Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007. január 18.

Zene

Nyolc kis kritika

Joanna Newsom: Ys Amikor a Táncos a sötétben (2000) fõszerepét követõen Björk feladta a Human Behaviourtõl a Jogáig nyújtott birodalmát, a könnyûzenei horizonton a "zeneileg még élvezhetõen kísérleti és viccességükkel is komolyan veendõ énekesnõk" területe üresen maradt - egészen 2004-ig, amikor megjelent a Nevada Cityben született Joanna Newsom The Milk-Eyed Mender címû albuma, és ezzel fény gyúlt a birodalomban.

A huszonöt éves amerikai jövevény pályaválasztása a családi hátterét nézve egyáltalán nem véletlen, hisz Newsoméknál mindenki (apa, anya, két tesó) komolyan veendõ eleganciával ütött vagy pengetett különféle hangszereket. A kisiskolás kora óta hárfázó Joanna az ezredfordulón egyszerre játszott ütõsként egy noise-rockos, billentyûsként meg egy elektropunkos behatásokkal terhelt gitárzenekarban, mindeközben saját verseit és szövegeit csiszolgatta, plusz az amerikai és kelta folkzenét próbálta a hárfájához igazítani. A debütálás sikere pedig tán annak a szerethetõ anakronizmusnak is köszönhetõ volt, ami Miss Newsomnál a rendkívül érett ritmus- és dallamérzéket, a szarkazmust sem nélkülözõ szövegeket és a zavarba ejtõen kislányos hangot beburkolta.

Aki azonban az Ystõl is ugyanezt várja, csalódni fog, a mindössze öt számot tartalmazó korongra ugyanis alig maradt valami a két évvel ezelõtti különös vibrálásból. Helyette van egy 48 percnyi, elképesztõ alapossággal összerakott, a hallgatótól is koncentrálást igénylõ kortárs remek. Többnyire vonós nagyzenekartengeren úsznak a rímmentes szövegek, amiknek az ütõsök és a meg-megpendített hárfahúrok adják meg a tájékozódási pontokat. Olyan ez, mintha a sikerei csúcsán lévõ Cseh Tamásnak anno zeneakadémiai értelemben is tökéletes énekhangja és perfekt kísérõzenei ösztönei nõttek volna hirtelen.

- szami -

Drag City, 2006

*****

STEFAN ZWEIG: DÉMONOK ÉS MESTEREK Nagyon kedvelem azokat, akik számára fontos a mûveltség és a mûveltség terjesztése. Csak az zavar csöppet, ha e humanista világpolgárok, addigi hitüknek mintegy szolid cáfolatául, öngyilkossággal vetnek véget életüknek. Közéjük tartozik a tavaly 125 éve született Stefan Zweig, akinek válogatott mûvei hét kötetben jelennek meg most magyarul - a hétbõl csak egy tisztán szépirodalmi, a novelláskötet. (Az évforduló alkalmából adta ki az S. Fischer Kiadó Oliver Matuschek Zweig-életrajzát; www.fischer-tb.de.)

Az egyik legújabb válogatás, a Démonok és mesterek három nagyesszét tartalmaz, új és igen jó fordításban (Mérey Zsolt, N. Kiss Zsuzsa, Petra-Szabó Gizella) Balzacról, Hölderlinrõl és Tolsztojról. Mindhárom ereje teljében mutatja az egykor nálunk is oly népszerû alkotót. Egy jó író ír itt három nagy íróról. Erényein nem fogott az idõ: a sok felsõfokot és az esetleges túlírtságot könnyedén feledteti lélektani érzéke (Freuddal és Junggal a háttérben), beleélõ képessége és írni tudása: Zweig hajszálpontosan fogalmazó, kiváló stiliszta (Tolsztojban a géniusz mintha "népnek öltözött volna", mondja például), az alkotóra és az alkotásra egyaránt érzékeny irodalmár. "Egyetlen írónál sem volt erõsebb a mûvébe feledkezés intenzitása" - állapítja meg például (felsõfokban) Balzacról, Hölderlin kapcsán esztétikai csapást okozónak véli a német írók elmerülését Kant filozófiájában. Három sorsot mutat be és analizál - éppen elgondolkodhatunk az övén is.

Kár, hogy a sorozat, a válogatás nem bõvebb. Benne lehetne például a Montaigne-rõl írt s az õ portréjába a magáét is belerajzoló eszszé. Amit már nem tudott befejezni a sajnálatosan közbejött öngyilkosság miatt, amit háborús emigrációjában követett el feleségével közösen, egy Bécstõl, Salzburgtól és a hölderlini, tolsztoji eszméktõl oly távoli világban. Ennyit a mûveltség terjesztésének értelmérõl.

d. magyari

Európa, 316 oldal, 2700 Ft

*****

PR-Evolution Dance Company: Mindegy Munkabemutatónak nevezni valamit lehet magyarázkodás vagy alázat, de az is elõfordulhat, hogy koncepció. Útmutatás arra nézvést, milyen a társulat aktuális lelkiállapota. A három éve létezõ PR-evolution Company nevû elveszett cirkáló, azt hiszem, erre tett kísérletet.

A társulat alapítója és koreográfusa, a londoni Rambert Dance Company egykori tagja, Kun Attila orosz, spanyol és amerikai iskolák után a balettpalotát cserélte a kortárs tánc sûrû erdejére. Kivételes táncos, kevésbé kreatív önálló alkotó, de annyira elszántan kísérletezik, hogy egyszer még, esküszöm, a nagy mû is összeáll neki.

Legújabb darabjában társulata rövid múltjára tekint vissza, feltérképezi a táncosok egymás közötti kapcsolatait, miközben Beethovennel meg orosz neoreggae-vel jól alájuk fest. A szürke különbözõ árnyalataiba öltözött elõadók flitter-, füst- és csoportterápiafíling-mentesen mesélnek a próbákról, hogy honnan érkeztek a kortárs felé, de rendre kitüremkednek fájdalmas emlékek is. Kozmér Alexandra - akinek az izmaiban ott a klasszikus tánc - valódi drámákat vezet elõ. A legszebb pillanat, amikor a koreográfus, aki - mint azt talán már sejtik - ezúttal szerepe szerint is az, a háttérbõl instruálja õt. Na ja, ha hihetünk lányregényeknek: a táncos élete ezer szomorúság. Szabó Csongor is errõl beszél - csak másképp: táncstílusokat parodizálva. Szöveg is akad: "éhes vagyok!" - fogalmazódik meg többször is. Vannak aztán kísérletek az absztrakcióra, hogy is mondjam: fiatalosak. De végsõ soron a mozdulatok igazán különlegesek, és a csapat már majdnem egyben van - ez, gondolom, jó hír: work in progress.

- sisso -

Trafó, január 13.

*** és fél

A szicíliaiak klánja Volt idõ, hogy a gengszterfilmek nem géppuskasorozattal, hanem a zsiványéletformától való elhatárolódással kezdõdtek. Olyan haszontalan, de megszokott velejárója lett ez a mûfajnak, mint a filmhíradó a szocialista moziba járásnak: mentegetõzött is rendesen a nagy Howard Hawks is (A sebhelyesarcú), Henri Verneuil pedig egyenesen egy Tolsztoj-idézettel, a lótolvajjal hozakodik elõ, nehogy véletlenül hõsként nézzünk az õ gengszterére. Úgy persze nehéz komolyan venni az intelmeket, ha Tolsztoj után közvetlenül Alain Delon kászálódik le - méghozzá osztott képernyõn - a rabszállítóról, Morricone pedig olyat penget, hogy már kérdeznénk is a csapostól, merre az alvilág. Egyébként szöktetés készül, de filmünk nem tegnap, hanem 69-ben forgott, úgyhogy nincs kapkodás. Elõször is ráközelítünk Lino Ventura nyakszirtjére, majd következik egy gyors pingpong rabló és pandúr között. D: A nyakamat nézi, felügyelõ úr? V: Nem éppen. D: Igazán sajnálom, hogy egyik nap korán kell kelnie miattam. V: Emiatt ne aggódjon, úgyis ott leszek. Egy ilyen szóváltás után ugye nehéz nem a mítoszcsinálás gyanújába keveredni, sõt az is bizonyos, hogy Ventura éppúgy vissza fog szokni a dohányzásra, mint ahogy Delon is beugrik még egy-két ékszerboltba a bitó elõtt. A ma születettek kérdésére pedig, hogy ha ez ennyire biztos, akkor miért az egész felhajtás, feleljünk meg férfimódra, gengszteresen: Mér'-mér', kisöcsém, hát a csatársorért. Gabinért, a spagettizabáló keresztapáért, Delonért, a mosolygó korzikaiért és Venturáért, a bokszolóorrúért. Hát ezér'.

- kg -

Forgalmazza az InterCom

****

Saint Privat: Superflu A francia énekesnõ, Valerie és a bécsi producer, Karl Waldeck - a jól megformált legenda szerint - egy esküvõi haknin talált egymásra. A kezdet meg is szabta az alkotópáros zenei kötõdéseit: a hatvanas-hetvenes évek francia popzenéje, különös tekintettel a keserédes easy listening melódiákra, s mindezt a saját neve alatt is meglehetõs életmûvet birtokló Waldeck még meg is tetézi egy kis keresetten retro, de azért tökéletesen modern hangzással. Már elsõ lemezükön (Riviera) is sikerült belõniük a kényes egyensúlyt a zenei ötletek szándékolt léhasága és Valerie hangjának természetes érzékisége között. Ehhez képest most megjelent második lemezük már valóságos slágerparádé: minden dallam jól ismert, elvégre többségük része a nemzetközi (s fõleg a francia) zenei kánonnak. Egész kis kombó játssza fel a dalokat: van itt gitáros, bõgõs, dobos, no és persze maga Waldeck, aki nem csupán összerántotta az egészet a keverõpult mögött, de még rá is orgonált egy kicsit. A francia hangulatok (Poisson Rouge, La Melodie, Un Deux, Trois, Mademoiselle, Une Derniére Cigarette - az utóbbi a címe ellenére nem P. Mobil-feldolgozás) után jön a nagyágyú, a Jefferson Airplane jó negyvenéves Somebody To Love-jának ihletett átdolgozása, illetve Polanski Rosemary's Babyjének fõtémája (a néhai Krzysztof Komeda szerzeménye) hamisítatlan Saint Privat-modorban. Az album a végére szépen visszakanyarodik a megszokott, léha kerékvágásba, s úgy is fejezõdik be, mint ahogy az utolsó szám (Sans Remords) sugallja: megbánás nélkül.

- minek -

Dope Noir/Deep Distribution, 2007

**** és fél

Fûrész III. Az újkori horrorboom a 2001 szeptemberét követõ poszttraumatikus stressz levezetésével magyarázható beszivárgása a fõsodorba a legtöbb esetben - a holtakkal semmi bajunk - minden eredetiséget nélkülözve farolt a retinák elé. A zsáner cefréje legtöbbször az eredeti szerzõk által Amerikában újragründolt J-horrorokból (Kör 2, Átok 1-2), amerikai klasszikusok ostoba újráiból (Viasztestek, Ómen) és a hasonlóan értelmetlen vérengzések (Hostel) folytatásaiból tevõdik össze. "Az alkotók hosszú heteket szentelhettek a szupermarketek húspultjai elõtt toporogva a hentesszakma darabolási fortélyainak precíz elsajátításában reménykedve" - állt e helyütt az elsõ rész kapcsán, most ezt a barkácsáruházak mûszaki osztályával és a kórházi mûtõasztallal toldhatjuk meg. A legsötétebb inkvizíció tortúráit meghaladóan beteges, láthatóan szadista/mazochista célzatú kínzásorgia a dramaturgiai vágyakozások írmagját is kiirtotta magából. Agytumormûtét (lám, a valóság mily kegyetlen) harmatgyenge felidézésével és az apai vendetta oltásául szolgáló gyilkolászással nehézkesen legitimizálható a zárt osztályi perverziók vériszamos szennyesének teregetése. Az ötletgazdák a megnõtt elvárások által satuba fogott koponyával nehezebben sziporkáznak az immáron minden fantáziát és civilizáltságot nélkülözõ, szalagsoron kényszeredetten gyártott halálnemek terén. Magát a sötét lelkû krapekot ugyan saját vérébe fojtják, ám - a mûnemet ismerve -gond nélkül akár még további három bõr is lenyúzható róla.

Balázs Áron

Forgalmazza a Budapest Film

*

Stephen King: Mobil A szerzõ jobb könyveibõl jó rendezõk rendeznek filmet (Ragyogás, A remény rabjai), a rosszabbakból pedig vagy az író vagy egy méltán elfeledett rendezõ. Az író többnyire paródiát csinált mûveibõl. Kingnek mindig is erõs hajlama volt a durva iróniára, a gúnyra, regényei többsége a vidéki Amerikát gyalázza: szimpatikus túlélõi városiak vagy városba költözött vidékiek, ezzel szemben a szimpla áldozatok és a gyilkosok vörös nyakú átlag amerikaiak.

Új regénye Bostonban kezdõdik, bizarr felütéssel: mindenki, aki mobiltelefont használ, megõrül, kivetkõzik magából és vagy nekirohan autójával bárminek, amiben kárt tehet, vagy elevenen széttépi honfitársait. King általában dühbõl ír; érezni, hogy éppen mit és kit gyûlöl (a rajongókat, az apját, a kutyatartókat), sokat elárul az e mûvet elindító dührõl a könyv végére biggyesztett summázat: "Stephen King Maine államban él feleségével. Nincs mobiltelefonja." Mintha prózában akarna leszámolni mindenkivel, aki tömegközlekedési eszközön, könyvtárban, étteremben, egy beszélgetést megszakítva mobilt használ; és nem válogat az eszközökben. A Mobil a Borzalmak városa rokona: már az ajánlásból is kitetszik, hogy zombitörténet. Ugyanis a zombifilmek atyjának, George Romerónak szól az ajánlás. A hálózaton terjedõ Lüktetés zombit csinál a mobilfelhasználókból, és egy maroknyi ember menekül a nyálas zenékkel töltekezõ véglények elõl: a történet csupán ennyi. A végkifejlet is sejthetõ: Clay, a fõhõs, megtalálja majd a szintén mobilos kisfiát. De ez a szimpla történet jó alkalom Kingnek arra, hogy kitöltse a dühét: a Bush-kormányon, a vallási fanatikusokon, az idióta csengõhangokat letöltõkön, hogy szóba - a történetbe - hozza a Katrina hurrikánt, az ikertornyokat és még Brad Pittet is. Elképesztõ elánnal ront neki mindennek. A baj csak az, hogy valószínûleg Romero rendez majd filmet a Mobilból. Aki azért nem egy Kubrick.

- kolozsil -

Fordította: Bihari György. Európa, 2006, 452 oldal, 2400 Ft

***

Megetetett társadalom Döglött lóba ugyanúgy nem illik belerúgni, mint feldolgozásra váró tehénbe, márpedig Richard Linklater tehene rég lerágott csont, mind szó szerinti, mind átvitt éttermében. Azokon a mexikóiakon sem ma kezdtük a csámcsogást, akik erõltetett csempészmenetben, fizetett rabszolgatartóik kíséretében kelnek át a határzónán, hogy az amerikai létminimumért egy gyorsétteremben robotoljanak. Szerencsétlen eset, hogy Linklater, akinek több filmje is megérte volna a moziforgalmazást, épp ezzel a becsületes, ám lejárt szavatosságú munkájával kerül újra a hazai közönség elé; egy tényfeltáró mozival, melynek feltárandó tényei csak azok számára nem ismertek, akik átaludták a huszadik századot. A nagy felfedezés, tudniillik hogy szar van a hamburgerben (egy fiktív, de jól tudjuk, kire-mire hasonlító gyorsétteremlánc belügyeiben kotorászunk), olyan közlés, amely akkor sem vágná haza a nagyérdemût, ha ugyanez éppenséggel frissen vásárolt menüjének csomagolásán, az összetevõk rubrikában kerülne a szeme elé. Így, hogy már a film legelején tudjuk, ki a gyilkos, jobb híján a tömegbõl kiemelt arcok okozhatnának kellemesebb megrendüléseket. Mint minden és mindenki ebben a filmben, mely stílusában a Trafficre, témájában John Sayles Kormányzóválasztására emlékeztet, a színészek is becsülettel helytállnak. A mexikói nagyon kizsákmányolt, Bruce Willis nagyon tahó, Greg Kinnear nagyon csalódott, és így tovább, egészen a Linklater minden filmjében beköszönõ, ezúttal alkalomhoz illõ zsíros tincseivel tüntetõ Ethan Hawke-ig.

- kg -

A Best Hollywood bemutatója

***

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.