Az, hogy valami kísérleti - afféle szakmai megjelölés, bélyeg vagy billog; olyasmire mondjuk, ami nem olyan, mint a többi, nem sorolható be könnyedén valamelyik közismert műfajba, ésÉ úgy általában nehéz bármit is mondani róla. A bukás pedig jobbára a közönség szempontjából értendő; azazhogy nem fogják érte, rajta, alatta "szétszedni a házat", ámbár lesznek, akik igencsak rácuppannak majd - így szokott ez lenni a kísérleti bukásokkal. Már csak azért is, mert Bodó Viktornak nemcsak tehetsége meg aurája van, hanem fiatal hívek körében nagy népszerűsége is, méltán amúgy, mert az Attack jó előadás volt, ez meg műfajilag a farvíz.
A Motel nem jó, miközben bőven van min röhögni nagyokat, mert csupa helyzetgyakorlat, csupa ziccer a színésznek. Nagyszabású építmény, kétségtelenül: ki van találva - és a műsorfüzetben bőségesen "dokumentálva", persze hamisan, mert hiszen ki van találva - egy író, aki éppen regényt ír egy motelről, amelyben van egy író is, aki éppen regényt ír... stb. Ráadásul oda-vissza: mert van egy recepciós is, aki szintén regényt ír arról, hogy egy író regényt ír egy motelről, amelyben egy recepciós pedig regényt ír... megint stb. És van
még vagy öt-hat-nyolc szál
- minden motelszobába jut egy, amelyben vagy történik valami, vagy nem, és ez a valami vagy összeér a többi szállal, vagy nem. Van például egy krimivonal is, gengszteres, Harold Pintertől kölcsönzött nevekkel, "pulp fiction"-szerű fordulatokkal, meg egy sci-fi-szerű szál is, kutatókkal, ebben viszont igen viccesen beszélnek a figurák; bődületes, milyen remekül nyújtja-facsarja a szótagokat az összes színész.
Szükségképpen szóródik a figyelem, mármint a nézőé. Nem is szóródik - kifejezetten szórják, Vinnai András és Bodó Viktor írók, valamint Bodó Viktor rendező. (Ha már így "leíróztam" a szerzőket, muszáj rögvest hozzáfűznöm, hogy sok, anyanyelvileg remek mondat közé elég sok, szintén anyanyelvileg dilettáns is került, nem ártott volna egy még íróbb író tehát.)
Minden direkt van; a figyelem szórása és nem ritka lankasztása is. Miközben belebámulunk a színészi villódzásba (nekik ugyanis sem idejük, sem módjuk nincs lankadni), beleszédülünk a forgó forgásába, és eléggé gyakran elunjuk az amúgy vicces, csak már ismerős fordulatokat, patenteket. És bár tudván tudjuk, mert előre elmondták-megírták-nyilatkozták, hogy itt tizenegy órányi tiszta játékidő lett három és félre húzva, alattomban hízik bennünk a gyanú, hogy lehetett volna még. Mármint húzni.
Ilyenformán a szerzők a rendezőt is segítették volna (illetve ő is önmagát, ugye), azzal például, hogy döntési helyzetbe hozzák a döntést illetően. Hogy ugyanis most mégiscsak meg kellene próbálni neki és nekünk összerakni a puzzle darabkáit, avagy az ilyesmi kifejezetten ellenjavallt, netán tilos, és akkor majdnem hiába a belerámolt óriási szellemi és egyéb munka, mert blődlit, még jót is, kevesebből is ki lehet hozni. Csak nem biztos, hogy bukik rá a Katona.
Azt mondom: hagyjunk föl mindjárt az elején azzal a reménnyel, hogy bármiféle történet lesz eljátszva itten. Nem lesz. Érjük be rögvest Kocsis Gergely hosszadalmas csöndjével, mely a türelmünket teszi próbára, amiből az elején még sok van, majd csak a végén, amikor ismét ilyesmire vetemednek, akkor lesz már sokkal kevesebb. Itt cukkolva vagyunk - hagyjuk a fenébe, és nézzük a színészeket.
Annál is inkább, mert a díszlet és a jelmez amúgy hagyományosan is rendben van - Mózsik Imre és Berzsenyi Krisztina amúgy "normálisan" tehette a dolgát. A motel hallja szellemesen van megoldva, az egymás mellett nyíló (dupla) ajtók trükkös járásokat kínálnak, ki is lesz használva mind; aztán amikor a forgó is beindul, látjuk az egyformaságukban mégiscsak különböző szobákat, benne az odaillő embercsoporttal, esetleg eggyel vagy kettővel vagy hárommal, sőt többel.
Tehát a színészek. Jobbnál jobbak; az ilyen játékra mondják, "bővérű komédiázás", és itt még vér is bőven van, tényleg. Fölösleges szerepekhez pászítani őket, a színlap sem teszi. "nodi Eszter például legtöbbször csak egy sejtelmes jelenés, a vágyak vagy álmok asszonya, aki valamit rejteget (vagy őt rejtegetik), de ez úgysem derül ki. Vonul, de úgy ám, hogy belelassul a vonulásba, cipeli egy egész nézőtér összes tekintetét. De van, hogy ugat, többedmagával, és az is frenetikus.
Elek Ferenc egyik bőrből a másikba bújik, de a váltást sosem bízza valami külsődleges kellékre,
SZTK-szemüvegkeretre például,
hanem cserélve van a figura, olykor szemvillanás alatt. Hízik száz kilót, például. Csuja Imre egy kamionsofőrt játszik, de legalább az elejétől a végéig; nagy marha ember, olyan idiotisztikusan balek. Szantner Anna leginkább egy flórharisnyás takarítónő képében jön-megy, tramplizik; Vajda Milán és Czukor Balázs gengszterpárosa sok-sok filmből idehívott karikatúra. Mészáros Bélának mint afféle értelmiséginek meg főszereplőnek muszáj olykor komolynak lenni, de ilyenkor is kellőképpen nevetséges. Szacsvay László nem hagy ki egyetlen poént sem, kár, hogy nem nyomtak rá vagy bele többet, hisz fért volna még; ráadásul komoly pofa vágásában nincsen nála nagyobb mester, ha amúgy csupa röhej az egész. Máthé Erzsi és Kun Vilmos otthonosan mozog fiatal kollégái meg a potpourri világában. Vajdai Vilmos dibdáb kutatója és lezser nyomozója parádés szereplője az adott helyzetgyakorlatnak, Szabó Győző igyekvő máléban lubickol, Lengyel Ferenc kedves idegenjét senki sem érti, csak mi, és a főiskolások is jók - voltaképpen mindenki az.
Csak az egész, az nem eléggé. Pedig egész jól kibírtuk, olykor még élveztük is egy kicsit.
Csáki Judit
