmusban, más hangszereléssel, közelibb keletiséggel, de bepörgeti hallgatóságát az Orchestre National de Barbés is, az arab világ nyugati fõvárosából, Párizsból, ahova Algériából és Marokkóból nyúltak át a zenészek családfái. 2000-ben, a Világzenei Nagyszínpad elsõ évében hallhattunk már gnawa zenét a marokkói El Houssaine Kili jóvoltából, de az már oly rég volt, ideje újabb élményeknek, meg hát ez más kuszkusz, Poulina címû 1999-es albumából ítélve az ONB változatosabb ízekbõl fõz.
Ha nem is annyira régi ismerõs, mint a Vujicsics, de az utóbbi években visszatérõ vendég zárja az estét: Omara Portuondo immár öt évtizedes karrierje a Buena Vista jóvoltából 1996 óta csúcsra ért, amibõl szerencsére a magyar közönség is bõven részesült. Ibrahim Ferrer tavaly hódított a Szigeten, most megint az énekesnõn a sor. Legutóbbi albumán (Flor de Amor, Magyar Narancs, június 3.), mely várhatóan mûsora gerincét alkotja, elandalít érzelemmel telített, bölcs hangja és a kubai muzsika minden eleganciáját felvonultató zenekar - szabad egy táncra?
Péntek, augusztus 6.
Az elsõ két nap több elõadójával is fontos dolgok történtek 1997-ben. Így vannak ezzel a pénteki magyar szereplõk is. Akkor indította el Utolsó "ra címû, autentikus népzenét megörökítõ programját a Fonó. Az ennek során készült stúdiófelvételekbõl szerkesztett Új Pátria címû lemezsorozat elsõ darabján a kalotaszegi Váralmási Pici Aladár zenekara játszik, ebben hegedül Czilika Gyula, aki most Codoban Dorellel, valamint az erdélyi mesterektõl tanult prímással, Ökrös Csabával együtt lép színpadra. Úgyszintén 1997-ben kezdõdött az utánuk következõ Kolinda együttes hosszas vándorlás és távollét utáni hazatérése: akkor adott ki a Narancs egy CD-válogatást a magyar és balkáni népzenéhez kortársi érzékenységgel közelítõ zenekar 1977-1997 közötti felvételeibõl. Idén, alakulásuk 30. évfordulóján, eredeti összeállításukban lépnek fel: Dabasi Péter, Kiss Ferenc, Lantos Iván, Zsigmondi Ágnes.
Aztán jön Daniele Sepe, akinek múltja érintkezett a két éve itt járt Spaccanapoli tagjaiéval: valaha õ is megfordult az E'Zezi nevû nápolyi kollektívában, melyet csak hírbõl ismerhetünk, de iskolának nem lehetett utolsó. Míg a Spaccanapoli szûkebb pátriája tradícióiból merít, Sepe mindenevõ, azaz mindenfélét mûvelõ. Van középkorias oldala, tarantellával, máskor meg akkorát rappel, hogy Jovanotti is megemelhetné elõtte a baseballsapkáját. Mostanában a cimbalomba zúgott bele. Sokszínûsége Zappáéra emlékeztet, kiszámíthatatlan, honnan hova érkezik.
Utána a fesztivál egyik legnagyobb fogása: az Orchestra Baobab a 70-es évek elsõ számú zenekara volt Szenegál fõvárosában. Akkoriban csak a helybéliek élvezhették a kubai zenének ezt az istenien kifinomult, afrikai változatát, s ahogy a 80-as években más kedvenceket találtak, a zenekar fokozatosan szétforgácsolódott. De miként a baobab (majomkenyérfa) is újra sarjad, amíg gyökere a földben, újjáéledt a Baobab is: Nick Gold, a Buena Vista producere a kubai nyugdíjasklub szenzációs sikere után összeszedte a szenegáli öregeket is. Szervezett nekik egy londoni koncertet, a World Circuit céggel ismét kiadta egy régi lemezüket (Pirate's Choice), csináltatott velük egy újat (Specialist In All Styles, Magyar Narancs, 2002. november 28.), rajta vendégként Ferrer papa meg Youssou N'Dour, aki sokat tanult a Baobabtól, mielõtt elhódította a szenegáli trónt, és kész - a Baobab az égig nõtt. Tessék a csodájára járni.
Szombat, augusztus 7.
Mesébe illõ történet a következõ is, csak Szenegál helyett írjunk Szabolcs megyét, World Circuit helyett pedig Fonót: szombaton az ismeretlenségbõl két év alatt európai hírnévre kapaszkodó Parno Graszt kezdi a napot. A falusi cigányzenekar már két lemezre öntötte ki a szívét (Rávágok a zongorára, Járom az utam; utóbbiról: Magyar Narancs, 2004. május 13.), s mint tavaly ilyenkor, ezt teszik idén is, a színpadon. Nagy-nagy szívkipakolásra számíthatunk utánuk is: szedjük csak szét a boszniai Mostar Sevdah Reunion nevét. Mostart nemcsak "hétköznapi" módon vágta agyon a legutóbbi háború, hanem az 500 éves Öreghíd felrobbantásával jelképesen is. A sevdah arab/török maradványszó a bosnyák nyelvben, a belõle képzett sevdalinka pedig többnyire olyan történetet foglal dalba, ahol a szerelmesek nem lehetnek egymáséi. A reunion viszont újraegyesülést jelent, aminél megindítóbb dolgot nehéz elképzelni. (A híd ma újra áll.) Mindez ott van abban, ahogy a gitár, a klarinét, a harmonika és a többi hangszer gazdaságos virtuozitással megszólal, a fájdalmas énekrõl nem is beszélve (A Secret Gate, Magyar Narancs, 2004. január 29.).
Az utánuk következõ Chumbawamba játszott már a legnagyobb nagyszínpadon is, de abszolút jó helyen lesz most itt. Épp nincs akkora slágerük, mint 97-ben a Tubthumping, másrészt legújabb lemezük, az Un kifejezetten akusztikus ihletésû, jellegzetesen édes dallamokba csomagolt szarkazmusuk mellett fontos szerepet visz rajta a harmonika és a hegedû. A Chumba 20 éve startolt, az estet záró Misty In Roots 29 éve - akkor még a néhai Nicky Thomas kísérõjeként, 1977-1978 óta viszont nem lehet nélkülük beszélni a brit reggae-rõl. Hihetetlen, de tizenkét év szünet volt utolsó albumuk és a Real World által 2002-ben megjelentetett, felerészt régi termésbõl válogatott Roots Controller között (Magyar Narancs, 2003. január 16.). 1988-ban a cornwalli WOMAD fesztiválon (egy mûsorban N. F. Ali Khannal) láttam õket: lemezen semmi ahhoz képest, amilyen elementáris élõben a Misty - szavamra, kötelezõ program.
Vasárnap, augusztus 8.
A Misty a roots reggae eddigi fájó hiányát orvosolja, de üdvös lenne hasonló kezelést kapnunk a következõ évek során soukousból is, ami Afrika középsõ részét hajtotta uralma alá játékos fantáziával ciripelõ gitárok segítségével. Tekintsük hát kezdetnek, hogy délután színre lép Ricardo Lemvo, aki Kongóból magával vitte Los Angelesbe ezt a zenét, s ott aztán ráeresztette Kuba harsányabb hangjait és ritmusait (legújabb lemeze: Ay Valeria!). Zenekara, a Makina Loca garantáltan napfényes afrolatin tánczenével melegíti be a lábakat, mielõtt a Kíla megmutatná, mihez kezd ma hazája hagyományaival egy igazán kreatív ír együttes. A tavalyi Luna Park album tanúsága szerint õk heten otthon vannak mindenben, eszelõsen megpörgetik, ha kell, hogy aztán simogató mozdulatokkal atmoszferikus hátteret fessenek képzeletünk zöld tájképeihez.
Utánuk a közép-európai folklór önkéntes angol ügynökeit üdvözölhetjük: a világ egyetlen szerethetõ Oi-zenekara, az A38 fedélzetére már egyszer behajózott Oi Va Voi (Magyar Narancs, 2003. július 17.) s benne a Lemez Lovas mûvésznévre hallgató trombitás-énekes-billentyûs érzékeny kézzel adagolja a digitális technika vívmányait és saját szerzeményeit térségünk zenéjéhez, legyen az jiddis, balkáni, ladino vagy magyar. Elsõ lemezük, a Laughter Through Tears (kritika: Magyar Narancs, 2003. december 18.) slágere, a Refugee végtelenül szelíden javasolja, hogy próbáljuk magunkat egy percre a hazájukból elmenekülõk helyzetébe képzelni. Speciel szerintem ez a dal jobban sikerült, mint az A csitári hegyek alatt (énekli Németh Judit az Animából), de persze az utóbbi "budán kihagyhatatlan.
A menekült-cipõbe bújásról Rachid Taha mesélhetne sokat: több mint húsz éve, egész fiatalon épp ezt vállalta fel régi zenekarával, a Carte de Séjourral (Tartózkodási Engedély). Miután az megszûnt, jött az egyéni érvényesülés próbatétele. Ahogy Manu Chao kinõtt a Mano Negrából, Rachid Taha is megcsinálta magát, s a modern rai-rock megkerülhetetlen alakja lett.
Hétfõ, augusztus 9.
Kezdetben nemigen értettem a dolgot, de ma már látatlanban aláírom: nem múlhat el Sziget rezesbanda nélkül. A rezesbanda hangos, látványos, szórakoztató, és - ez már a válogatás dicsérete - ahány, annyiféle: balkáni, mint a kihagyhatatlan Boban Markovicé, angloindiai, mint a tavaly látott Bollywood B. B. vagy kiköpött New Orleans-i, mint most a Mardi Gras Brass Band. Senkit ne tévesszen meg, hogy a Mardi Gras BB a németországi Mannheimbe való, a hangzás és a hangulat kísértetiesen lápvidéki, amirõl a fúvósok mellett gitár, dob és Dr Johnon, Mr. Waitsen, Sir Screaming Jay Hawkinson iskolázott ének gondoskodik. A következõ fellépõ, Justin Adams zenéjének is meghatározó alkotóeleme ered New Orleans és a Mississippi vidékérõl: a delta-blues az elmúlt években annak Mali-mutációjával bõvült. A gitáros várhatóan Wayward Sheiks nevû együttesével hoz ízelõt az észak-afrikai sivatag - illetve az annak közepére varázsolt fesztivál - ihletõ hatását hordozó albumából: Desert Road. Ha Adams kissé komorrá festené is az estét, semmi vész, jön a Macsó hímzéssel és a nekemtenemmutogatollal (Magyar Narancs, 2002. november 28.) a legütõsebb lemezcímre is esélyes Besh o droM, és beindul a mozgás, hogy aztán az 1995-ben startolt Afro Celt Sound System színre lépésével végképp elszabaduljon a pokol. Mire tavaly kijött negyedik lemezük, a Seed, Afro Celtsre rövidítették, de így is telitalálat a név, és méltó hozzá a zene is. Hol az afro, hol a kelta szívóerõ dominál a keverõpult kreálta örvényben, aztán mindegy lesz, mi honnan jön, mert minden összeér és szétszálazhatatlanul egybeolvad. Megérkeztünk a holnapba.
Kedd, augusztus 10.
A visszaszámlálás a már 2+2 albumnál tartó Romano Drom mûsorával kezdõdik (Déta Dévla + annak nyugat-európai verziója: Ando Foro; Ande Lindri + remixek: Romano Trip). Nem mintha a hagyományos kanalas-kannás-szájbõgõs oláh cigány zenében gitár-nagybõgõ-tangóharmonika beiktatásával új utakat keresõ, ifj. és id. Kovács Antal vezette zenekar fellépése alatt bárkinek is eszébe jutna a Sziget nélküli másnap. Hisz addig még vár ránk valami nagyon érzelemgazdag és valami nagyon mozgalmas. Az érzelmi gazdagságról a Makám és Bognár Szilvia (ex-Anima), Palya Bea (Folkestra) és Szalóki Ági (ex-Besh o droM) gondoskodik, akik felváltva vagy párban éneklik az Anzix dalait (Magyar Narancs, 2003. december 18.). Hármukat összehozván Krulik Zoltán zenekara nemcsak inspiratív helyzetet teremtett az album (és most a koncert) szempontjából, hanem egyúttal alkalmat annak demonstrálására is, hogy teljes vokális fegyverzetben elõttünk egy új énekesnõ-generáció.
A mozgalmas finist Boban Markovic és a Los de Abajo garantálja - külön-külön persze. A kamasz fiát, Markót fokozatosan maga mellé emelõ Bobanhoz és rezes legényeihez már sokszor volt szerencsénk (legújabb lemezük: Boban i Marko), a mexikói zenés forradalmi gyorshadtesthez csak tavaly elõször, de ez épp elegendõ volt idei meghívásukhoz is. Akkor még csak a Cybertropic Chilango Power albumot vehettük kézbe, azóta kész a Latin Ská Force is (Magyar Narancs, 2003. szeptember 11.) - nehéz lesz hazaengedni õket.
Szõnyei Tamás
