A nép ópiuma: Azonosulás nélkül (Provokátor, M1)

  • Pálos György
  • 2003. október 16.

Zene

Az ember ízlelgeti a címet. Jó cím fél siker, szokták mondogatni, aztán annyiban is maradnak. A teljes győzelemhez ugyanis kell még ez meg az, de azt már senki sem tudja, hogy micsoda. A Provokátor ambiciózus cím, sokat sejtet, még akkor is, ha a provokációról pesszimista beállítottságú embertársainknak Juszt László Nyitott száj című opusa sejlik fel a féltávoli múltból. Azok viszont, akik gyárilag egészségesek és optimisták, így ősszel leginkább színes faleveleket és vadgesztenyét gyűjtögetnek. `k nem ülnek föl semmilyen provokációnak.
Az ember ízlelgeti a címet. Jó cím fél siker, szokták mondogatni, aztán annyiban is maradnak. A teljes győzelemhez ugyanis kell még ez meg az, de azt már senki sem tudja, hogy micsoda. A Provokátor ambiciózus cím, sokat sejtet, még akkor is, ha a provokációról pesszimista beállítottságú embertársainknak Juszt László Nyitott száj című opusa sejlik fel a féltávoli múltból. Azok viszont, akik gyárilag egészségesek és optimisták, így ősszel leginkább színes faleveleket és vadgesztenyét gyűjtögetnek. `k nem ülnek föl semmilyen provokációnak.

Az egyik legutóbbi Provokátor a kómás betegek magyarországi helyzetével foglalkozott. Mármint azzal a több mint kellemetlen helyzettel, amit a műsorvezető így konferált fel: "Nem túl szerencsés az, aki Magyarországon esik kómába, ugyanis mindösszesen öt olyan ágy van, amelyet ezeknek a betegeknek tartanak fenn." Szerintem másutt sem sokkal szerencsésebb kómába esni, még Svédországban sem, de ne kukacoskodjunk. E kezdeti döccenést gyorsan feledteti egy konkrét család szívszorító esete.

Attila a társaival kelt át az úton, elütötte egy autó, és azóta, úgy fél éve kómában fekszik. Olyan állapotban, amelyet jól ismerhetünk az egyébként nem ismeretterjesztő, hanem sokkal inkább Oscar-szerző szándékkal készített Almodóvar-filmből, a Beszélj hozzá!-ból. Csakhogy amíg a játékfilmben

megtörténik a csoda,

és a gyönyörű beteg felébred, magához tér, addig Attila esetében erre nincs sok remény. Hiába rendezkedik be a család az otthoni ápolásra, hiába áldoznak fel mindent, energiát, életmódot, pénzt, a fiú hátralevő életét valószínűleg kómában fogja leélni. Segítséget nyújthatna a veresegyházi Misszió Központ, amennyiben a jelenleginél lényegesen több beteget tudnának egyszerre fogadni, s persze nemcsak 10 000 Ft/nap/fő költségen. De ez túlmutat a konkrét intézmény lehetőségeinek a kérdéskörén, itt már egészségügy-politikai, szakmai döntéshozatali folyamatok kerülnek szóba, kinek a feladata, érdeke, kötelessége a továbblépés, egy kómacentrum megalapítása, s végül oda lyukadunk ki, hogy nemcsak egészségügyi, hanem társadalmi kérdésről van szó. Azaz: a mód, ahogyan gondoskodik az elesettekről, sokat elárul a társadalomról. A kómás betegekről elindított oknyomozás logikus, és hangsúlyozzuk: politikailag korrekt mederben, fokról fokra halad, míg végül szembesülünk a konklúzióval, a tanulsággal, amelyet törvényszerűen szinte mindig le kell vonnunk, lett légyen szó betegekről, kisebbségekről vagy más leszakadt rétegekről. És ezen a ponton, ha némi lelkiismeret-furdalással birkózva is, de ki kell mondanunk: maradt bennünk hiányérzet.

A Provokátorban a szereplők térben és időben egymástól elkülönítve szólalnak meg, ott folytatják, ahol az előző abbahagyta, látványos konfliktus, vita nem alakul ki. Valahol mindenkinek igaza van, sugallja a műsor, s ez rávilágít a műsorkészítő árnyalt gondolkodására, mély ember- és társadalomismeretére, de a saját vállalásától, a provokátori szereptől el is távolítja. Azok a jó provokátorok, akik sikerrel csalnak elő belőlünk együttérző avagy elutasító reakciókat, olyan feloldhatatlan dilemmákat, élethelyzeteket, érzelmileg vagy intellektuálisan megoldhatatlan csapdákat, patthelyzeteket vázolnak fel, amelyek még sokáig nyugtalanítanak, sőt kimondottan kellemetlen perceket okoznak nekünk, urambocsá, még közismert élet- és emberszeretetünkre is rákérdeznek. Jelen esetben a témafeltárás közben elmaradnak a kulcs- és csúcspontok, a néző nem igazán azonosul a helyzet rettenetes és kilátástalan drámaiságával. Sajnos a Beszélj hozzá!-ból többet tudtunk meg magáról a betegségről, illetve a hozzátartozók lelkiállapotáról, mint a Provokátorból, amely leginkább riportokból, illetve ezekhez rendelt vágóképekből építkezik.

A vágókép a közhiedelemmel ellentétben

nem viszi közelebb a nézőt az eseményhez, csak megmutatja, illusztrálja a helyzetet, de nem teszi átélhetővé. Átélhetővé akkor válik egy anyag, ha kommentár vagy narráció nélkül pillanthatunk bele a szituációba. A kómás fiú ágyánál a hozzátartozó illedelmesen válaszol a feltett kérdésekre. Amikor a beteg mocorogni kezd, azaz kilép "passzív" szerepköréből, és ezzel szemmel láthatóan megzavarja a beszélgetést, a hölgy spontánná válik, s általa egy pillanatra beleláthatunk a titokba. Ez az a pont, amikor egy avatott idegenvezetővel beléphetnénk az általunk nem vagy kevéssé ismert világba, a kómabetegek és hozzátartozóik világába, ez az az érzelmi-dramaturgiai pillanat, amikor a médiumban dolgozók megragadhatnák a ritkán felkínálkozó pillanatot, hogy maradandó, mélyen beégő képet alkossanak és továbbítsanak. De ebben az esetben mindez elmaradt. Helyette visszazökkenünk a jól megszokott riportszituációba, s ott folytatjuk, ahol félbemaradt. Kár.

Felvethetné persze valaki, hogy a Provokátor tudatosan és önként lemond bizonyos hatáselemekről, hatásvadászatról, s ebben bizonyára igaza lenne. Ezúton is szeretnénk megköszönni a stábnak, hogy

megkíméltek e szomorú téma

feldolgozása során bizonyos képektől - édesanya-hozzátartozó keze nem simogatja 50 százalékos lassításban a kómás beteg kezét, arcát, s eközben nem hallunk csellószonátát J. S. Bachtól; nem látjuk szuperplánban a rokonok kisírt szemét, s ha netán érzelmeket tetten érünk is, a kamera nem zoomol rá az arcokra, nem vájkál a fájdalomban, nem sért emberi és személyiségi jogokat. Valamint azért is rendkívül hálásak vagyunk, hogy a felvételek nem lágyító szűrőkkel készültek, s a műsort nem egy rendkívül extrovertált, érzelmileg is láthatóan megviselt, csillogó fogsorú empata vezeti. E szűk esztendőkben már annak is örülnünk kell, hogy vannak még jó ízlésű és jogkövető műsorkészítők is. Tudok olyan helyekről, ahol mindez a minimálprodzsekt része.

Pálos György

Provokátor - Tényképek a valóságból; A műsort készítik: M. Fátyol Zsuzsanna, Setét Tamás, Szepesi Dávid, Kovács János, Puporka Lajos, Szirmai Norbert; M1, hétfő, 22.30

Neked ajánljuk

Farkas farkasnak embere

Évszázadok alatt sokat fejlődtek a történetmesélés eszközei, a korábban tűz mellett elmesélt legendákat mára a live-ozás váltotta fel, a westernfilmek pedig valahol a kettő között helyezkednek el.

Ember embernek

A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.

Mert ez műanyag

Előfordul, hogy néhány tárgy megpillantása egy egész, rég eltemetett emléksort hoz elő. Pontosan ezzel ajándékoz meg minket e kiállítás, amely sokkal többet is ad, mint amennyit a címe ígér. Gyermekkori álmainkat hozza közelebb.

Közös pillanataink

  • Erdei Krisztina

A világ sosem volt túl biztonságos hely, ám napjainkban annyi krízishelyzet adódik, hogy a művészet is a gondozás, a gondoskodás fogalma és gyakorlata felé fordult.

Mantrafelhő

A kötet verseit olvasva mintha egy buborékba kerülnénk. De nem abba a fajtába, amely távol tartja a külvilágot, éppen ellenkezőleg. A gömb homorú fala időnként torzítja a kinti látványt, máskor élesebbé teszi a részleteket, aki pedig kívülről pillant ránk, minket láthat torzabbnak akár.

Egy emlékmű emlékei

  • Antoni Rita

Budapest Főváros Önkormányzata 2020 tavaszán indította el a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete című projektjét, amely 2023 tavaszán egy emlékmű átadásával zárul majd az I. kerületben.

Szeretetcsomag

„Van egy fennköltlelkű magyar asszony fenn a Várban, aki minden nap igyekszik egy könnyet letörölni, aki minden hétköznapot is a szeretet ünnepévé igyekszik varázsolni.” Sipőcz Jenő fővárosi polgármester hálálkodott e szavakkal Horthy Miklós nejének, miután a kormányzóné 2500 ún. szeretetcsomagot ajánlott föl az árvák javára.

Letéve

Szakápolási központokban ápolnák a jövőben azokat az idős, állandó orvosi felügyeletre nem szoruló, ám az önálló életvitelre már csak segítséggel képes embereket, akikről eddig jobb híján a kórházak gondoskodtak.

„Hogy visszataláljunk”

Három most futó színdarabban is középkorú, életközepi problémákkal szembenéző nőalakot formál meg, róluk beszélgettünk az egy ideje már szabadúszóként dolgozó színésznővel.

„Az utolsó pillanat”

Haditudósítóként járta évekig a Donbaszt az ukrán és szeparatista oldalon is, az erről szóló könyve az idén magyarul is megjelent. A Donbasz – Nászutas lakosztály a Háború Hotelben az orosz–ukrán konfliktus gyökereiig hatol, s azt is bemutatja, hogy milyen volt az élet az invázió előtt. A szlovákiai szerzővel a kézirata lezárása utáni időkről is beszélgettünk.