Lévi-Strauss (1908) 1954-55 őszén-telén vetette papírra hetedfélszáz oldalas (mondjuk így:) szellemi önéletrajzát, ezt az élménybeszámolókkal és hosszabb-rövidebb reflexiókkal dúsított etnográfiai leírást. A Sorbonne-on végzett filozófiai tanulmányok negatív tapasztalataitól a tárgyát lassacskán elvesztő antropológiáig ("a világ ember nélkül kezdődött, és nélküle fejeződik be") vezető út "az Ember"-re vonatkozó kérdésekkel van kikövezve, melyeket a szerző sosem kerül ki vagy ugrik át. A fiatal középiskolai tanárt egy váratlan ajánlat repíti 1935-ben a S-o Pauló-i egyetemre szociológiát tanítani - csábítónak tűnik a lehetőség, hogy szabad idejében a külvárosokban élő indiánokat tanulmányozza. Hamar le kell ugyan számolnia illúzióival e téren, azért "szerencsére, ha nem S-o Paulo külvárosaiban is, háromezer kilométerre az ország belsejében még léteztek indiánok". Expedíciókat szervez hát a Mato Grosso, majd Amazónia bennszülötteinek felderítésére és megismerésére - a Szomorú trópusok tetemes részét a kaduevók, bororók,
nyambikvarák és tupi-kavahibok
életéről szóló, de korántsem valami száraz szaktudományos nyelven megfogalmazott etnográfiai leírás teszi ki. Lévi-Strauss - az etnológus, akinek per definitionem mindenhez értenie vagy legalábbis mindent észlelnie kell, ha jól akarja végezni a munkáját, hisz egy (ismeretlen) embercsoport lehetőségig teljes bemutatása a célja - sokoldalúan és mindig mélyebb okokat, magyarázatot keresve tárja elénk helyszíni feljegyzéseinek savát-borsát. Az indiánok táplálkozási szokásainak, nyelvének, szerelmi életének, csoportszerveződésének, használati tárgyainak, művészetének (a mai olvasót, mi tagadás, egzotikumával is elragadó) leírását még izgalmasabbá teszi az, aminek a szerző vélekedése szerint egy "komoly" tanulmányban nem lenne helye: a munka körülményeinek ismertetése. A laikus számára sokszor épp a "kaland", mely az etnográfus hivatásának "csupán kénytelen-kelletlen velejárója", "az emlékezetnek ez a salakja" az, ami teljessé teszi az olvasás örömét. De nem is a Lévi-Strauss által kárhoztatott "felfedezők" hatásvadász úti beszámolóinak módjára, hanem az etnográfiai kutatás nehézségeiről szóló reflexiók szerezte intellektuális élvezetnek köszönhetően. Árnyalt képet kapunk egy rendkívüli megfigyelő- és elemzőkészséggel megáldott, sokrétű műveltséggel bíró, az egyetemi spekulációk szintjénél mélyebben és ösztönösebben filozofikus emberkutató ember tapasztalatairól, melyeket ismerős (?) és ismeretlen civilizációk összevetéséből szűrt le.
Minden dimenzióban többfelé mozdít a szöveg: Brazílián kívül New Yorkba, Indiába, az iszlám és a buddhizmus világába; időben vissza az írás, a városok, a civilizációk születéséig. A társadalmi struktúrának is különböző szegleteibe nyerünk bepillantást a hol tiszteletre méltó tudósként, hol meg a nácik elől menekülő zsidóként kihajózó, az USA-ban szerény európainak, Brazíliában, Indiában gazdag fehérnek tűnő szerzővel. A gondolatok dimenziójában tett üdítő kirándulásokról nem is beszélve: a marxizmus, Rousseau, a világvallások, írás és hatalom összefüggései, a metropolisok és a bennszülött falvak szerveződésének logikája és még sok egyéb válik
"meditációs objektummá"
Mégpedig nem akárki kezében. Lévi-Strauss nagy formátumú gondolkodó, a 20. század s ezzel - a tudományág fiatal voltából kifolyólag - minden idők legszélesebb körben hatást gyakorló etnográfusa/etnológusa/antropológusa. (E három a szerző felfogásában egyazon kutatás három egymást követő fázisa, a konkrét néprajzi megfigyelésektől az absztrakció, az általánosítás egyre magasabb fokai, "az ember mint társadalmi lény" mibenlétének kérdései felé.) A hatás a nyelvészek által a múlt század elején kidolgozott strukturalista módszernek az antropológia tudományára való inspiratív alkalmazásának, a struktúra fogalmának kiaknázásában rejlő lehetőségek felmutatásának köszönhető. A könyv fülszövege ezen a ponton félrevezető, hisz a strukturalizmust nem Lévi-Strauss "teremtette" - mindössze adaptálta saját szakterületéhez -, másrészt nem itt kezd kialakulni elmélete, hisz azt már egy évtizeddel korábban felvázolta egy cikkben, 1949-ben pedig kiadta a strukturális antropológia egyik főművét, A rokonság elemi struktúráit. A jelek rendszereként felfogott nyelv modellként szolgált az emberi társadalmak rejtett struktúráinak megértéséhez: a leíró és elemző módszer segítségével átláthatóvá váltak a házasodási szokások szabályszerűségei, a mítoszok belső szerkezete, a "primitív" népek logikája. Lévi-Strauss azonban nemcsak a strukturalista nyelvészet úttörőitől, Saussure-től és Jakobsontól tanult, hanem Rousseau-tól, Marxtól, Freudtól, az antropológus Boastól, a szociológus Durkheimtől, sőt a geológia és a botanika művelőitől - a Szomorú trópusok többek közt e mesterekről is érdekes képet rajzol.
Recenzens nehezen tartózkodik a pátosztól, ha Lévi-Straussról és írásáról kell szót ejtenie. Egy fokkal kevesebb elragadtatásra ad okot, hogy a magyarul először immár harminc éve megjelent fordítást akkori hibáival együtt, változatlanul hozza az Európa Könyvkiadó szép új kötete (kedvencem a "gyümölcs- és főzelékpiac" - persze hogy "zöldség"; kevésbé vicces, hogy a forme et fond [= forma és tartalom] például "forma és norma" lett, ami kétségtelenül az eredetihez méltón frappáns hangzású, viszont mást jelent). Azt már tényleg csak halkan jegyzem meg, hogy egy alapos (és a fülszövegnél pontosabb) elő- vagy utószót a kommentár nélkül közlő sorozat hagyományai ellenére is megérdemelt volna az antropológia, a strukturalizmus, na meg a jó öreg Lévi-Strauss.
Fülöp Erika
Fordította: Örvös Lajos; Európa Könyvkiadó, 2003, 651 oldal, 3000 Ft
