Az egyik legutóbbi Provokátor a kómás betegek magyarországi helyzetével foglalkozott. Mármint azzal a több mint kellemetlen helyzettel, amit a műsorvezető így konferált fel: "Nem túl szerencsés az, aki Magyarországon esik kómába, ugyanis mindösszesen öt olyan ágy van, amelyet ezeknek a betegeknek tartanak fenn." Szerintem másutt sem sokkal szerencsésebb kómába esni, még Svédországban sem, de ne kukacoskodjunk. E kezdeti döccenést gyorsan feledteti egy konkrét család szívszorító esete.
Attila a társaival kelt át az úton, elütötte egy autó, és azóta, úgy fél éve kómában fekszik. Olyan állapotban, amelyet jól ismerhetünk az egyébként nem ismeretterjesztő, hanem sokkal inkább Oscar-szerző szándékkal készített Almodóvar-filmből, a Beszélj hozzá!-ból. Csakhogy amíg a játékfilmben
megtörténik a csoda,
és a gyönyörű beteg felébred, magához tér, addig Attila esetében erre nincs sok remény. Hiába rendezkedik be a család az otthoni ápolásra, hiába áldoznak fel mindent, energiát, életmódot, pénzt, a fiú hátralevő életét valószínűleg kómában fogja leélni. Segítséget nyújthatna a veresegyházi Misszió Központ, amennyiben a jelenleginél lényegesen több beteget tudnának egyszerre fogadni, s persze nemcsak 10 000 Ft/nap/fő költségen. De ez túlmutat a konkrét intézmény lehetőségeinek a kérdéskörén, itt már egészségügy-politikai, szakmai döntéshozatali folyamatok kerülnek szóba, kinek a feladata, érdeke, kötelessége a továbblépés, egy kómacentrum megalapítása, s végül oda lyukadunk ki, hogy nemcsak egészségügyi, hanem társadalmi kérdésről van szó. Azaz: a mód, ahogyan gondoskodik az elesettekről, sokat elárul a társadalomról. A kómás betegekről elindított oknyomozás logikus, és hangsúlyozzuk: politikailag korrekt mederben, fokról fokra halad, míg végül szembesülünk a konklúzióval, a tanulsággal, amelyet törvényszerűen szinte mindig le kell vonnunk, lett légyen szó betegekről, kisebbségekről vagy más leszakadt rétegekről. És ezen a ponton, ha némi lelkiismeret-furdalással birkózva is, de ki kell mondanunk: maradt bennünk hiányérzet.
A Provokátorban a szereplők térben és időben egymástól elkülönítve szólalnak meg, ott folytatják, ahol az előző abbahagyta, látványos konfliktus, vita nem alakul ki. Valahol mindenkinek igaza van, sugallja a műsor, s ez rávilágít a műsorkészítő árnyalt gondolkodására, mély ember- és társadalomismeretére, de a saját vállalásától, a provokátori szereptől el is távolítja. Azok a jó provokátorok, akik sikerrel csalnak elő belőlünk együttérző avagy elutasító reakciókat, olyan feloldhatatlan dilemmákat, élethelyzeteket, érzelmileg vagy intellektuálisan megoldhatatlan csapdákat, patthelyzeteket vázolnak fel, amelyek még sokáig nyugtalanítanak, sőt kimondottan kellemetlen perceket okoznak nekünk, urambocsá, még közismert élet- és emberszeretetünkre is rákérdeznek. Jelen esetben a témafeltárás közben elmaradnak a kulcs- és csúcspontok, a néző nem igazán azonosul a helyzet rettenetes és kilátástalan drámaiságával. Sajnos a Beszélj hozzá!-ból többet tudtunk meg magáról a betegségről, illetve a hozzátartozók lelkiállapotáról, mint a Provokátorból, amely leginkább riportokból, illetve ezekhez rendelt vágóképekből építkezik.
A vágókép a közhiedelemmel ellentétben
nem viszi közelebb a nézőt az eseményhez, csak megmutatja, illusztrálja a helyzetet, de nem teszi átélhetővé. Átélhetővé akkor válik egy anyag, ha kommentár vagy narráció nélkül pillanthatunk bele a szituációba. A kómás fiú ágyánál a hozzátartozó illedelmesen válaszol a feltett kérdésekre. Amikor a beteg mocorogni kezd, azaz kilép "passzív" szerepköréből, és ezzel szemmel láthatóan megzavarja a beszélgetést, a hölgy spontánná válik, s általa egy pillanatra beleláthatunk a titokba. Ez az a pont, amikor egy avatott idegenvezetővel beléphetnénk az általunk nem vagy kevéssé ismert világba, a kómabetegek és hozzátartozóik világába, ez az az érzelmi-dramaturgiai pillanat, amikor a médiumban dolgozók megragadhatnák a ritkán felkínálkozó pillanatot, hogy maradandó, mélyen beégő képet alkossanak és továbbítsanak. De ebben az esetben mindez elmaradt. Helyette visszazökkenünk a jól megszokott riportszituációba, s ott folytatjuk, ahol félbemaradt. Kár.
Felvethetné persze valaki, hogy a Provokátor tudatosan és önként lemond bizonyos hatáselemekről, hatásvadászatról, s ebben bizonyára igaza lenne. Ezúton is szeretnénk megköszönni a stábnak, hogy
megkíméltek e szomorú téma
feldolgozása során bizonyos képektől - édesanya-hozzátartozó keze nem simogatja 50 százalékos lassításban a kómás beteg kezét, arcát, s eközben nem hallunk csellószonátát J. S. Bachtól; nem látjuk szuperplánban a rokonok kisírt szemét, s ha netán érzelmeket tetten érünk is, a kamera nem zoomol rá az arcokra, nem vájkál a fájdalomban, nem sért emberi és személyiségi jogokat. Valamint azért is rendkívül hálásak vagyunk, hogy a felvételek nem lágyító szűrőkkel készültek, s a műsort nem egy rendkívül extrovertált, érzelmileg is láthatóan megviselt, csillogó fogsorú empata vezeti. E szűk esztendőkben már annak is örülnünk kell, hogy vannak még jó ízlésű és jogkövető műsorkészítők is. Tudok olyan helyekről, ahol mindez a minimálprodzsekt része.
Pálos György
Provokátor - Tényképek a valóságból; A műsort készítik: M. Fátyol Zsuzsanna, Setét Tamás, Szepesi Dávid, Kovács János, Puporka Lajos, Szirmai Norbert; M1, hétfő, 22.30
