Az író elõször Para-Kovács Imrének (MaNcs, 1998. február 12.) beszélt tervezett kínai útjáról: "Valaki, aki olvasta Az urgai fogoly címû könyvemet, megkérdezte, mikor megyek újra Kínába. Ez egy barátságos, de csekély érdeklõdést mutató kérdés volt, amire mondtam (É), hogy soha többet. Na de mégis, erõsködött tovább. Hát egyetlen esetben talán, mondtam, akkor, ha visszamehetnék Li-tai Po Kínájába, a klasszikus Kínába, abba a korba, amit én annyira szeretek, a Tang-dinasztia idejébe."
Ebben az interjúban még riportnak nevezi készülõ mûvét, ami kétségtelenül sokkal kevésbé regény, mint Az urgai fogoly, ugyanakkor útleírásnak sem nevezhetõ. Mivel a mû jelentõs részét teszik ki a lejegyzett dialógusok, a kínai mûvészet különbözõ ágairól szóló párbeszédek (Krasznahorkai ugyanazt a kérdést teszi fel szinte minden mûvésznek, akivel a sorsa összehozza - nyughatatlanul, olykor szinte eszelõs elszántsággal -: hová tûnt a kínai kultúra, maradt-e még valaki vagy valami, aki õrzi az utolsó ókori kultúra szellemét?) a Rombolás és bánat az Ég alatt valóban inkább nevezhetõ riportkönyvnek, mint élménybeszámolónak vagy útleírásnak: leginkább a Granta híres riportjaira hasonlít; a szerzõ ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel nyomoz a válasz után, mint a Granta riporterei. Csakhogy itt a kérdések nem egy konkrét eseményt járnak körül, hanem a reménytelenség, a rombolás és a bánat okát. Krasznahorkai legutóbbi három könyve azt a benyomást kelti, hogy a szerzõ
kissé elkényelmesedett:
a Hat szabad megnyitás java része vendégszöveg, ahogy az Északról hegy, Délrõl tó...-ban is - hiszen a (természet)regény szereplõi tárgyak, illetve növények és állatok - zsezsegnek a természettudományi munkákból vett szövegrészletek, enyhén szólva lankasztva a befogadó érdeklõdését. A vendégszöveg ilyesfajta elúrhodása az életmû legutóbbi részében persze még nem utal egyértelmûen az egyébként nyilvánvalónak látszó alkotói válságra, az írói invenció csökkenésére, az már viszont sokkal inkább, hogy a kevésbé sikerült japán regénytõl eltekintve Krasznahorkai tulajdonképpen Az ellenállás melankóliája óta nem írt valódi regényt: vitathatatlan regényt, olyat, aminek a megteremtésében legalább akkora szerepe van a képzeletnek, mint a tapasztalatnak. Annak, hogy a Rombolás nem jó mû, hogy Jánossy Lajos a Werckmeister harmóniákról írt kritikájából (Magyar Narancs, 2001. április 9.) vett kifejezésével élve: metafizikus giccs, leginkább az az oka, hogy Krasznahorkai nem a történettel, az elbeszéléssel, vagyis a képzelet produktumaival segít megértetni valamit, ami szavakba nehezen foglalható (urambocsá': amirõl nem lehet beszélni, vagyis amirõl hallgatni kell), hanem az elbeszélés anyagára varrja fel a metafizika flittereit. A könyv egy önmagában megálló, tipikus Krasznahorkai-szöveggel kezdõdik, a zarándokutat a Jiuhuashanra Krasznahorkai a szokott hangján mondja el; ehhez a szöveghez kapcsolódik a könyv záró fejezete, vagyis ez a mû is, hasonlóan más Krasznahorkai- mûvekhez, önmagába zárul. Krasznahorkai kérdései, minden beszélgetése a korábban már leírt kérdés körül kering: hová lett az utolsó ókori birodalom (miért nem találja azt, amiért Kínába indult, a Tang-kori birodalmat)? Errõl beszélget a költõkkel, a kertépítészekkel, a szállásadónõvel (a Mamával), a színházi szakemberekkel, a könyvtárossal, a szobrásszal, a konzumidióta divattervezõ-menedzser nõvel, néha már-már egy bigott marxista elszántságával ostorozva a tõke fáradhatatlan erõvel munkáló járványos kíséretét; ezt az eltûnt kultúrát keresi elszántan mindenhol, újabb és egyre elképesztõbb kudarcokba futva. Az urgai fogoly Krasznahorkai Kína felé fordulásának dokumentuma: az utolsó ókori birodalom megtalálásáról szól; a Rombolás a bánatról, arról, hogy ez az egykor volt birodalom elveszett; hogy nincs sehol. A Rombolásban hemzsegnek a tagadószavak; szinte minden Krasznahorkai szövegrészlet ugyanazt igyekszik kiváltani: a megrendülést. A megrendülést: a szépségtõl, a bánattól, a transzcendencia közelségétõl. Csakhogy - szemben mondjuk Az urgai fogoly szövegeivel - ez a megrendültség javarészt elmarad. Az egyik részlet a következõ szavakkal ér véget: a trón: üres. Ez így annyi-ra semmitmondó, hogy inkább mondható banálisnak, mint megrendítõnek.
A Rombolás legproblematikusabb, önfeledten giccses része a Wu úrral való találkozás elbeszélése. Vagyis az az epizód, amelyben Krasznahorkai arról beszél, hogy megtalált valakit, akiben tovább él a régi Kína szelleme. Ebben az epizódban már nyoma sincs a korábban némi enyhet adó iróniának, ez egy véresen komoly beszélgetés a szellem dolgairól, néha az Édesvíz Kiadó különbözõ angyalos kiadványainak színvonalán. Eco írja Oscar Wilde aforizmáiról: "A megfordítható aforizma valamiféle teljesen mellékes igazság hordozója, és gyakran derül ki róla, hogy egyik benne rejlõ perspektíva sem igaz." Wu úr kijelentései többnyire ilyen megfordítható aforizmák. Például: A mûvészetnek az a dolga, hogy a bonyolultból az egyszerûhöz jusson el, de közben ne hagyjon ki egyetlen szükségszerû, közbeesõ lépést sem. Krasznahorkai ez után a kijelentés után megrendülten teszi fel a kérdést: Ki ez az ember? Majd így folytatja: érzem, hogy meg vannak dermedve a tagjaim. A beszélgetés hangulata komoly, emelkedett, szigorú. A szöveg máshol is
idegesítõ patetikussága
itt szinte elviselhetetlenné válik, holott a szerzõ szándéka egyértelmûen az, hogy átéljük, amit õ, hogy az olvasót is hozzá hasonlóképpen rendítsék meg Wu úr szavai, kalligráfiái. A Wu úrról szóló résznél kicsordul a Rombolásból ez az édeskés szándék: az olvasónak meg kell rendülnie. Az a rossz érzés, ami az olvasót a szöveg kezdete óta nem hagyja nyugodni, hogy õt tulajdonképpen cibálják, hogy belerángatták ebbe az utazásba, amit nem is tud átélni, hiszen - eltekintve a zhouzhuangi kis résztõl - elenyészõ a Rombolásban a leírás (minden leírás inkább ismertetés), ebben a részben felerõsödik. Wu úr azt mondja a szerzõnek: Remélem, amit írni fog, az olyan lesz, mint a hegyi patak.
Nem olyan lett.
Kolozsi László
Magvetõ, 2004, 312 oldal, 1990 Ft
