Képzeljünk el egy kis tanyát (öszszehasonlításképp: kisebb, mint a Zöld Pardon), színpaddal, büfével és néhány lelkes emberrel, akiknek egyetlen célja, hogy az ingyenesen látogatható háromnapos rendez-vényen megjelentek jól szórakozzanak. Már rögtön a helyszín: Baji Miklós Zoltán a saját tanyáját, házát adja, még ha õ maga ki is szorul, ha a kutyát el is kell vinni, mert tavaly megharapta valaki. A programok pedig a szûk költségvetés ellenére is elég jók: a posztmodern János vitéz-értelmezõ mesemondótól a tüzeszsonglõr-csapaton, bábszínházon, performereken (köztük BMZ) keresztül Tudósok-, Másfél- és Sickratman-koncertig voltaképpen minden megvan, ami elvárható (na jó, Jancsó Miklós nem jött el, de itt figyeltem fel a kiváló Beat Dis nevû zenekarra). Ami nekem igazából tetszik, az a függetlenség, amellyel a rendezõk kívül kerülnek mindenféle üzleti és egyéb szemponton: nem zavarja õket, hogy kicsi a nézõközönség, s hogy egyedül a büfé üzemeltetõje profitál az egészbõl. A nézõket pedig nem zavarják a nomád állapotok, hogy a két Toi-toi vécé elé kitett tábla a hímeknek csak a nagydolgot engedélyezi, minden egyébre a "balkáni" nevû helyet ajánlja, ami egy nádfonattal körbevett kétásónyi lyuk.
Hajnalban pedig ismeretlen arcok kínálnak itallal és cigarettával, tanácsot adnak, hol lehet Superman-pólót vásárolni, össznépi csalánlevesfõzés; jó, hogy néha három napra meg lehet állítani az idõt. Nem lenne jó, ha jövõre sokkal többen lennének. Emberek, ne gyertek!
- kkabail -
Békéscsaba, Mase-tanya, augusztus 13-15.
HHHHH
film
Én, a Robot Ideje volt már kezdeni valamit Asimovval, az Alapítvány musicalváltozata csak lassan készül, a robotika három törvénye viszont összevissza három mondat, szó szerint idézni sem nagy kunszt, a tetejében pedig a tõle származó felütéssel könnyedén azt a látszatot kelthetjük, mintha az elõszónál tovább olvastuk volna csavaros és bölcs robottörténeteit. Persze a végére majd odaírjuk, hogy csak az ihletet és egyes vezetékneveket merítettük a mestertõl, ez ugye még mindig nem került semmibe, viszont patyolattiszta lelkiismerettel térhetünk nyugovóra. Az egyedüli problémát valóban csak a címválasztás jelenti, hisz Derrick felügyelõ soros esetét sem indokolt A máltai sólyomként beharangozni, csak azért, mert a táskás szemû fenomén is éppen egy nagy értékû dísztárgy eltûnése ügyében nyomoz. Bajor fakabátokkal példálózni persze nem valami úri eljárás, sõt egyenesen méltánytalanságnak számít, különösen esetünkben, mikor is egy Will Smith fõszereplésével készült szuperprodukcióról beszélünk. Akárki akármit mondjon, az még a legnagyobb rosszindulattal sem állítható, hogy a neves rappernek bármije is megereszkedett volna, arcbõre feszes, helyes testtartással üli meg a motort, és a széksorok között sem tör ki a pánik, ha zuhanyozás közben lesi meg a kamera. Az Én, a Robot végsõ soron a jó nevû hollywoodi versenyzõ fizikai állóképességének és arányos testfelépítésének állít emléket. Azért, mert ritkán látunk ilyet, még létezõ képzõdményrõl van szó: sci-fibe oltott életmódmagazinról, mely arra az alapigazságra igyekszik rávilágí-tani, hogy a robot is csak ember, a trendhetetlenek pedig azt is megtudhatják belõle, hogy oldszkúl Converse csukához jól mennek az Audi sportmodelljei!
- köves -
Forgalmazza az InterCom
HH és fél
tanulmány
Kovács Ákos: Árpád-ünnep, Szent Istvánkor A két részben megjelent tanulmány az utóbbi évek legfelkavaróbb mentalitástörténeti elemzése. Kovács, Ady szellemében, most kidalolt egy eddig kidalolatlan magyar nyarat. A Pusztaszeren 1896-97 között felállított emlékmûrõl, illetve a Kallós Árpád által tervezett Árpád-szoborról szól a nóta, mely éppoly örök, mint a szibériai ál-Petõfik. Kovács a dokumentumok teljes körû ismeretével fedi fel ennek a nagy magyar abszurdumnak a lényegét. Az immár százéves história hajmeresztõ konglomerátuma a legkülönfélébb, egymással a látszat szerint soha össze nem békíthetõ elemeknek. Ez az Árpád-szobor már mindent hallott, mindent látott, amit kitermelt a tébolyító magyar világ. Kezdetben látta a szegedi dzsentrik, a "szombatosok" delíriumos gajdolását, látta szalonnázásukat az emlékmû tövében, hallotta késõbb az irredenta nótákat, a nem titkolt zsidózást, látta a hatmilliós (!) turáni nemzet ébredõit, látta a vérben forgó szemû szittyákat, amint megtörlik az "õsi" magyar gulyástól zsírló bajuszukat, késõbb látta a földosztást celebráló Nagy Imrét, aztán látta az önmaguk által megreformált kommunistákat, látta és meghallgatta a legjelentõsebbet, Erdei Ferencet 1970-ben, aki ekkor mondta ki és szentesítette a kommunista állam által is ápolt tévhitet, hogy ugyanis itt, Pusztaszeren alapították volna meg a magyar államot 896-ban. És ez még nem volt elég. Mert amikor ráadásul átvette a kokárdával átkötött új kenyeret, akkor valami egészen rémálomszerû jelenet kellõs közepében találta magát. Erdei, a harmincas években a középjobbos Gyöngyösbokréta mozgalom egyik leghevesebb ostorozója ugyanis "lényegében ugyanazt a kenyeret vette most át, mint amivel a Gyöngyösbokréta ügyvezetõ igazgatója elõször 1937-ben Szegeden is végigvonult, vagy amivel Bácska visszafoglalásakor a Szabadkára bevonuló Kormányzót 1941 júliusában köszöntötték". A történet még ma, 2004-ben is folytatódik, és semmi esély, hogy egyszer véget érjen.
- banza -
Mozgó Világ, 2004. 6-7. szám
HHHHH
hely
a láng-Téka Könyvesbolt itt van a szomszédban, a Pozsonyi úton, és emlékszem még arra - rég volt -, amikor egy éjjel háromnegyed kettõkor itt vettem meg Joyce Ulyssesét, mert aki kölcsönkérte a régit, el is lopta. Ma már persze nincs nyitva éjjel - konszolidálódik, ahogy korosodik; és korosodik, hiszen éppen most tizenöt éves. Ebbõl az alkalomból szépen fel is újították, valami varázslattal meg is nagyobbították az amúgy elõszobányi helyiséget, és mi, örökös könyvespolcgondokkal küzdõ csóringerek nyálcsorgatva nézzük az egymás elé szerkesztett tilitolis könyvszekrényeket.
Bámulatosan nagy a választék - bámulatosan, mondom, mert hely, ugye, az nincsen, mondtam már. Itt van minden újdonság, és aki kétszer benéz, nemcsak arról kap átfogó képet, hogy mit olvasnak és mit keresnek az Újlipótvárosban (a "faluban") lakók, merthogy azok a könyvek elöl és fölül vannak, és nemcsak gerincükkel, hanem borítójukkal és kelletik magukat. Szóval nemcsak errõl, hanem arról is, hogy aki itt árul (ismerõs mindenki, mert régóta van itt), az nemcsak árul, hanem olvas is - például eligazít a legfrissebb krimikínálatban, merthogy azt is keresik itt, én is pl.
Aztán néha csak úgy "kéne egy könyv" - ajándékba, mondjuk, hatvanas úriasszonynak vagy ötéves kisfiúnak; itt azt is lehet, mert nemcsak könyv van, hanem ötlet is. És ha eltöltünk néhány percet a keresgéléssel-tanakodással, egészen biztosan betoppan valaki, aztán még valaki, és megindul a beszélgetés, az eszmecsere, az ötletbörze, a traccsparti, és nemcsak hogy nem szól senki, hogy odakint tágasabb - ami amúgy igaz -, hanemÉ hanem már csak a kávé hiányzik.
Profil is van - kell is, mert itt, a faluban jól állunk könyvesboltokban, csak az utcában van vagy négy-öt: zsidó és zsidó tárgyú könyvekben különösen erõs a bolt, melynek egyik "filiáléja" a Páva utcában a holokausztmúzeumban mûködik. Rendelés is van - azaz ha valami nincs, akkor holnap-holnapután lesz -, mert Éva, a tulaj nem ismer lehetetlent. Ez a bolt - egy hely.
- ki -
HHHHH
könyv
Henry Gidel: Picasso Életnek és életrajznak - tudjuk - nem okvetlenül kell egybevágnia, bár nem érdektelen, ha mégis megtörténik. Brassa• szerint Picasso egy Mallarmé-kötetbe írta bele haja elvesz-tése fölötti bánatát, Henry Gidel úgy tudja, a mester E. A. Poe verseinek elõzéklapján emlékszik meg a tragédiáról. Morzsányi az eltérés, shogy mennyire jelentéktelen, az éppen Picasso, a tárgy érvényében mutatkozik meg. A legendához ugyanis tényleg hozzátartozik a legenda továbbképzõdéséhez fontos félreértések, vagyis a hibák jelenvalósága.
A Feydau-ról, Cocteau-ról vagy Coco Chanelrõl írott életrajzok szerzõje korrekt könyvével a Franciaországban, meg egyáltalán, a mûvelt Nyugaton jól ismert, nálunk kevésbé gyakorolt mûfaj szabályai szerint "vezeti le" a mester pályáját: a történet nem regényesített, snem is tudományos apparátussal megtámogatott monográfia formájában kerül az asztalra, hanem a napi fogyasztást megkönnyítõ, egyszerû eszközökkel. Így a szerzõ - bár lemond a könnyes-bús, etetõs líráról, amint nem vesz tudomást a mûvészettörténeti szituálás eredményeirõl sem - jól olvasható szöveggel fogalmazza meg a 20. század egyik intellektuális fõszereplõjének minden látszat ellenére is hasítóan egyenes útját az áruvédjeggyé válás rögtelen ösvényén. Picasso Gidel értelmezésében így szerencsére nem emelkedik és magasztosul Szent Pablóvá, állandósul azzá, aki volt - és van -, marad pici, olykor vakmerõ, máskor riadt fõvitéz a modern mûvészet százéves hadgyakorlatán, aki utolsó tíz-tizenöt évét már jobbára csak az aranyfényû obsitban élte meg.
Ha Gidel valamiben hibázott, az éppen e korszak ignorálásában mutatkozik meg. Fontos lett volna megírnia annak az új viszonynak a történetét, mely Picassót a hatvanas évek alapvetõen megváltozott mûvészetéhez kötötte-köthette; be kellett volna mutatni az avantgárd legendájának és a legenda avantgárdjának durván újrarétegzett helyzetét, egyáltalán: a picassóizmus opálos alkonyának drámáját.
- hajdu -
Európa Könyvkiadó, 2004, fordította: Tótfalusi Ágnes, 397 oldal, 3500 Ft
HHH és fél
koncert
The Slackers, PASO Az idehaza egyre több embert vonzó ska-bulik talán legnagyobb sztárja, a Pannonia Allstar Ska Orchestra legutóbb a Szigeten tarolt, teli sátras bulija minden várakozást felülmúlt - most egy kisebb teremben teremtenek igazi klubhangulatot, s ha a lelkesedésbe ezúttal a megszokottnál picivel több bizonytalanság is csúszik, a végig táncoló közönség szórakozása garantált.
A kilencvenes évek elején 2-Tone bandaként indult, ám mára a tradicionális ska egyik vezetõ zenekaraként aposztrofált Slackers a rövid átszerelés után nem sokat teketóriázik, az elsõ négy számot egyhuzamban, átvezetõk nélkül nyomják le. Ha a PASO-t a fiatalos lendület jellemzi, a Slackers apáinkat idézi: az inkább a negyvenhez, mint a húszhoz közeli fejek (a dobos kivételével) mindannyian zakóban érkeznek. Az elegancia persze nem csupán a látványban, de a zenében is jelen van: a héttagú banda még a legbeindulósabb részeknél sem veszti el sármját, pedig a riszálóversenyen is tuti befutó pozaunos, Glen Pine, no meg a csontvázkesztyût viselõ fekete énekes, Mark "Q" Lynn õrületes táncot lejt - már amikor éppen nem hihetetlen vokáljukat csillogtatják. A csapat zenei agya, Vic Ruggerio elképesztõ hangszíneket produkáló, kopott kis Korgja felett néha egy szájharmonikát is a produkció szolgálatába állít, a fiatalság pedig egyre jobban felveszi a ritmust, s éppúgy ropja a szociális töltetû dalokra, mint mondjuk a Redlight korai favoritjaira. A Johnny Cash emléke és a Skatalites elõtt egyaránt tisztelgõ zenekar is rendesen belemelegszik, a vége felé a fúvósszekció és a bõgõs békaugrálásban nyom egy számot - hogy aztán háromszor is hagyják magukat visszatapsolni. Aztán szépen akkurátusan leteszik a hangszereket, és David, a szaxis a büfébe invitálja az egész kompániát, közönségestül: elvégre mindannyian VIP-k vagyunk ma, vagy mi a csuda...
Nagy Gyõzõ
Kultiplex, 2004. augusztus 30.
HHHHH
múzeum
Aquincum Hiába Budapest az egyetlen fõváros Rómától északra - amint ezzel joggal dicsekszik a jegyhez kapott kis ismertetõ -, amely "nagyobb összefüggõ területen" képes bemutatni "római örökségét", ha ez az örökség nem igazán mondható látványosnak: sem egy diadalív, sem omladékaikban is impozáns falmaradványok, oszlopokon magasodó, festõi timpanontöredék. Kívülrõl, a Szentendrei útról nézve Aquincum egyhangú kõrengeteg.
Ám ha mégis jegyet váltunk a romterületre, felmérhetjük Pannonia Inferior székhelyének igazi metropolis voltát. Fõleg, ha meggondoljuk (és elképzeljük), hogy a múzeumi övezetben csak az egykori polgárváros, annak is a fele helyezkedik el, tõle délre több kilométer hosszan további város- és táborrészek húzódtak.
Micsoda irdatlan mennyiségû kõ! - döbbenünk meg a fal- és útmaradványok, vízmelegítõ berendezések elkormozódott oszlopocskái, hatalmas szarkofágok, sírkövek láttán. Még szerencse, hogy a mindenkori (Aquincumba rendszeresen ellátogató) császár szobrának csak a fejét kellett újraformázni, majd rögzíteni a változatlan torzóhoz. A múzeumépület mögötti kõtár dombormûvein bumfordi, suta figurákat és elrendezéseket fedezhetünk föl, amelyek aztán a fedett kiállítórészek magyarázó szövegei által elnyerik kulturális összefüggéseiket is.
Makettek, ügyes, szellemes rekonstrukciók kellenének ide. Ehhez meg pénz, nyilván sok pénz. De hogy ki lehet hozni tartalmas, izgalmas dolgokat a szerény lehetõségekbõl is, példa rá az Orvoslás Aquincumban címû idõszakos kiállítás. Egyetlen kiállítóterem (egy védõépület), szikékkel, kaparókkal, kanálkákkal, szelencékkel és tégelyekkel, amelyeket okos nagyvonalúsággal foglal keretbe a kifejezetten izgalmas, üdítõen világos és tömör tájékoztató szöveg. A rekonstrukciós elemek pedig (egy korabeli orvosi rendelõ dívánnyal, szekrénnyel, gyógynövénycsokrokkal) még a tér esztétikumát és hangulatát is lekerekítik.
- kyt -
Bp. III., Szentendrei út 139. Nyitva április 15. és október 31. között
HHHHH
film
A hazugsággyáros Kíváncsi vagyok, vajon az orvosok vagy a rendõrök is úgy vannak-e a róluk szóló filmekkel, ahogyan az újságírók. Vajon lehet-e jól és hitelesen ábrázolni, milyen érzés egy-egy ilyen foglalkozást ûzni? A 2003-ban készített film ugyanakkor nem csak az újságírókat gondolkoztatja el, hiszen túlmutat az unalomig ismételt "a médiának felelõssége van" klisén. A történet egy nagyon tehetséges és törekvõ fiatal újságíróról (Hayden Christensen) szól, aki a rangos New Republic címû hetilapnál dolgozik: jobbnál jobb sztorikkal kápráztatja el szerkesztõit és olvasóit. Érti a szakmát, tudja, hogyan kell felépíteni egy történetet, a legkülönfélébb témákról ír otthonosan, és nem mellesleg sokat is dolgozik. Egészen addig, amíg az egyik történetérõl - felénk elképzelhetetlen módon - ki nem deríti egy konkurens lap munkatársa, hogy egy szó sem igaz belõle. A tanulság azonban nem az, hogy minden újságíró hazudik és ferdít, hanem az, hogy a tisztességtelenség és rossz szándék elõbb-utóbb kiderül. Mert kideríthetõ és tényekkel igazolható. És a tényekbõl nem lesz pártpolitikai értelmezés kérdése, hanem tények maradnak, az újságírónak felelnie kell tettéért, a lapnak pedig elnézést kell kérnie olvasóitól (hogy az incidens után hány olvasót veszítettek, arról nem szól a fáma). A szakmai kérdések szakmaiak maradnak, hiába igyekszik a fõhõs személyes kérdést csinálni belõlük, a végén a védelmére kelõ kolléganõk is belátják: ez nem személyes ügy. Bár nem ez volt az egyetlen eset az utóbbi években, amikor egy-egy mértékadó és hiteles amerikai lapról kiderült, nagy átveréseket jelentetett meg szerzõi tollából, ebbõl jelenlegi ismereteink szerint mégsem lett rendszer - s talán ez a legfontosabb.
Akik fanyalogni szeretnének mégis, üzenjük: amerikai hab a tortán, hogy a hazudós Stephen Glass elvégezte a jogi egyetemet, majd megírta regényben saját történetét, mintegy bizonyítandó, hogy arrafelé mindenre van kész recept. A bukásra is.
- vé -
Forgalmazza a Budapest Film
HHHH
