Welcome back - gondolom, amikor Básti Juli mint Gruse azon vívódik, sorsára hagyja-e a rangos csecsemőt. Leteszi, hátat fordít, elindul, visszafordul, vet rá egy pillantást, megint hátat fordít, megint lép néhányat, megint visszafordul, leguggol, de még föláll, mintha... Aztán határozott mozdulattal fölkapja a réztálban fekvő csecsemőt,
és kimasírozik a színpadról. Básti Juli visszatért, gondolom megint.Merthogy ez az egész vívódás nincsen ám átitatva szirupos gesztusokkal: sprőd, majdhogynem kegyetlen, legalábbis racionális az egész; csak gond és púp lenne Gruse hátán a csecsemő, az is lesz. Arkagyij Cseidze, az énekes-narrátor, akit Venczel Vera játszik, szárazon fűzi kommentárját a látottakhoz: "ijesztő a jó csábítása." (Garai fordításában ez úgy hangzott: "Rettenetes a kísértés a jóra!" - ehelyett Ungár Juli száraz kijelentést használ, és ez - pars pro toto - a rendezésről beszél.)
A kaukázusi krétakört Zsótér Sándor rendezésében játsszák a Vígszínházban, mintegy a röviddel ezelőtti A szecsuáni jóember folytatásaként; más szemszögből persze a tavalyi Jahnn-darab, a Medea folytatása ez - banális mesék költői interpretációja szikár tálalásban. Ez a Zsótér-féle színház, ez a színházi nouvelle cuisine fárasztó ügy, ráadásul a gyomrot is megterheli; sokan nem is vállalkoznak arra a munkára, ami a befogadásához, élvezetéhez kellene, mert hát kellene.
Hiszen mit keres egy moziteremdíszlet a színpadon? Kék falak, fehér plafon, neonzöld és neonsárga székek, számos rejtekajtó. Ambrus Mária találmánya később nagyon is mobilis térnek bizonyul: világítási trükkök, huzatcsere a székeken, de főleg a bejárhatóság és bejátszhatóság derülnek ki, valamint megteremtődik kettő darab ív. Az egyik a multiplex hideg tökélyét rántja ide, a másik az eredendő brechti bűnt, az eltávolítást. Ráadásul ha valaki ezt a közeget színházi anyanyelveként beszéli, mint Zsótér, akkor rá is vághatja: gondolta a fene.
A kolhoznépet - és még sok mást - gyerekek játsszák, a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa, de semmi édes gügyögés, megható exteriőr, legfeljebb az a picike szőke lány a bal harmadik sor belső szélén. A fekete ünneplőbe öltöztetett kicsik fegyelmezett tartásukkal és igyekezetükkel már a kolhozkeretben
baljós intonációt
énekelnek az elkövetkezők elé. Amit amúgy a tüllszoknyás és mosolygó Venczel Vera, e nagyvilági narrátor sem ellenpontoz - ő tudja, miért.
A két történet - Gruse kálváriája és Acdak tündöklése, majd bukása lazán válik el, illetve kötődik össze; ugyanazt példázza mindkettő, tehát kettő darab "elszigetelt balesettel" állunk szemben. Az egyikben az történik, hogy Gruse megmenti a gyereket, a másikban pedig Acdak "cinkelt igazsága" a szegények és kiszolgáltatottak oldalára billenti Jusztícia mérlegét. Brecht maga hangsúlyozza ezt az "elszigetelt baleset" dolgot, amelyet Zsótérnak már hangsúlyoznia sem kell, mert kezére játszik a jelenünk. Nem a jóság, még kevésbé az eredendő jóság a jellembeli motivációja a két történetnek, hanem a véletlen, az "így alakult".
Ez persze fölbillenti a világban a jók-rosszak egyensúlyát; megkockáztatnám, hogy éppenséggel hatályon kívül helyezi. Emberek jönnek-mennek itt, ilyenek, amilyenek, és nézzük őket mi, ilyenek, amilyenek. A Natela Abasvili, ez a számtalan sorscsapással sújtott kormányzóné asszony, a gyermek vér szerinti anyja például nem állhatja a szegények szagát, mert rögvest migrént kap tőle - rossz-e vajon ezért, vagy csak szerencsétlen? Ráadásul - ha már a férjét megölték - a vagyont nem szívesen hagyná veszni, ezért perelné vissza a gyereket. (Ha "pusztán" a gyerekért tenné, vajon megérdemelné, hogy visszakapja?)
A zsilipelési idő elteltével - merthogy erre Zsótér rendezéseit nézve mindig szükség van - komótos és számos gyönyörűséges részlettel teli előadást látunk, átlátszót, mint az ablaküveg. Látványban gazdag, noha alig van igazi tárgy a színpadon, és Benedek Mari jelmezei is a tökéletes egyszerűséggel operálnak, tehát az ettől való olykori elütés válik jelentésessé - mint például "a hájas herceg unokaöccsének" tetőtől talpig szőrmebundája; őt, a "kisrókámat" akarja bírónak kineveztetni a hájas herceg ismerős cinizmussal, de nem sikerül, mert a piás és nagyszájú falusi írnok, Acdak lesz az.
Hasonló rugóra jár a színészi játék is: csupa végtelenül alázatos, egyszersmind öntudatos alakítást látunk. Zsótér Sándorra tényleg szinte
vakon rábízhatják magukat
a színészek, és eléggé megrendítő, milyen örömmel teszik ezt. Harkányi Endre képtelen fizikai és szellemi erőfeszítést igénylő bravúriádát ad elő: számtalan szerepben villan föl és játszik, megannyi különféle tartás, hangsúly, akár a kormányzóné, akár a Gruse sógornője, akár egy parasztasszony van soron. Hasonlóan gazdag Hegedűs D. Géza szerepskálája: a hájas hercegtől a vértes vezéren át a bepalizott Juszufig (vagy tán ő palizza be a világot, amikor félholtnak tettetve magát hagyja, hogy feleségül adják hozzá Grusét) remek és remek. De mindenkinél szikár és szelíd szerepformálásokra tessék gondolni, ezt segíti Ungár Julinak a rendezés szellemében fogant, lefelé intonáló fordítása is.
Ezt a lefelé intonálást, ezt Básti Juli csinálja a legjobban. Szögletes-merev gesztusokkal kíséri - ettől a Gruse igazán egy tömbből van faragva. Básti alighanem sokat köszönhet Zsótérnak (és persze fordítva), tovatűntek a hatásvadász manírok, és előbukkant mögülük az, akit emlékeinkben az egyik legjobb színésznőnek tudtunk. Elementárisan drámai mozdulata, amikor két tenyerét az ölére szorítva mintegy elengedi a krétakörben a gyerek kezét, az előadás koronája lehetne, ha nem lenne a színpad hátuljára rejtve, majdhogynem takarásban. De aki mégis észreveszi (ezért említem: tessék figyelni), az meglátja, hol a katarzis. Hát ott, a Gruse ölén, ahonnan nem jött ki ez az ő gyereke...
Acdak - bő narancsszín kabát, sárgás ing, sötétzöld, durva cejgnadrág - csöppet sem önfeledt ebben a bírói interregnumban, amikor ő maga a törvény, pedig lehetne az. Börcsök Enikő - aki Zsótérnak immár hagyományosan elsőrendű színésznője - rezignáltra és önironikusra veszi; nyilván, hisz belőle is a véletlen hozta ki a szegények bíráját, akinek a feneke alá egy halom telefonkönyv kell, hogy elég magasan üljön, és persze a telefonkönyv a törvénytár is, mire másra lenne jó.
Nem bír beleférni az írásba a gyerekekből formált, leszakadó híd, a Rubik-kocka, Szamosi Zsófia, Venczel Vera, Tóth Attila, de még maga a krétakör sem. A színházban mind ott van.
Csáki Judit
