Zene

Az őszi fesztivál egyik sztárja. Meghívásával a szervezők nyilván épp a fesztivál rangját óhajtották emelni - eddig az őszi a tavaszi mellett amolyan szekundáns szerepet kapott, most látható az igyekezet, hogy ebbe a szürke időszakba is vigyenek színeket (lásd a fesztivál logóját).

Messzire kellene visszanéznünk, ha fel szeretnénk göngyölíteni a Skeewiff, e mérhetetlenül szórakoztató brit duó históriáját - no annyira mégsem, legfeljebb a big beat 1997-98-as aranykoráig. A mentalitás, melynek fundamentuma, hogy lehetőleg mindent játsszunk mindennel, sőt az elemeket keverjük vígan saját szerzeményeinkben is, maradandó nyomokat hagyott a világ zenéinek arcán, még ha a partiközönség java viszonylag korán elunta is a mókát. A Skeewiff (Elliott Ireland és Alex Rizzo) a gátlástalan csonttörős-beszakítós partik korában publikálta első felvételeit a Ministry Of Sound kiadó azóta megszűnt FSUK címkéjén: a Le Quattro Stagioni EP például címéből is kitalálhatóan ötvözi a hatvanas évek brit-olasz lounge zenéit meg a kortárs vicces breakbeat hatáselemeit (az itt fellelhető Pink To Punk ma is kötelező darab), a rá következő Come Ray and Come Charles (G Fonk) című darab pedig egyenesen Michel Legrand és zenekara egykori alapművét értelmezte újra (a túloldalon egy korszakos Soul Of Man-remixszel). Azután a fiúk még mélyebbre nyúltak, egészen a gyökerekig és tovább: easy-, bogaloo-, soul-, funkelemek - mindez kortárs, jól fogyasztható és legfőképpen táncolható ritmikákba csomagolva. Formailag mindez élvezetes maxik sorozataként került elénk, alkalmanként egy-egy tartalmas album, immár saját Jalapeno nevű kiadójuknál - a második, Cruise Control című például éppen most vált esedékessé. Nos, a hallgatók egy pillanatig sem fognak unatkozni, feltéve, hogy nem sértődnek meg, ha némi humor is szorult az amúgy is módfelett kreatív zenekészítők szerzeményeibe, s szeretnek táncolni, akár párosával is, elvégre akkor szép az élet. A lemezen garantáltan hemzsegnek a táncra termett darabok - nem kell messzire menni, hiszen úgyszólván mindegyik az. Ha mégis ki kell választanunk néhány emelkedettebb itemet, mindenképpen ajánlanánk a Nitty Gritty című kipörgetős-kiszámolós vokális műremeket (az elkövető Charlise Rookwood művésznő), a Watermelon Man című klasszikus Herbie Hancock-szerzemény értő feldolgozását vagy a Theme From Dave Allen című elegáns és habkönnyű alkotást. Akad, mert nélküle ugye üres lenne az életünk, szitárfunk remeklés is a menüben (The Bone), hogy utána azonnal az Overdrive című dinamikus zenei tréfa következzen (benne szaxi-orgona párbaj!), majd a Shake What Ya Mama Gave Ya című big beat himnusz - már ha lenne egyáltalán efféle kategória.

Az újmódi rekonstrukciós láz nem kerülte el Lágymányost sem. Most a Kovách István Skála áruháza (1975) és a Szendrői Jenőtől és Lévai Andortól tervezett rendelőintézet (1949) tőszomszédságában 1977-ben felépült betonzikkuratra, Halmos György a maga idején igen progresszív Fehérvári úti piacára került sor.

Akezdet 1850: ebből az évtizedből már vannak írásos feljegyzések vásári bábelőadásokról. A vég pedig 1950, a bábszínházak államosítása. Ami persze a hagyományt nem törhette meg, csupán a privát üzletvitelt - szerencsére csak ideiglenesen, hiszen (a jelenleg működő, tizenegy állandó bábszínház mellett) ma már újra rengeteg bábos járja az országot.

Először kibírni kell, aztán élvezni is lehet - akár az életet. A Katona József Színház legújabb premierje finoman szólva kísérleti, kevésbé finoman bukás. Vinnai András és Bodó Viktor írt egy nagyjában-egészében végtelenített darabféleséget, és ezt igen nagy kedvvel és tehetséggel segíti színpadra valamennyi alkotó. Van odaadás, lelkesedés és rengeteg munka.

Sebastian HaÛner: Churchill - életrajz

Van az úgy, hogy eljön az öszszegzés ideje, de van úgy is, hogy egyszerre akarok mindent. Egyszerre akarok mindent elmondani, beszélni szeretnék mindenről, mindenről, ami foglalkoztat, ami valaha az eszembe jutott, és még emlékszem rá.

Nem tudom már, honnan jött és miért pont így, nem a busz, az ötlet a közös filmről, főszerepben a 78-assal, pedig a sajtó mindvégig rajta volt a történeten, beszámolók és nyilatkozatok, tudni lehetett, hogy ez már befejezte, az még forgat, amaz pedig meg is vágta a magáét. Itt az új filmrendező-nemzedék, borongós nyamnyogás helyett életerő, komplikált művészkedés helyett bele a közepébe, Sturm és Drang - gondolták sokan lelkesedve. Némi okkal egyébként, miután egy-egy elfogadható munka az asztalra lett téve, és sorakozni kezdtek fesztiváldíjak is. Adott volt hát a várakozás, előlegezve a bizalom.

A napokban jelent meg a hajdani Kolinda Franciaországban élő bőgősének utóbbi tíz évben készített felvételeiből válogató CD.

Atrópusok szomorúsága elsősorban az utazóé. Oka pedig az ördögi "kör, amelyből nem tudunk kitörni: minél kevésbé tudtak közlekedni egymás közt az emberi kultúrák, és így megrontani egymást érintkezésükkel, annál kevésbé voltak képesek egymás küldöttei, hogy felfogják e különbözőségek gazdagságát és jelentését". Az idegen megismerésének e két, egymásnak ellentmondó feltétele - az érintkezés a másikkal és a másik érintetlensége - az antropológus egyik örök problémája. Továbbmenve pedig akár minden kutatásé, tudományé, ismeretszerzésé is egyben.

Welcome back - gondolom, amikor Básti Juli mint Gruse azon vívódik, sorsára hagyja-e a rangos csecsemőt. Leteszi, hátat fordít, elindul, visszafordul, vet rá egy pillantást, megint hátat fordít, megint lép néhányat, megint visszafordul, leguggol, de még föláll, mintha... Aztán határozott mozdulattal fölkapja a réztálban fekvő csecsemőt,

Az ember ízlelgeti a címet. Jó cím fél siker, szokták mondogatni, aztán annyiban is maradnak. A teljes győzelemhez ugyanis kell még ez meg az, de azt már senki sem tudja, hogy micsoda. A Provokátor ambiciózus cím, sokat sejtet, még akkor is, ha a provokációról pesszimista beállítottságú embertársainknak Juszt László Nyitott száj című opusa sejlik fel a féltávoli múltból. Azok viszont, akik gyárilag egészségesek és optimisták, így ősszel leginkább színes faleveleket és vadgesztenyét gyűjtögetnek. `k nem ülnek föl semmilyen provokációnak.

Jöhetne már valaki, egy magyar filmrendező, egy neves magyar esztéta vagy egy sikeres bolgár rockénekes, és mondhatná, hogy a hetvenes években e tájon hévvel nyomatott szovjet (háborús, partizános, társadalmis, bármilyenes) tömegfilmek, jaj, azok mennyire kultikus műalkotások, kultfilmek voltak. Csinálna már a Toldi mozi retrospektív sorozatot ezekből. Hozakodna elő már valaki a Csendesek a hajnalok vetkőzős-dugós-akciós remake-jével. Mert én például szívesen játszanám le zongorán a mondott opus és A biztosan ölő Sárkány Lady közti különbséget, hogy lehessek egy kicsit Kocsis Zoltán, meg ez az értekezés ne masírozzon menthetetlenül a Visszhang rovatba (egy kéziratoldal: a látott mű örömünkre nagyon rossz volt). Mindehhez szorosan kapcsolódik egy teória a mindenféle mozikultuszok születésiről. Miszerint az ember fiatalabb korában végtelenül pazarlóan bánik a neki rendelt idővel, néz bután, se haver, se nő, jobb dolga nem lévén (rosszabb se, nyilván) elmegy moziba, megnézni, mindegy, amit épp adnak, tudja, hogy amit látni fog, azzal nem megy semmire, s míg pörög a film, lassan beléég a céltalanul eltöltött, értelmetlen órák tudata: hogy lehetett volna ezalatt egy sokkalta jobb helyen. Az érzés aztán tart a mozi után is, valamit kezdeni kéne vele: a legtöbbször nem lehet. És másnap minden kezdődik elölről, menni kell megint abba a kétforintos utánjátszó moziba: ami napi három előadásban (négytől, hattól, nyolctól) játssza egy egész rohadt héten át azt az ugyanegy szemetet.

Az Evora-fanokban meglepetést kelthet a Voz D`Amor, hiszen ez egy olyan anyag, amelyben nincs semmi meglepő. Az utóbbi években úgy tűnt: Evora nemzetközi rangja és piaci pozíciója megkívánta, hogy távolabbra (is) kalandozzon a Zöld-foki-szigetek kávéházainál, így a Café Atlanticót és a tavalyelőtti Sao Vicente di Longét kubai muzsikusok meg brazil énekesek népesítették be, idén pedig a remixfronton is sikerült észrevétetnie magát (Club Sodade).