Joanna Newsom: Ys Amikor a Táncos a sötétben (2000) fõszerepét követõen Björk feladta a Human Behaviourtõl a Jogáig nyújtott birodalmát, a könnyûzenei horizonton a "zeneileg még élvezhetõen kísérleti és viccességükkel is komolyan veendõ énekesnõk" területe üresen maradt - egészen 2004-ig, amikor megjelent a Nevada Cityben született Joanna Newsom The Milk-Eyed Mender címû albuma, és ezzel fény gyúlt a birodalomban.
A huszonöt éves amerikai jövevény pályaválasztása a családi hátterét nézve egyáltalán nem véletlen, hisz Newsoméknál mindenki (apa, anya, két tesó) komolyan veendõ eleganciával ütött vagy pengetett különféle hangszereket. A kisiskolás kora óta hárfázó Joanna az ezredfordulón egyszerre játszott ütõsként egy noise-rockos, billentyûsként meg egy elektropunkos behatásokkal terhelt gitárzenekarban, mindeközben saját verseit és szövegeit csiszolgatta, plusz az amerikai és kelta folkzenét próbálta a hárfájához igazítani. A debütálás sikere pedig tán annak a szerethetõ anakronizmusnak is köszönhetõ volt, ami Miss Newsomnál a rendkívül érett ritmus- és dallamérzéket, a szarkazmust sem nélkülözõ szövegeket és a zavarba ejtõen kislányos hangot beburkolta.
Aki azonban az Ystõl is ugyanezt várja, csalódni fog, a mindössze öt számot tartalmazó korongra ugyanis alig maradt valami a két évvel ezelõtti különös vibrálásból. Helyette van egy 48 percnyi, elképesztõ alapossággal összerakott, a hallgatótól is koncentrálást igénylõ kortárs remek. Többnyire vonós nagyzenekartengeren úsznak a rímmentes szövegek, amiknek az ütõsök és a meg-megpendített hárfahúrok adják meg a tájékozódási pontokat. Olyan ez, mintha a sikerei csúcsán lévõ Cseh Tamásnak anno zeneakadémiai értelemben is tökéletes énekhangja és perfekt kísérõzenei ösztönei nõttek volna hirtelen.
- szami -
Drag City, 2006
*****
STEFAN ZWEIG: DÉMONOK ÉS MESTEREK Nagyon kedvelem azokat, akik számára fontos a mûveltség és a mûveltség terjesztése. Csak az zavar csöppet, ha e humanista világpolgárok, addigi hitüknek mintegy szolid cáfolatául, öngyilkossággal vetnek véget életüknek. Közéjük tartozik a tavaly 125 éve született Stefan Zweig, akinek válogatott mûvei hét kötetben jelennek meg most magyarul - a hétbõl csak egy tisztán szépirodalmi, a novelláskötet. (Az évforduló alkalmából adta ki az S. Fischer Kiadó Oliver Matuschek Zweig-életrajzát; www.fischer-tb.de.)
Az egyik legújabb válogatás, a Démonok és mesterek három nagyesszét tartalmaz, új és igen jó fordításban (Mérey Zsolt, N. Kiss Zsuzsa, Petra-Szabó Gizella) Balzacról, Hölderlinrõl és Tolsztojról. Mindhárom ereje teljében mutatja az egykor nálunk is oly népszerû alkotót. Egy jó író ír itt három nagy íróról. Erényein nem fogott az idõ: a sok felsõfokot és az esetleges túlírtságot könnyedén feledteti lélektani érzéke (Freuddal és Junggal a háttérben), beleélõ képessége és írni tudása: Zweig hajszálpontosan fogalmazó, kiváló stiliszta (Tolsztojban a géniusz mintha "népnek öltözött volna", mondja például), az alkotóra és az alkotásra egyaránt érzékeny irodalmár. "Egyetlen írónál sem volt erõsebb a mûvébe feledkezés intenzitása" - állapítja meg például (felsõfokban) Balzacról, Hölderlin kapcsán esztétikai csapást okozónak véli a német írók elmerülését Kant filozófiájában. Három sorsot mutat be és analizál - éppen elgondolkodhatunk az övén is.
Kár, hogy a sorozat, a válogatás nem bõvebb. Benne lehetne például a Montaigne-rõl írt s az õ portréjába a magáét is belerajzoló eszszé. Amit már nem tudott befejezni a sajnálatosan közbejött öngyilkosság miatt, amit háborús emigrációjában követett el feleségével közösen, egy Bécstõl, Salzburgtól és a hölderlini, tolsztoji eszméktõl oly távoli világban. Ennyit a mûveltség terjesztésének értelmérõl.
d. magyari
Európa, 316 oldal, 2700 Ft
*****
PR-Evolution Dance Company: Mindegy Munkabemutatónak nevezni valamit lehet magyarázkodás vagy alázat, de az is elõfordulhat, hogy koncepció. Útmutatás arra nézvést, milyen a társulat aktuális lelkiállapota. A három éve létezõ PR-evolution Company nevû elveszett cirkáló, azt hiszem, erre tett kísérletet.
A társulat alapítója és koreográfusa, a londoni Rambert Dance Company egykori tagja, Kun Attila orosz, spanyol és amerikai iskolák után a balettpalotát cserélte a kortárs tánc sûrû erdejére. Kivételes táncos, kevésbé kreatív önálló alkotó, de annyira elszántan kísérletezik, hogy egyszer még, esküszöm, a nagy mû is összeáll neki.
Legújabb darabjában társulata rövid múltjára tekint vissza, feltérképezi a táncosok egymás közötti kapcsolatait, miközben Beethovennel meg orosz neoreggae-vel jól alájuk fest. A szürke különbözõ árnyalataiba öltözött elõadók flitter-, füst- és csoportterápiafíling-mentesen mesélnek a próbákról, hogy honnan érkeztek a kortárs felé, de rendre kitüremkednek fájdalmas emlékek is. Kozmér Alexandra - akinek az izmaiban ott a klasszikus tánc - valódi drámákat vezet elõ. A legszebb pillanat, amikor a koreográfus, aki - mint azt talán már sejtik - ezúttal szerepe szerint is az, a háttérbõl instruálja õt. Na ja, ha hihetünk lányregényeknek: a táncos élete ezer szomorúság. Szabó Csongor is errõl beszél - csak másképp: táncstílusokat parodizálva. Szöveg is akad: "éhes vagyok!" - fogalmazódik meg többször is. Vannak aztán kísérletek az absztrakcióra, hogy is mondjam: fiatalosak. De végsõ soron a mozdulatok igazán különlegesek, és a csapat már majdnem egyben van - ez, gondolom, jó hír: work in progress.
- sisso -
Trafó, január 13.
*** és fél
A szicíliaiak klánja Volt idõ, hogy a gengszterfilmek nem géppuskasorozattal, hanem a zsiványéletformától való elhatárolódással kezdõdtek. Olyan haszontalan, de megszokott velejárója lett ez a mûfajnak, mint a filmhíradó a szocialista moziba járásnak: mentegetõzött is rendesen a nagy Howard Hawks is (A sebhelyesarcú), Henri Verneuil pedig egyenesen egy Tolsztoj-idézettel, a lótolvajjal hozakodik elõ, nehogy véletlenül hõsként nézzünk az õ gengszterére. Úgy persze nehéz komolyan venni az intelmeket, ha Tolsztoj után közvetlenül Alain Delon kászálódik le - méghozzá osztott képernyõn - a rabszállítóról, Morricone pedig olyat penget, hogy már kérdeznénk is a csapostól, merre az alvilág. Egyébként szöktetés készül, de filmünk nem tegnap, hanem 69-ben forgott, úgyhogy nincs kapkodás. Elõször is ráközelítünk Lino Ventura nyakszirtjére, majd következik egy gyors pingpong rabló és pandúr között. D: A nyakamat nézi, felügyelõ úr? V: Nem éppen. D: Igazán sajnálom, hogy egyik nap korán kell kelnie miattam. V: Emiatt ne aggódjon, úgyis ott leszek. Egy ilyen szóváltás után ugye nehéz nem a mítoszcsinálás gyanújába keveredni, sõt az is bizonyos, hogy Ventura éppúgy vissza fog szokni a dohányzásra, mint ahogy Delon is beugrik még egy-két ékszerboltba a bitó elõtt. A ma születettek kérdésére pedig, hogy ha ez ennyire biztos, akkor miért az egész felhajtás, feleljünk meg férfimódra, gengszteresen: Mér'-mér', kisöcsém, hát a csatársorért. Gabinért, a spagettizabáló keresztapáért, Delonért, a mosolygó korzikaiért és Venturáért, a bokszolóorrúért. Hát ezér'.
- kg -
Forgalmazza az InterCom
****
Saint Privat: Superflu A francia énekesnõ, Valerie és a bécsi producer, Karl Waldeck - a jól megformált legenda szerint - egy esküvõi haknin talált egymásra. A kezdet meg is szabta az alkotópáros zenei kötõdéseit: a hatvanas-hetvenes évek francia popzenéje, különös tekintettel a keserédes easy listening melódiákra, s mindezt a saját neve alatt is meglehetõs életmûvet birtokló Waldeck még meg is tetézi egy kis keresetten retro, de azért tökéletesen modern hangzással. Már elsõ lemezükön (Riviera) is sikerült belõniük a kényes egyensúlyt a zenei ötletek szándékolt léhasága és Valerie hangjának természetes érzékisége között. Ehhez képest most megjelent második lemezük már valóságos slágerparádé: minden dallam jól ismert, elvégre többségük része a nemzetközi (s fõleg a francia) zenei kánonnak. Egész kis kombó játssza fel a dalokat: van itt gitáros, bõgõs, dobos, no és persze maga Waldeck, aki nem csupán összerántotta az egészet a keverõpult mögött, de még rá is orgonált egy kicsit. A francia hangulatok (Poisson Rouge, La Melodie, Un Deux, Trois, Mademoiselle, Une Derniére Cigarette - az utóbbi a címe ellenére nem P. Mobil-feldolgozás) után jön a nagyágyú, a Jefferson Airplane jó negyvenéves Somebody To Love-jának ihletett átdolgozása, illetve Polanski Rosemary's Babyjének fõtémája (a néhai Krzysztof Komeda szerzeménye) hamisítatlan Saint Privat-modorban. Az album a végére szépen visszakanyarodik a megszokott, léha kerékvágásba, s úgy is fejezõdik be, mint ahogy az utolsó szám (Sans Remords) sugallja: megbánás nélkül.
- minek -
Dope Noir/Deep Distribution, 2007
**** és fél
Fûrész III. Az újkori horrorboom a 2001 szeptemberét követõ poszttraumatikus stressz levezetésével magyarázható beszivárgása a fõsodorba a legtöbb esetben - a holtakkal semmi bajunk - minden eredetiséget nélkülözve farolt a retinák elé. A zsáner cefréje legtöbbször az eredeti szerzõk által Amerikában újragründolt J-horrorokból (Kör 2, Átok 1-2), amerikai klasszikusok ostoba újráiból (Viasztestek, Ómen) és a hasonlóan értelmetlen vérengzések (Hostel) folytatásaiból tevõdik össze. "Az alkotók hosszú heteket szentelhettek a szupermarketek húspultjai elõtt toporogva a hentesszakma darabolási fortélyainak precíz elsajátításában reménykedve" - állt e helyütt az elsõ rész kapcsán, most ezt a barkácsáruházak mûszaki osztályával és a kórházi mûtõasztallal toldhatjuk meg. A legsötétebb inkvizíció tortúráit meghaladóan beteges, láthatóan szadista/mazochista célzatú kínzásorgia a dramaturgiai vágyakozások írmagját is kiirtotta magából. Agytumormûtét (lám, a valóság mily kegyetlen) harmatgyenge felidézésével és az apai vendetta oltásául szolgáló gyilkolászással nehézkesen legitimizálható a zárt osztályi perverziók vériszamos szennyesének teregetése. Az ötletgazdák a megnõtt elvárások által satuba fogott koponyával nehezebben sziporkáznak az immáron minden fantáziát és civilizáltságot nélkülözõ, szalagsoron kényszeredetten gyártott halálnemek terén. Magát a sötét lelkû krapekot ugyan saját vérébe fojtják, ám - a mûnemet ismerve -gond nélkül akár még további három bõr is lenyúzható róla.
Balázs Áron
Forgalmazza a Budapest Film
*
Stephen King: Mobil A szerzõ jobb könyveibõl jó rendezõk rendeznek filmet (Ragyogás, A remény rabjai), a rosszabbakból pedig vagy az író vagy egy méltán elfeledett rendezõ. Az író többnyire paródiát csinált mûveibõl. Kingnek mindig is erõs hajlama volt a durva iróniára, a gúnyra, regényei többsége a vidéki Amerikát gyalázza: szimpatikus túlélõi városiak vagy városba költözött vidékiek, ezzel szemben a szimpla áldozatok és a gyilkosok vörös nyakú átlag amerikaiak.
Új regénye Bostonban kezdõdik, bizarr felütéssel: mindenki, aki mobiltelefont használ, megõrül, kivetkõzik magából és vagy nekirohan autójával bárminek, amiben kárt tehet, vagy elevenen széttépi honfitársait. King általában dühbõl ír; érezni, hogy éppen mit és kit gyûlöl (a rajongókat, az apját, a kutyatartókat), sokat elárul az e mûvet elindító dührõl a könyv végére biggyesztett summázat: "Stephen King Maine államban él feleségével. Nincs mobiltelefonja." Mintha prózában akarna leszámolni mindenkivel, aki tömegközlekedési eszközön, könyvtárban, étteremben, egy beszélgetést megszakítva mobilt használ; és nem válogat az eszközökben. A Mobil a Borzalmak városa rokona: már az ajánlásból is kitetszik, hogy zombitörténet. Ugyanis a zombifilmek atyjának, George Romerónak szól az ajánlás. A hálózaton terjedõ Lüktetés zombit csinál a mobilfelhasználókból, és egy maroknyi ember menekül a nyálas zenékkel töltekezõ véglények elõl: a történet csupán ennyi. A végkifejlet is sejthetõ: Clay, a fõhõs, megtalálja majd a szintén mobilos kisfiát. De ez a szimpla történet jó alkalom Kingnek arra, hogy kitöltse a dühét: a Bush-kormányon, a vallási fanatikusokon, az idióta csengõhangokat letöltõkön, hogy szóba - a történetbe - hozza a Katrina hurrikánt, az ikertornyokat és még Brad Pittet is. Elképesztõ elánnal ront neki mindennek. A baj csak az, hogy valószínûleg Romero rendez majd filmet a Mobilból. Aki azért nem egy Kubrick.
- kolozsil -
Fordította: Bihari György. Európa, 2006, 452 oldal, 2400 Ft
***
Megetetett társadalom Döglött lóba ugyanúgy nem illik belerúgni, mint feldolgozásra váró tehénbe, márpedig Richard Linklater tehene rég lerágott csont, mind szó szerinti, mind átvitt éttermében. Azokon a mexikóiakon sem ma kezdtük a csámcsogást, akik erõltetett csempészmenetben, fizetett rabszolgatartóik kíséretében kelnek át a határzónán, hogy az amerikai létminimumért egy gyorsétteremben robotoljanak. Szerencsétlen eset, hogy Linklater, akinek több filmje is megérte volna a moziforgalmazást, épp ezzel a becsületes, ám lejárt szavatosságú munkájával kerül újra a hazai közönség elé; egy tényfeltáró mozival, melynek feltárandó tényei csak azok számára nem ismertek, akik átaludták a huszadik századot. A nagy felfedezés, tudniillik hogy szar van a hamburgerben (egy fiktív, de jól tudjuk, kire-mire hasonlító gyorsétteremlánc belügyeiben kotorászunk), olyan közlés, amely akkor sem vágná haza a nagyérdemût, ha ugyanez éppenséggel frissen vásárolt menüjének csomagolásán, az összetevõk rubrikában kerülne a szeme elé. Így, hogy már a film legelején tudjuk, ki a gyilkos, jobb híján a tömegbõl kiemelt arcok okozhatnának kellemesebb megrendüléseket. Mint minden és mindenki ebben a filmben, mely stílusában a Trafficre, témájában John Sayles Kormányzóválasztására emlékeztet, a színészek is becsülettel helytállnak. A mexikói nagyon kizsákmányolt, Bruce Willis nagyon tahó, Greg Kinnear nagyon csalódott, és így tovább, egészen a Linklater minden filmjében beköszönõ, ezúttal alkalomhoz illõ zsíros tincseivel tüntetõ Ethan Hawke-ig.
- kg -
A Best Hollywood bemutatója
***