Zene

Kezdjük egy otrombaságában is előzékeny általánosítással: ha a szelíd szavú olvasó szabad akaratából követi az Autobotok és az Álcák gigászi küzdelmét, akkor szinte bizonyosan kihagyhatja az Apám zenéje megtekintését. Ám ha az Eterna lemezborítóiról rémlik még neki Otmar Suitner neve, s ha vonzódik a komótos tempójú szentimentalizmushoz, úgy indokolt megismerkednie az agg karmester és természetes fia, a dokumentumfilmes Heitzmann történetével.

Az egyik térfélen Peter Jackson és dél-afrikai felfedezettjei, a másikon Bruce Willis és hollywoodi kiszolgálószemélyzete keveredik tudományos-fantasztikus helyzetekbe. Jól mutatnak egymás mellett: a District 9 tőlünk óvja a földönkívülieket, a Hasonmás a gépektől bennünket.

Jószerivel még meg sem melegedett a fogason Erlendur felügyelő (Vérvonal) télikabátja, ismét izlandi vendégeket köszönthetünk a kifutón. Nevezett rendőrnek hála legutóbb kiderítettük, hogy a távoli szigeten nemrégiben igazíthattak valamit az országimázson. Hátravonták a gejzíreket és az alkoholbetegeket, a reménytelen banki és egyéb természetű bűnözés pedig kiállt peckesen az első sorba. Vagy az analízisünk volt téves, vagy a túlsó oldalon megnyilatkozó híres vágó első önálló rendezése sikeredett veszekedetten old schoolra - úgy vélem, e fontos kérdésben például a Világbank simán nekünk adna igazat.

A nemzetközi sztárnak tekinthető osztrák művész zavarba ejtő kiállítása a Műcsarnok első, csupasz termében egyetlen életnagyságú, széttárt lábbal a földön ülő (és Hansnak nevezett) férfibábbal indul, akinek szája és gyomra között egy mozgásban lévő papírlapon a következő szöveg olvasható: Never odd or even. Az újra és újra megemésztett majd visszaböfögött szöveg mintegy költői módon adja tudtunkra, hogy a ránk váró történetben vagy - a kritikusok által csak Érzelmek színházának nevezett - előadásban nem lesz könnyű tiszta és egyértelmű értelmezési pontokat találni, s hogy például nincs éles határvonal a dróton rángatott, humanizált marionettbábok és a hús-vér emberi lények között.

A Párhuzamos óra 2009. október 1-jén játszódik - pont aznap, amikor láttam. Illetve mégsem: 2009 évvel később, mert aznap, amikor láttam, volt/lesz még egy világháború, a harmadik, ami elpusztít mindent, még az Istent is, és új isten lesz, meg új időszámítás, kezdődik minden elölről, és így érünk/érnek el 2009-hez megint.

Ki nem emlékezne Meg Ryan salátaevés közben színlelt orgazmusára '89-ből: a bájos Meg a manhattani Katz Delicatessen egyik asztalánál azt demonstrálta a szendvicse fölött egyre kínosabban feszengő Billy Crystalnak, hogy mennyire könnyű megjátszani a csúcsra érés pillanatait. A Katz vezetősége a mai napig büszke a Harry és Sally náluk megesett műélvezetére: külön kis tábla jelzi, mely asztalnál került sor a jelenetre, mely egyszerre volt vicces és pikáns - ritka eredmény egy szendvicsezőben előadott orgazmusnál.

Az év egyik legnagyobb hazai zenei eseménye a Vágtázó Halottkémek reinkarnációja volt, immáron Vágtázó Életerő néven. Annyi azért sejthető volt, hogy a majdnem a teljes Vágtázó Halottkémek-felállást tömörítő csapat - mindössze a dobos posztján történt változás: Ipacs Lászlót a Yavából ismert Szabó Kristóf váltotta - nemcsak az áprilisi, Petőfi Csarnokba szervezett VHK-idéző est fedőnevű rendezvény erejéig marad aktív.

A kétnapos program németes elnevezését az indokolja, hogy a 18. században a Grassalkovich-uradalom főleg sváb telepesekkel hozta létre Wetschescht.

Barcelonában. Nos, alant következő leirat nem kimondottan a képzőművészet szerelmeseinek szól; a köztéri szobrok világa amúgy is egy távoli naprendszer.

Nem először vesszük nyakunkba az Andrássy utat, néhány éve például Gábor Eszter várostörténeti kalauzolásával jártuk végig a távot "A mi Budapestünk" sorozat idevágó füzete jóvoltából. Persze ahány ház, annyi séta: a Fekete Sas Kiadó újonnan útjára bocsátott kultúrtörténeti sétasorozata is az Andrássy úttal indít, de a kiadó tudományos-ismeretterjesztő bejárás helyett "líraian szubjektív" csatangolást ígér.

A svájci elektronikus zenekészítők népes családjába tartozó Cyril Boehler először Tweak néven tűnt fel még az ezredfordulón, később Zwickerré változott, s immáron eme új néven sikerült kikotyvasztania a maga egyedien eklektikus zenei kevercsét. A Bear Funknál, a Compostnál vagy éppen a Get Physicalnál megjelent dolgait mind többen keresték - az sem rossz ómen, ha az ember a Junior Boys duóval dolgozik együtt, továbbá Lindstrsm, Prins Tomas vagy Henrik Schwarz oldalán pakolja a lemezeket. Ráadásul nem csupán maxikban bír gondolkodni: idei albuma, a Songs of Lucid Dreamers szépen megformált és lekerekített, persze illő elektronikus köntösbe öltöztetett popdalok gyűjteménye. Nagyobb részük több hallgatást is kibír, csak ritkán érzi úgy a befogadó, hogy kényszerből felvett töltelékszámokkal akarják telenyomni a fülét. A Boehlert inspiráló főbb hatások, az elektropop, a diszkó (az újabb és a régebbi) no és a house-hagyomány elegáns ötvözéséből előálló zenei kulissza mögött válogatott énekesgárda szavatolja, hogy ne legyen egyhangú a lemez. Akad köztük gyengébb produkció is (a nyitó- és a zárószám például nem túl emlékezetes), de a Sleepwalking vagy a Sui's Knee (mindkettő Jamie Lloyd vokálján) léha diszkó house-a, a Valentino Tomasival közös Ping Pong Muses sompolyogva puttyogó, minimalista elektropopja azért ott van - akárcsak Olivera Stanimirov törékeny, bájosan akcentusos vokálja. És feltétlenül figyelmükbe ajánlanánk a Matt Didemus (Junior Boys) tevékeny közreműködésével készült Traumdeutert - bár, mint láttuk, nem csak ezért érdemes végighallgatni a Zwicker-albumot. Compost/Deep Distribution, 2009 ****

Nem ez szokott a feldolgozások iránya lenni, hogy egy amerikai krimiből a franciák készítenek Párizsra adaptált filmet, majd az akkora sikert arat, hogy az amerikaiak megveszik a remake-jogokat. A mostanában elég divatos Harlan Coben regényéből a mostanában elég divatos francia színész, Guillaume Canet írt és rendezett filmváltozatot, melyben a régóta elég divatos Francois Cluzet (a Dustin Hoffman-hasonmásverseny európai továbbjutója) játssza a sokat menekülő (újabb közös vonás a maratonista Hoffmannal) főszereplőt.

igen kedvezőre fordult a külpolitikai helyzet: számos barátság köttetett, és egy magyar érdekeltségű köztársaság is alakult.

Adolf Hitler tévúton járt, ezt alkalmasint régóta sejtettük, s megalapozottan kételkedhettünk Dan Brown teóriájában is, hiszen a talány megfejtését ő is rossz helyen kereste. Nos, a majd' két évezredes titok, a féltve őrzött és szenvedéllyel kutatott rejtekhely immár ismert: a Szent Grál a Madách Színház nézőterén lappang. Ez nem szimbólum vagy képletes megfogalmazás, nem, a szakrális billikomot bizony valóban az egyik nézőtéri ülőhely alatt lelik meg a Monty Python-musical vitéz szereplői, miután az Antiokhiai Szent Kézigránát segítségével legyőzik a megfejtést őrző, gyilkosan ádáz tapsifülest. Ismerős mozzanatok, aminthogy ismerős a keze és lába elvesztése után is tovább krakélerkedő lovag, a vártoronyba zárt, s szöktetésre váró, melegszívű herceg vagy éppenséggel a hátasló nélkül abszolvált lovaglás - a kultikus Gyalog galopp poénszekvenciái. E film erős felhasználásával ütötte össze ugyanis a Monty-beltag Eric Idle és a komikuscsoport körül ugyancsak bokros érdemeket szerző komponista, John Du Prez 2004-ben a Spamalot című - azóta sokszorosan díjnyertes - musicalt, mely a múlt hét végén rohammal vette be a Madách Színház sáncait.