Zene

Karácsonyi papás-mamás

1. A Kolinda zenekar az Orfeó zenei/képzőművészeti/színházi csoportból nőtt ki és kapcsolódott be a táncházi mozgalomba 1974-ben. Hamarosan azt a fajta folkzenét játszotta, amit ma world musicnak nevezünk: a magyar népdalokat és az erdélyi paraszti muzsikát balkáni dallamokkal és ritmusokkal, dzsesszes improvizációkkal, majd saját szerzeményekkel szőve át. Mikorra az első magyarországi népzenei lemezek (az 1977-ben induló Élő népzene sorozat) megjelentek, a Kolinda már sikeresen koncertezett Belgiumban és Franciaországban, és túl volt a második - francia kiadású - albumán. Magyarországon ugyanakkor sem a rádió népzenei műsoraiban, sem a Hungaroton lemeztársaságnál nem volt erre a "beskatulyázhatatlan" muzsikára igény, az első hazai ajánlatot egy olyan válogatás elkészítésére kapta, amely már vállalhatatlan volt számára. Ez a kettős szorítás oda vezetett, hogy 1979-ben felbomlott a zenekar, és a meghatározó magból ketten - Zsigmondi Ágnes és Lantos Iván - disszidáltak. Ezt követően hosszú évekig éppen úgy terjedtek a francia Kolinda-felvételek kazettán, ahogyan az URH vagy a Kontroll rockzenekaroké: "undergroundban", szénné másolt kazettákon.

Gothár Péter filmjében láthattuk őket először, de ki emlékszik, annak már vagy tíz éve. November 25-én a Fél Tíz Jazz Clubban játszottak, Promised Land című albumuk turnéjával érintve Magyarországot.

Amerikai turnéja után, európai turnéja előtt pár napot promócióra fordított a Muzsikás Berlinben. Rádiók, tévék, újságok tízszer negyvenperces turnusban - jó kis buli! December 8-a van, ez itt a Hotel Mark, indulhatunk.

Az év felfedezettem

Az már biztos, hogy Walt Disney különös, el nem múló fekélye a hollywoodi filmgyártásnak, túl fog élni minket, mi meg bele fogunk rokkanni, hogy a tömegkultúra iránti kimért tiszteletünk megakadályoz a Miki egerek radikális utcai gyalázásában. Ilyesmi csak akkor dereng az ember fejében, amikor elhangzik az újabb epizód előtti reklám, nagyjából így: a kisoroszlán felnőtt, és király lett, Aladdin kiszabadította a szellemet, de a kis hableány még ennél is többre vágyott. Az idea ráhúzódik az agyra, görög befelé tovább, gerjeszti magát, és azt a képzetet kényszeríti, hogy örök életre el leszünk látva tátott szájú, nedves orrú mesehősökkel, akik majd nyált nyálba öltve licitálnak egymásra.

Jövőre lesz 125 éves Budapest, és már most letehetjük a nagyesküt, hogy a Városház utcából ismét jobbnál jobb ötletekkel fogják elkápráztatni a főváros közönségét. Pontosabban: szerintük jó ötletekkel, vagyis azokkal a ferencjóskás, sziszis, nagykörutas élőképekkel, amelyeket már az elmúlt években is láthattunk. Jó kis felszínes cirkuszokkal, bámész tömeggel, olcsó ideológiával, ami körülbelül annyit tesz, "polgári identitást ennek a kétmillió lakónak, hadd edződjenek, és hadd gondolják azt, hogy ez a rohadt élet egy kurva nagy cukrászda, vagy legalábbis az volt".

...alighanem átfogóbb értékelésre ragadtatom magam, de addig is körbefülelnék még, mi újság a világzenei sikerlistákon.

"A nagyanyámnak nyugodtan mutogathatnám a punkokat - vonta meg a vállát a múltkor a Körút és a Baross utca sarkán Tátrai Tibor. - Mint ahogy a nagyanyámat is nyugodtan mutogathatnám a punkoknak. Egyikük sem értené, miről beszél a másik."

Megint egy évforduló. A Monterey Jazz Festival negyvenedik születésnapja alkalmából megjelent egy háromlemezes válogatás a négy évtized legemlékezetesebb, eddig nem publikált felvételeiből. Kockázatos szerkesztési elv, mert kikerülhetetlenül egyfajta összegzéshez, számbavételhez vezet. A jazz nagykorúságának egy sajátos, Amerika talán leghíresebb fesztiválján átszűrt keresztmetszetének ígéri magát a huszonnyolc felvételt tartalmazó album, amiben egy az összes szükséges adatot tartalmazó füzet segít eligazodni. Természetesen nem törekedhet teljességre, hisz a több mint kétszáz rögzített koncertnek csak egy kis töredéke a most megjelent anyag, de a válogatás így is reprezentatív.

"Tizenkét éves koromban történt életem legfontosabb felfedezése. A kis egybeépített sztereóm váltókapcsolóját középállásban tartva egyszerre hallottam a magnót és a lemezjátszót. Így a kazettáról játszott ütemre szkreccselve mixeltem az első számokat."

Nem akarom ebbe is belekeverni, de: József Attila gyomorpanaszokkal került pszichoanalízisbe, doktorai nem a belek mélységeit kutatták, a beteg nem gyógyult meg. Ahogy szalonképesen megfogalmazta: "Az örök anyag boldogan halad / benned a belek alagútjain / és gazdag életet nyer a salak / a buzgó vesék forró kútjain!" S most itt e könyv, tíz évvel a német kiadás után, az utolsó négybetűs tabu titkairól föllebben a vécépapír, Freud, ez ugye öt betű, talán ő is rossz irányban kutakodott, az alantas én a csatornák mélyén keresendő.

Épp írni akartam róla, ám P. L. Á. megelőzött (MaNcs, 1997. szeptember 11.). Sebaj, jót szórakoztam, s akkor jött egy olvasói levél (MaNcs, 1997. október 23. [!]), benne: "demagóg és áljópofi frázisokat sokkal könnyebb írni, mint belehatolni a dolgok mélyibe, és valódilag kultúr- és politikaelemzést végezni. Ahogy azt illett volna a Best of Communism esetében. Már csak azért is, mert vezeti a lemez- (kazetta-) listát, és ennek a nosztalgiának kell hogy oka legyen." Az olvasó szent, megpróbálok valódilag, a mélyibe, de a kultúr- és politikaelemzést meghagyom a proletkulturo- és politológusoknak. Ja, és a kottát se ismerem. Viszont én fehér ingben és nyakkendőben (vörös) vettem részt az iskolai novhét ünnepélyeken. Ünnepélyesen bevallom a nincsmit. A leadás novhét, legyen ez emlékez(tet)és, nem, nem, soha.

Ismét le voltam maradva egy brosúrával, most pótolom be, már amennyire. A brosúra neve Loreena McKennit. Nem mentegetőzés, de gondolom, nem vagyok egész egyedül errefelé ezzel a lemaradással. Pedig aki vevő arra az időtlen szépségre, amit mondjuk a 70-es évekből a Rennaisance együttesnél, vagy hogy közelebbre nézzünk, a Dead Can Dance-nél lehet megtalálni, az nyugodtan keresgélhet Loreena McKennit körül is - több kelta hagyományra és erősebb irodalmi kötődésre lel majd, mint a DCD-nél, de csalódni nem fog.