Arkul: Il Bastidor Miközben Nyugaton rendületlenül divatos a Balkán zenéje, és ez főleg a szerb vagy macedón romák rezesbandáival azonosítható, "pult alatt" egyre több boszniai izgalomra találhatunk. Az persze más világ, mentes a harsányságtól, inkább az olyan intim, kávéházi hangulatoknak a terepe, mint amilyen a (török eredetű) sevdalinka vagy a szefárd zsidó muzsika.
A XV. század végén, amikor a zsidókat kiűzték Spanyolországból, Boszniában is megtelepedett egy csoportjuk - historikusan idáig terjed a háttér. Igen kis közösség ez ma, és "szokás szerint" egy profi nyugati kiadó kellett ahhoz, hogy felfigyelhessünk a hangjára. Az Arkul lényegében egy duó: Vladimir Mickovic énekel és Atilla Aksay mindenféle pengetős hangszeren meg harmonikán játszik - de ebben az esetben nehéz lenne még bármiféle hangszernek szerepet adni. Nincs olyan érzés és nincs olyan emlék, amit kettesben ne tudnának életre kelteni. Ameddig a szív facsarható, addig Mickovic mennyei hangjától facsarva is van. Még egyetlen lépés, és talán már átbillennének valami giccsféle szentimentalizmusba, de ezen a korongon nincs ilyen hiba. Ez tisztán és megrendítően gyönyörű. (Snail Records, 2008) *****
Rotfront: Emigrantski Raggamuffin Hatodik éve működik Berlinben az emigráns Rotfront kollektíva, a megbonthatatlan orosz-magyar-német-amerikai barátság jegyében. A mi oldalunkról alapító tagnak számít Wahorn Simon (korábban Balaton, Batu Kármen), és amikor az ideje engedi, Gryllus Dorka is énekel benne. Ennyit a törzskönyvről; illetve ha már az okmányoknál tartunk, feltétlenül kiemelendő a tasakba csúsztatott Emigrantski Republic Passport. Nagyon guszta látvány, és több mint jó poén. Egyáltalán, nagyon guszta, amit ez a társaság művel, és végig ott lebeg felette az irónia. Csak úgy cikáznak egyik sorról a másikra a nyelvek, az otthonok és az otthontalanságok, és miközben a fő csapás iránya a ska és a ragga, a zsidó és a cigány népzene meg a sanzon is belefér. Az Emigráns Köztársaságban mindennek és mindenkinek helye van. Itt, kérem, rend van. Bizony, nagyon is rendben van ez a raggamuffin. Nem olvad bele a hasonló hullámokba, vagyis megvan a jellegzetes íze, könnyedsége, bája és humora, ráadásul annyi tuti slágert vonultat fel, hogy fölösleges lenne egyiket-másikat kipécézni. (Essay Recordings, 2009) *****
Polska Rootz Kétszeresen is elérhette a célját ez a Zonic-válogatás. Alkalmas arra, hogy megismertesse a lengyel világzene történetének és irányzatainak a kulcsfiguráit: így az ikonikus Kayah-t (lengyel-szerb barátság, közös lemez Bregovictyal), a Trebunie Tutkit (lengyel-jamaicai barátság, közös lemez a Twinkle Brothersszel), a Zakopowert és a Warsaw Village Bandet (a tradicionális lengyel népzenék és az elektronikus klubzenék barátsága), legfeljebb a lengyel marad le az egy szál Meritummal. Persze tudom, valójában nem a történeti számvetésre vagy az irányzatok áttekintésére lett kihegyezve ez a ragga- és duborientált gyűjtemény. Hanem (ha sarkítható:) a kortárs lengyel etnotechnóra, melynek tizenöt szereplője itt azt tanúsítja, hogy egészen pontosan tudja, mi történik manapság ebben a műfajban. Ha nem is felkavaró, de erőteljes, friss és kimondottan kreatív az összkép (az említetteken kívül lásd még: Studio As One vs. Orkiestra Swietogo Mikolaja, Vavamuffin, Lao Che, Strachy Na Lachy, Habakuk) - istenemre, zavarban lennék, ha hirtelen mellé kéne állítani valami hasonlót Magyarországról. (Eastblok Music/IndieGo, 2009) **** és fél
Baaba Maal: Television A kilencvenes években a szenegáli Baaba Maal volt a nyugat-afrikai tánczene legmarkánsabb alakja, mondhatni, az istenkirály maga. Aki úgy tudta magába szívni a nyugati áramlatokat, hogy ne híguljon bele a piacba, hogy hátborzongató spiritualitását is megőrizze. (Kötelező ajánlat a '99-es Live at the Royal Festival Hall című DVD, az mindent tud erről a korszakról.)
Az ezredforduló után, mikor is egy neotradicionális-akusztikus hullám söpört végig Nyugat-Afrikán, Maal is váltott, de a Missing You című albumával megbicsaklott a rangja, és hát közben új istenek, új királyok léptek a placcra. Ha úgy tetszik, Maal majdhogynem feledésbe merült, mire most nyolc év múltán szót kért újra.
A Television második hónapja a második helyen áll a világzenei rádiósok listáján (www.wmce.de), és borítékolható, hogy az éves összesítésben is a dobogó közelébe kerül. Biztos, ami tutkó: Maal megint a nyugati kapcsolataira épített: részben a New York-i Brazilian Girls énekesnőjére (Sabina Sciubbo, kitűnő) és billentyűsére (Didi Gutman, dettó), részben - szerzőtárs-producerként - az angol gitáros Barry Reynoldsra (akit vagy harminc éve Marianne Faithfull lemezeiről ismerünk). Szerintem meglehetősen egyenetlen színvonalú, ugyanakkor egyáltalán nem érdektelen anyaggal rukkoltak ki. Az elektronikus klubzenékbe olvadó Tindo és A Song For Woman, továbbá a latin fílingű, édes széljárású Dakar Moon a Maal-életmű legjobbjai közé tartozik - a többivel meg majd hamar elboldogul az idő... (Palm Pictures, 2009) *****
