Cesaria Evora: Voz D`Amor
Én mindenesetre úgy vagyok Evorával, mint a Madredeussal: nekem pont akkor az igazi, ha nem szöszölnek a változatossággal a lemezei. (Megjegyzem, a Madredeus sem úszta meg ebben az évben: előbb egy szimfonikus zenekart kapott maga mögé, aztán dj-ket, ugyancsak.) És hát azt is tudjuk, úgy hozta a sors, hogy a portugál fado és a zöld-foki morna egészen közeli rokonságba keveredett egymással, csak míg az előbbinek kevésbé megragadható a melankóliája, a másiké könnyebben levezethető. A szigetcsoport négyszázezres lakossága ugyanis könyörtelen szegénységben él, és nincs olyan család, amelynek némelyik tagja a munkanélküliség vagy a nyomor elől menekülve ne Nyugat-Európában vagy Amerikában próbált volna szerencsét. Szóval arrafelé bőven van miért inni és bőven van kiért búslakodni-vágyakozni, más kérdés, hogy csak Evorának sikerült a whiskeyt és a mornát kirívóan elragadó formába önteni. Belőle nemcsak azt halljuk ugyanis, hogy megszakad a szív, hanem azt is, hogy azzal a megszakadt szívével is elevickélhet még az ember valahogy. Sőt. Alkalmasint a Zöld-foki-szigetek derűsebb-pattogósabb zenei stílusaiba, így például a coladeirába is beleártja magát, mintegy ügyet sem vetve arra, hogy nem ezért szeretjük. S minthogy a Voz D`Amoron nincs semmi meglepő, ezt tette ezúttal is.
De a baj inkább - vagy legfeljebb - az, hogy aki túlesett már Evora előző nyolc albumán, az valamelyest akarva-akaratlan is telítődhetett. Nem mondom, hogy katasztrofálisan, mindenesetre ilyenkor mégiscsak magasabbra kapaszkodik az igény, és azt várja, hogy az "ugyanolyan" dalok némelyikének azért az Evora-életmű csúcsán is helye legyen. A Voz D`Amor sajnos adós marad ezzel az extra minőséggel. Azt persze jó elkönyvelni, hogy az Evora-dalok közismert szerzőire - köztük: B. Leza, Teofilo Chantre, Adalberto Silva, Gregorio Concalves - folyamatosan számíthatunk, de a "megbízhatóságnál" többet nem várhatunk ettől a lemeztől.
Marton László Távolodó
Lusafrica/BMG, 2003
