Oké, a hype-nak köszönhetően hosszúra nyúlt turné - amely Magyarországot is érintette - természetesen lelassította a procedúrát, de a zenészek már itteni látogatásuk során is hangsúlyozták, hogy a második lemez nem a testvére, hanem a külön háztartásban élő unokatestvére lesz majd a debütnek. És a Warpaint kicsit tényleg olyan, mintha egy újrakezdést hallanánk.
A motownos énekharmóniák és a Cocteau Twins-es lebegések megmaradtak, de a produceri és keverési munkáért felelős Flood/Nigel Godrich kettős keze nyoma letagadhatatlan. Az Intro akár rögtön az újrakezdést szimbolizálhatja, hiszen a dalba kétszer vág bele a zenekar - ritka húzás stúdiólemezen, hogy egy "hibát" direkt meghagynak az örökkévalóságnak. A táncos hatások a Feeling Alrightban és a címében béna szójátékkal élő Disco/Veryben érvényesülnek leginkább, a többi dal viszont a Warpainttől már korábban megszokott, lebegős hangulatot hozza - egy fokkal a debüt és kettővel a velük sokszor párhuzamként emlegetett The xx színvonala alatt. A jobb pillanatokért a szintiket elektromos gitárokkal izgalmasan vegyítő Biggy, az akusztikusan induló, éteri Teese és az enyhén björkös Drive felel, de valószínűleg ezek sem maradnak meg sokáig a kollektív emlékezetben. A nehéz második lemez klasszikus próbatételét tehát nem vette túl jól a Warpaint, de mindenképp érdemes megvárni a harmadikat: az majd eldönti, hogy valójában mennyire fontos zenekarral van dolgunk.
Rough Trade/Neon Music, 2014
