Koncert
Ami a szürkeséget illeti: Steve Reichhel a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában beszélgetünk, a stúdióhoz vezető sötét lépcsőn igyekszik rávenni a fotósokat egy szociofotóra, majd beülünk egy kisebb szobába, ahol idén még nem szellőztettek - szauna, mondjuk egyszerre. Reich kedveli a realitásokat.
Pedig ebben a házban sem először jár: Jeney Zoltánt még 1977-ből ismeri, Szemző Tibort a nyolcvanas évek közepéről, amikor a 180-as Csoport lemezének felvételét "felügyelte". Az Amadindát és vezetőjüket, Rácz Zoltánt külföldről: Velencéből és Hágából ismeri, róla mindvégig a legmélyebb barátság és elismerés hangján szól.
Sokat változott azóta Magyarország, össze se lehet hasonlítani - mondja. Én a 180-as Csoport és különösen az Amadinda nyolcvanas évekbeli népszerűségét említem, s arról kérdem: mi az oka, hogy világszerte ilyen pozitívan fogadják e zenét. Varése-t, Boulezt, Stockhausent említi, ezek jó zenék, de túl szigorúak - nehéz őket hallgatni. Boulezt tartja egyébként a ma élő legnagyobb zeneszerzőnek, bár mikor a magyar triászról kérdezem, nem puszta udvariasságból válaszolja: mestere, a nemrég elhunyt Luciano Berio utolsó találkozásukkor ezt mondta neki: "Kurtág! Figyeljen oda Kurtágra, ő a jövő zenéje." Eötvöst inkább karmesterként emeli ki, "elsőosztályú zenész", Ligetiről különvéleménye van, amit nem igazán hajlandó megosztani - ő egy külön világ, mondja, már a lénye is jelenség.
Kedvenc zeneszerzői: Perotin (Perotinus Magnus, 1165 k.-1220), akitől legtöbb művét, pl. a Proverbet, illetve szerkesztési elvét lopta. Ezt a szót használja, s hozzáteszi:
lopni muszáj
Bachot többször említi, Stravinsky és a mester, Berio neve szerepel még a listán, illetve a dzsessz, John Coltrane-ig bezárólag. Kérdem a modern dzsesszről, legyint: Coltrane után senki sem érdekli.
A népszerűség okaira visszatérve: a saját zenéjét könnyen befogadhatónak tartja, és ehhez hozzáteszem, hogy akik játsszák, nemcsak örömmel játsszák, hanem épp a népszerűsítés szándékával is. Han-Na Chang, a fiatal csellóművész három éve azt mondta, ha nem szeretjük eléggé a modern zenét, abban ők, muzsikusok a hibásak - játszani kell, nem kell félni a moderntől, s akkor a közönség se fog félni. Reich ugyanezt mondja. Bár zenéjében számos keleti elem van, csak a nyugati civilizációban lép fel (így Japánban is, természetesen) -, szerinte ez nyugati zene, minden látszat ellenére.
Az október 21-ei zeneakadémiai műsor egyfajta Reich-retrospektív: a nyitó mű, a Drumming (1971) az első nagy alkotói korszak szintézise. Ebben az időszakban születtek a fáziseltolásos művek, számos köztük több azonos hangszerre íródott - látványnak se volt csekélység a nyolcvanas években a Zeneakadémián a Hat zongora (Six Pianos) -, világosan emlékszem, az előadás bizonyos pontjaiban megszólaltak a virtuális klarinétok, majd megvettem Reichék saját előadását, és ott is. Kérdezem: szándékos volt? Szerényen megjegyzi: előre nem tudta, de maga is észrevette, sőt hangszínképelemzéssel ki is lehet mutatni. Más ekkori műveiben női hangok (dúdolás, fejhang) jelennek meg, ez ösztönözte, hogy később szándékosan is beépítse az énekhangot a művekbe, például a kedd este is elhangzott Zene 18 előadóra (Music for 18 Musicians, 1974/76.) című főműbe is.
Reich egyszer azt nyilatkozta: "basta", elég volt a repetitív zenéből. Muszáj megkérdeznem, mit gondol most korai műveiről. Az ember mindegyik gyerekét egyformán szereti, szól a felelet. A modern zene kísérletezik, és nyilván vannak érvényesebb és szerényebb kísérletek. A Drumming egyértelműen az előbbi kategóriába tartozik.
Ezt a közönség is megtapasztalhatja, bár a Zeneakadémián ezúttal csak az első tétel hangzik el. Minden előadás más, ugyanaz a karmester ugyanazzal a zenekarral két egymást követő este két különböző előadást hoz létre. A zene előadásban élő műfaj - szögezi le Reich az alapigazságot, mely természetesen saját műveire is áll. Van a koncerten azért egy pirinyó átejtés: a szerző kizárólag e húsz percben működik közre. Az előadás jelentősen különbözik attól, amit saját zenészeivel 1974 januárjában lemezre vett: most az alapütem gyorsul, a bővülő ritmusok tempóban is fokozást hoznak, egészen az eksztázisig. Ám most is fantasztikus, ahogy megszűnnek a szólamok, ahogy megszűnik egy-egy percre az ütem, hogy visszatérjen és lenyugodjon a végére. Voltaképp a tételszünetbe tapsolunk bele, de úgy látszik: a Drumming tételenként is játszható (sőt). Így a nagyszerkezet persze nem érvényesülhet.
A kedd este megszólaló három mű közül a legkésőbbi a Tehillim (1981). Itt az énekesek valóban énekelnek, bár Reich annyiban hű marad önmagához, hogy a szöveg, a héber szöveg belső ritmusa áll a középpontban, így egy kicsit az énekesek is ritmushangszerek, akik kánonban éneklik ugyanazt a dallamot sokszor.
A Tehillim négy Dávid-zsoltár-részletet jár körül, a 19., 34., 18. és természetesen a 150. egy-egy részlete jár szájról szájra. A vonószenekarral és dallamos ütőhangszerekkel kiegészülő zenekarban az öt énekes mikrofonba énekel, egyikük olykor szaxofonozik. Nekem ez a mű tűnik a leginkább túlírtnak, minden tétel
lehetne rövidebb
Vagy csak az előadás okozza? Mindenesetre nincs az az élményem, hogy a zene ellibbenne, anyagtalanná válna. Bár Jónás Krisztina csodálatosan egyszerű hangon nyitja a művet, nem sikerült öt hasonló hangszínű énekest találni. Zavar az erősítés is, aki nem rendszeresen énekel mikrofonba, az hol hangosabb, hol halkabb lesz aszerint, hogy közelebb vagy távolabb kerül-e a mikrofontól. Az egyikük ráadásul népdalénekeshangon, torokból gajdol, és ebbe nemcsak ő fárad bele. Holott valószínűleg sokan ezt tartják a "legnyugatibbnak" Reich művei közül. Nagyon nehezen előadható muzsika ez, feszült figyelmet igényel mindenkitől, imponáló, ahogy Rácz Zoltán vezényli ezt a nem is kicsi apparátust.
A 18 zenészre írt műről Rácz ekképp szól: "ha el kellene vonulnom egy lakatlan szigetre, ahová csak három művet vihetnék magammal, a Music for 18 Musicians biztosan helyet kapna." Szigete válogatja, mondanám csendesen, de biztos, hogy ez az egy óránál valamivel hosszabb zene azok figyelmére is méltó, akik a teljes reichi életművet kóklerségnek tartják. Ez a mű nemcsak annyiban lép túl az előző korszakokon, hogy különböző hangszereket léptet fel (a tizennyolc zenész valójában legalább 21-22 szólamot jelent, külön izgalom, mikor átsétálnak egyik hangszertől a másikhoz, mikor átveszik egymástól a hangszert, a ritmust), hanem abban is, hogy bár innentől említik a kritikusok az európain kívüli hatásokat, Reich mester úgy jellemzi e zenét: egy lépés vissza a nyugati hagyományokhoz. Különösen a mű szerkesztése izgalmas, a mű elején és végén megszólaló tizenegy akkord bomlik ki mintegy öt-öt percben.
Akkoriban, mikor lehetőleg minden Amadinda-koncerten ott voltunk, egyik barátommal azt beszéltük: egy baj van, hogy a helyünkön kell ülnünk, nem járkálhatunk közben, úgy kell viselkedni, mint egy "rendes" koncerten. Azóta mi is kinőttünk a kamaszkorból, s bár a mostani előadáson fajlagosan több volt a farmeres, kockás inges néző, mint rendesen, s habár engem némiképp zavart, hogy előre tudtam, ki mindenkivel fogok összefutni (akiket hiába kerestem mondjuk a Borogyin Vonósnégyes koncertjén), mondhatni: kivonult a sznobéria, ez semmiképp sem a műveket vagy az előadókat minősíti.
Másrészt tudomásul kell venni: ez a zene igenis rokonságot tart a könnyűzenével, melyben a kevés dallam - sok ismétlés az utóbbi nemzedékre amúgy is jellemző, s ha ez a rokonság nem a szerző szándéka, akkor is jelen van a befogadói oldalról. Nem volt tehát meglepő, hogy
sokan ringatóztak
a zenére. Egy nyakkendős úr - felesége nagyobb bosszúságára - dúdolt. Mások elaludtak. És kevesen hagyták el a termet. Ami meglepő - annak idején az egyik Amadinda-koncerten megszámoltuk: 58-an mentek ki, akkor persze Cage-et játszottak, még Sebő Ferenc is tekerőlantozott az Ajtónyikorgás című (vagy tartalmú) műben, s máig nem tudom, helyes volt-e bent maradnom.
Reich zenéje persze egész más - de az egy órát itt is sokallom. Voltak pillanatok, mikor megszűnt minden, mikor a szólamok, a hangszerek kiléptek önmagukból, az egész előadás alatt talán három ilyen felemelkedés volt - ami után leülés jött. Bár a metallofon "kilógó" négy hangja tagolja e művet, nemcsak a "tételek" eleje ült le. A hosszú szünetnek, a rogyásig telt, levegőtlen teremnek is köszönhető, hogy elfáradtam, de a zenének is, holott ebben kapja a legnagyobb szerepet a harmónia. Pedig úgy érzem: a mostani előadás sem volt rosszabb, mint az 1990-es, melyről a szerző is szuperlatívuszokban nyilatkozik.
Reichtől megkérdeztem: merre tovább. Új operája, a Három mese (Three Tales), melyhez DVD- és videokivetítő is kell, elég nagy port kavart. Nem titkolja: szándékos benne a politikai állásfoglalás. Említ egy balettet, egy csellókontrapunktot, de ezek számomra még csak címek - ha a három műből indulunk ki, megállapíthatjuk: Reichnek mindhárom most hallott művében van valami közös, ami nem matematika, hanem inkább gondolkodásmód. Ezt a gondolkodásmódot lehet szeretni, nem szeretni, értékelni vagy rálegyinteni. Egy biztos: kevés kortárs szerzővel lehet megtölteni a Zeneakadémia Nagytermét. Ha ez a helyzet javul, abban Reichnek és Rácz Zoltánéknak nagy szerepük van.
Mesterházi Gábor
