Jessye Norman Hazánk mérsékelt égöv alatt fekszik: itt nincs se tájfun, se szökõár, és még Jessye Norman is csak most járt nálunk elõször. Mert hát a pódiumra vonuló lila ruhás nõ, mindamellett, hogy korunk nemzetközi operaéletének több évtizedes állócsillaga, zabolátlan egyszemélyes természeti erõnek is bizonyult. A személyiség oly sokat emlegetett, de felette ritkán tapasztalt kisugárzása ezúttal széltében-hosszában betöltötte a koncerttermet, s meglehet, még a Boráros téren is észlelték azt egyes hiperszenzitív járókelõk.
A 61 évesen változatlanul elementáris operadíva rafinált, a hangot és az elõadói (s szintúgy a befogadói) intelligenciát jócskán próbára tévõ programmal állt elõ, s ha a régóta csodált vócse szolid hanyatlását megállapítottuk is, dalénekesi kultúrájának kifinomultságát csak hódolattal illethettük. Norman a Hugo Wolf Itáliai daloskönyvétõl Ravel Vocalise-éig ívelõ terjedelmes mûsor valamennyi számát stílben tartotta, gond nélkül váltva Richard Straussról Schönbergre, s onnan tovább a színromantikus Berliozra. Wolf bravúrszáma, a "Pennában él az egyik kedvesem" (mely produkció a remek zongorakísérõt, Mark Markhamet is gyorsvágtára késztette) az énekesnõ csorbítatlan technikájára vallott, míg Schönberg hat könnyed kabarédalát hallva azon ámulhattunk, hogyan képes Norman egyetlen gesztus, egyetlen pimasz kis hangnyújtás révén illúziókeltõ brettli-dizõzzé átlényegülni. A rendes program végeztével a felséges asszony (a szülõvárosát is Augustának hívják!) nem volt rest ráadásokkal kényeztetni közönségét. Legeslegvégül, mintegy levezetésképp az Amazing Grace-t énekelte-zongorázta, s egyúttal lelkesült zöngedezésre késztetett minden jelenlévõt. Hisz miért is ne adtunk volna hálát egy ilyen koncert után a Minden-ható bámulatos kegyelmének?
László Ferenc
Bartók Terem, május 16.
*****
Viktor Pelevin: A Metamor Szent könyve Az új orosz nemzedék kultuszteremtõ írója szerelmes regényt írt, igaz, ég-föld távolságban a Danielle Steel-i fastfood romantikától. A jelenben játszódó moszkvai lamúr azonban csak félig humanoid: fõhõsei az átlagember felett így-úgy misztikus hatalommal bíró metamorok (róka- és farkasemberek), akikkel a pele-vini (rém)álomvilág ismét egésszé formálódott. A történet néhol csigatempóban sem halad ugyan elõre, de A Hu-Li és Alexandr Belij enyhe pedofíliából startoló kapcsolata csak a kötõanyaga az alattomosan finomra szõtt hálónak. A legkülönbözõbb korszellemek misztikájával átitatott abszurditások krimibe illõ egymáshoz kapcsolása lépre csalja az olvasót. Lehet, hogy Pelevinnek a szerelmes regény mûfaja nem túl passzos, de a csúcsmetamor keresésére egyre inkább kihegyezett regény ezt úgy elfedi, hogy az író védjegyévé vált, mentõ ötletû Guevarázás is egy hitelkártyán felvillanó Che-arcképre redukálható. A mindinkább bizarr eklektika kellõs közepén még az olvasás titkára is fény derül: mindannyian kamionsofõrök vagyunk, a könyvek pedig stopposok. A jó könyvekkel okosabbak, a rosszakkal hülyébbek leszünk. De "ha beéred krimiírókkal, az olyan, mintha egy félanalfabéta prostit vennél fel, hogy szopjon". Pelevin megint bizonyította: nem félanalfabéta.
- szami -
Európa Könyvkiadó, 2006, 428 oldal, 2700 Ft
**** és fél
Mozart A varázsfuvola címû operáját itt játsszák a szomszédban, mindjárt a Naschmarkt mellett; e pillanatban a Wiener Festwochen egyik eseményeként, de késõbb is megnézhetõ.
És megnézendõ: Krystian Lupa rendezésében Schikaneder tündérmeséje kezdettõl fogva a mi történetünk. Tamino önmaga jobbik felét keresi Paminában, aki viszont a normális, földi boldogságot szeretné megtalálni; az Éj királynõjét elsõsorban saját dogmája tartja önmaga rabságában, Sarastro pedig kezdettõl fogva a felvilágosult, emberérdekû uralkodás némileg autoriter képviselõje. Papageno - mint újabban legtöbbször - Lupánál is a leginkább közülünk való csetlõ-botló alak, akinek kijár végül a Papagenája. És a vadállatok ha nem is emberarcúak, de embertestûek, a tûzpróba az õ domesztikálásuk, a vízpróba pedig az utca népe, a világ elfogadása. Azazhogy fordítva: a beilleszkedés közéjük, azaz közénk. Elnyelünk a végére mindenkit, gyõzött a józan ész. Még az Éj királynõjét is kézen fogja Sarastro, dolguk van egymással. Inkább nyugodtak, mint boldogok - és valahogy mind így vagyunk ezzel.
A színpad látszólag üres: a játék terét kerítõ három fal azonban gazdag díszletnek bizonyul. Számtalan ajtó nyílik rajta, mozog az egész, felületén vetített kõzuhatag vagy víz. A zsinórpadlás is dolgozik: hidak, gömbök ereszkednek le róla, a vé-gén pedig egy aranyleveles fa. A színpadnyílást vörös csík keríti, mellettük meg a masinéria mutatja magát: minden díszletmozgásnál csigák, csörlõk, rudak, ékszíjak lendülnek munkába.
A legjobb színész a remek hangú Adrian Eröd Papageno szerepében: nemcsak clownszerû kisember, hanem öntudatos boldogságvadász is. Az Éj királynõjét játszó L'ubiva Vargicová fantasztikus hang, Sarastro szerepében Günther Groissbock hatásosan hétköznapi. Csodás a tömeget adó Arnold Schönberg kórus, jó a Mahler Chamber Orchestra és a karmester, Erwin Ortner is. Méltó Mozart-ünnep.
- ki -
Theater an der Wien, május 19.
*****
Huligánok Aki lelátók su-hancai vs. rohamrendõrök jellegû "sportfilmre" számít, mielõbb lohassza le élénkülõ kéjvágyát, mert ugyan vérben és izzadságban gyönyörködhet, de ez a film - szerencséjére - nem a futballról szól. Stadionba csak kétszer téved (véletlen lehet) a rendezõ(nõ) kamerája. A galamblelkûnek éppen nem mondható asszonyság láthatóan nem ért a focihoz (láttunk már ilyet), exvilágbajnok karatékaként a bunyóhoz annál inkább. Passzok helyett pofán rúglak, gólok helyett könnyek záporoznak a kizárólag tökös legények által dominált brit sportalvilágban. Ugyan a focira kennék, pedig a hírnévért és nem a klubért üttetik magukat odaadón a fiatalok. De nincsenek egyedül... London bandáinak harcába csöppen a Harvardról drogváddal kicsapott apró jenki. Elijah Woodról elsõre nehéz elhinni, hogy a colosan brutális drukkereket könnyen gyepálná, épp ezért ideális választás az elkényeztetett apjakölyke szerepére. Derekasan nyeli a vért meg a port. Akárcsak a nézõ, õ is a vége felé veszi csak észre, hogy ez a meccs bizony magáról az életrõl (családi össze- és hovatartozásról stb.) akar szólni. Pál utcai hévvel kergetik egymást a drukkergalerik, orra, szájra megy a játék. Látványosan koreografált utcai csaták sora, bizony rég nem irigyelhettünk így senkit a fején szétzúzott pintes pohárért (vö. ale-sebb legyél a késnél). Ha bárki sportszerû végkifejletre számít, nézze meg a Gólt. A Huligánok a vb-re edzõ kemény magnak javallott - bemelegítésnek.
Balázs Áron
Az SPI bemutatója
***
Philippe Herreweghe vezényletével Mozart három utolsó szimfóniáját játszotta az Orchestre des Champs Elysées. Kizárt, hogy ezekkel az 1788-ban komponált mûvekkel Mozart be kívánta volna fejezni a szimfóniaírást, szándékai ellenére alakult így. Herreweghe nem is égette magát a mindenkori utolsó mûvek kézenfekvõ, de legtöbbször ostoba, okoskodó és párás tekintetû interpretációs pótcselekvésével. Életerõs, nagy terveket szövögetõ, ambiciózus és kísérletezõ kedvû zeneszerzõt állított elénk. Herreweghe három nagybõgõvel megerõsített basszussal és szimfóniáról szimfóniára variált létszámú fafúvósokkal játszatta a három darabot, a szokásosnál élénkebb tempókat vett, néhány esetben - legjellegzetesebben a menüettekben - bátran átrajzolta az ismerõs dallamokat. Szokásához híven alig vezényelt, de azért a g-moll szimfóniában és a Jupiter fináléjában nem tudott uralkodni ösztönein (de hát ki tudna?), és már-már olyan mozdulatokat tett, mint egy karmester. E mozdulatmûvészeti minimálprogram dacára (?) eseményzuhatagként pergett a három darab, az Esz-dúr szimfóniáról (K. 543) kiderült, hogy Haydn avantgárdista törekvéseit élteti tovább, a g-moll szimfónia (K. 550) ebben az elõadásban elzárkózott mindennemû démonológiai magyarázat elõl, ráadásul pofátlanul egészségesnek mutatkozott. A C-dúr szimfónia (K. 551) váratlanul ünnepélyessé lassított nyitótétele pedig elõre jelezte, hogy a nagy finálé imponáló intellektussal levezetett Isten-bizonyíték lesz, de ezúttal bohózati helyzetbe csomagolva. A Mozartnak oly kedves négy hangból álló téma - melyet 18-20 évesen még olyan szavak fölé körmölt, mint Magnificat, Credo vagy Sanctus - nem telepedett rá, nem borította be, hanem belülrõl izzította a zenei szerkezetet. S aki elsõre nem látta át az Isten-érv logikai koherenciáját, az a ráadásban tovább próbálkozhatott, hiszen a nagy siker a finálé kidolgozási részének megismétlését vonta maga után.
Molnár Szabolcs
Mûvészetek Palotája, Bartók Terem, március 20.
*****
Egyenlítõ A Politikatörténeti Alapítvány folyóiratának (fõszerkesztõ: Galló Béla) friss számát olvasgattuk a hétvégén, s a ránk törõ álmosságért nyilván a reménytelen, szürke esõt kellett okolnunk. A mûhely vallottan baloldali, olyan orgánumokkal kell tehát megküzdenie az olvasóközönség figyelméért, mint a patinás Kritika, a harcias Eszmélet, a választékát bulvárosabb formában szervírozó Budapesti Lap, vagy az izmosodó Demos számos kiadványa. Jelen számukból kihámozhatóan a lapkészítõk a baloldaliság zálogát a társadalmi igazságosságban látják, és vice versa - ennél tovább a hámozásban nem jutottam, de még egyszer mondom, szar hetem volt, és a hétvégén is igazából csak olvasás közben tudtam aludni. Az áprilisi szám amúgy is a "történelemnek" szentel kitüntetõ figyelmet - van itt egy beszélgetés Gerõ András történésszel, aki az interjúkészítõket arról gyõzködi, hogy a történelem plurális, sõt akár politikai inspirációjú értelmezése egy szabad társadalomban nem kárhozatos jelenség; két nehezen körülhatárolható tárgyú elmélkedés Kertész Ákos és Kopátsy Sándor tollából; Gömöri Endre kissé talán túlzottan is kedélyes, ám lebilincselõ visszaemlékezése a Rákosi-korszak sajtóviszonyairól. A fénypont Kende Tamás történész esszéje a lengyel politika aktualitásairól, még akkor is, ha elemzésének fõ gondolata - mely az ügynökkérdés körül forgott - többszöri olvasás után sem tudott kibontakozni elõttem a maga bonyolultságában. Kende jól látja, hogy Lengyelország híján van a hiteles baloldalnak: ám a szerzõ pont e szörnyû hiány mélyebb, sõt bármilyen okainak pontos felleltározásával maradt adós.
Az Egyenlítõt a szolid polgári hangvétel mellett ízléses tördelés és gondos képszerkesztés jellemzi. A mûnyomó papír megfelelõ grammsúllyal rendelkezik ahhoz, hogy - amennyiben a termék orcánkra hullik -, orrlukaink még egyenletes légzés esetén se szívják be a lap oldalait, akadályozva így egészséges pihenésünket.
- dha -
450 Ft
***
Másodállás Társulat: Konyhaszertorna Nagy poén és unikális dolog: egy alternatív színházi társulat bevállalja, hogy a hagyományos nõi "értékek" fölötti töprengéseket sámlikkal, székekkel és asztallal adja elõ. Kiáll a színpadra piros pulóverben, konyharuhában, vágygátló combfixekben, kitérdelt harisnyákban, nagyjából úgy, ahogy otthon a házmesterfeleség kinéz; eltáncolja, elverseli haikuban a vágyait, fájdalmait; vagy éppen gépzenére, görög szerelmes nótákra, székely népballadákra pantomimezik, mint amolyan kortárs Ofélia a nyolcadik kerületi gangon.
Nagy Kriszta, Simon Judit, Sujtó Kata és Szûcs Mónika teljesen átlagos külsejû színésznõk, nincsenek szilikon mellimplantátumaik, kidolgozott manökentestük, mûkörmük, csak éppen a gyúró- vagy a krumplipucoló izmok, a megerõltetett vádlik, a cipõben nyomorgatott rüsztök villannak ki a ruhák alól nagyon szimpatikusan és fõleg szerethetõen. Négy Gelsomina a La Stradából, bár az idomárok hiányoznak mellõlük, már akinek, mert nagyon rendesen felidézik õket, a férfiakat is, akik után vágyakoznak, de azt sem lehet mondani, hogy ez volna a központi mondanivaló, csak hát az élethez ez is hozzátartozik. Ahogy a nõk kisebb közösségei, a barátnõk, a rosszlányok, az elhagyatottak, a bevásárlógépek, a fõzõautomaták, a temetõbe járó sírgondozók, a fájdalomtól padlón nyüszítõ szukák - anyák és lányok egymás között.
Megdöbbentem ezen a bátorságon, amivel öntötték a közönségre a testbe zárt szerepkonfliktusaikat. De sajnos az elõadásnak csak a jó harmada volt ilyen. A többi kissé szájbarágósra sikerült. Konyhaforradalmi propaganda átirat. De így is értem, mit akartak, és drukkolok, hogy tudjanak mit kezdeni a témával profi módon is.
- sisso -
Szkéné kamara, május 19.
*** és fél
X-Men 3 Mivel túlságosan is drága mesterséget ûznek, a filmesek csak a legritkább esetben engedhetik meg maguknak, hogy trilógiákban gondolkodjanak, ami persze nem azt jelenti, hogy siker esetén, a harmadik részhez érve ne kerüljenek elõ a "már kezdettõl fogva csakis egy trilógia keretei között tudtam elképzelni hõseim történetét" jellegû nagyzolások. Az X-Men 3-at sem azért hozta a nyári mozimikulás, mert csakis így lehetett kerek az emberi elõítéleteknek folytonosan kitett szuperhõs mutánsok története, hanem mert a második rész (aminek nyilván azért kellett elkészülnie, mert az alkotók mindig is kétrészesre tervezték a mutánsok sztoriját) egy kalap pénzt hozott a konyhára. Mindez persze csak afféle kötelezõ gonoszkodás, ami nélkül nehéz lenne bevallani, hogy
1. kedveljük a képregényekbõl készült mesefolyamokat;
2. ezek közül is az egyik legsikerültebbnek az X-Men-szériát tartjuk.
Kórtanilag nyilván arról lehet szó, hogy nemcsak világmegváltani és lélekbúvárkodni járunk a moziba, hanem a betevõ meséért is, s külön öröm minden alkalom, amikor a látványfelelõs technokraták közé egy megveszekedetten ódivatú mesélõ keveredik. Ilyen volt Bryan Singer, az elsõ két rész direktora, s bár messze nem ugyanaz a súlycsoport, de mesélni próbál a most színre lépõ Brett Ratner is. ' is tudja, vagy legalábbis mondták neki, hogy a mítoszteremtés nem gyerekjáték, s ahogy egy jól mûködõ bohózathoz sem feltétlenül bohócok kellenek, úgy egy képregény-filmben is ajánlatos, ha valódi színészeket és nem olajozott erõemelõket alkalmazunk.
- köves -
Az InterCom bemutatója
***
