Magyar Narancs: Lassan harminc éve, hogy színpadra léptél, de úgy tudom, ez az első "projected".
Dénes József: Igen, de én nem akartam így nevezni a dolgot. Azt szerettem volna, hogy csak annyit írjanak a borítóra: Dixi. Esetleg még a közreműködők nevét. De a kiadó ragaszkodott a Dönci Project elnevezéshez, ami nem a legszerencsésebb, ráadásul nem is fedi a valóságot.
MN: Tényleg elég baljósan hangzik. De miért ne fedné a valóságot? A lemezen nem csak zeneszerző vagy, minden más egyéb is a te elképzeléseid alapján történt.
DJ: Mondhatjuk ezt, de a főszereplő akkor sem én vagyok, hanem természetesen Dixi. És nemcsak azért, mert megpróbáltuk felidézni az emlékét, és az ő szövegeire készült a zene. Amíg élt, többször megkerestem, hogy csináljunk valamit közösen. Született is pár dal, az elsők még a nyolcvanas évek elején, amelyek közül most végre fel tudtunk venni néhányat. De jobb lett volna, ha ez a lemez még Dixi életében megjelenik úgy, hogy minden számot ő ad elő.
MN: Wahorn András készített vele lemezt.
DJ: Igen, és Gasner János is összerakott egy zenei illusztrációt a monológjaira. De soha nem lehetett biztosra menni. Készítettünk egy dalt, de akkor elcsábult valamerre, és hónapokra eltűnt. Teljesen öntörvényű volt, csak a pillanatnak élt. Az utolsó esély arra, hogy készüljön valamilyen közös anyag, a kilencvenes évek végén lett volna. Akkor már nagyon lerobbant állapotban volt, a Baross utcai lakása olyan, mint egy átjáróház, amikor meglátogattam, akkor is pár ember héderezett nála. Nem tudott felkelni, ült az ágyban, és tekergette a rádió állomáskeresőjét. Mindenbe belehallgatott egy kicsit, majd kommentárokat fűzött hozzá. Olyan volt, mint egy dj. Igaz, a látvány mást sugallt, de nekem ennek ellenére tetszett. Mondtam neki: "Figyelj! Csináljunk egy demót!" "Minek?" "Hogy maradjon utánad valami!" Erre ő: "Ja igen, az öreg Marlon Brando kikászálódik a fiatal csaj mellől a szigetről. Értem. Akkor először is hozz bort!" Azt mondtam: "Rendben, de akkor ezt a kannást, amit inni szoktál, hanyagoljuk!" Neki persze mindegy volt. Elkezdtem jegyzetelgetni a monológjait, de azt vettem észre, hogy a harmadik üveg után haza is mehetek, onnantól kezdve használhatatlan volt. A szövegekhez dob-, basszus- és gitáralapot készítettem, neki csak át kellett volna jönnie, hogy rámondja, de többnyire erre is képtelen volt. Nála viszont olyan körülmények voltak, állandó mozgolódás, ordibálás, hogy nem vihettem oda a magnómat. Végül három számot tudtunk így felvenni, ezek rajta vannak a lemezen.
MN: Milyen zenéket szeretett?
DJ: Mindenevő volt. Bírta a popzenét, a kortársat, a bluest, a rock and rollt. Soha nem kötött ki valamilyen irányzatnál. De nemcsak a zenében volt ilyen. Minden érdekelte: a művészet, a vallástörténet, a sport. Nagyon olvasott volt, és teljesen naprakész. Szerintem egy Vágó István-műsorban nagyon messzire eljutott volna.
MN: Lehet. Mégis inkább azt tudom elképzelni, hogy a húszmillió forintos kérdés helyett csak a bejáratig jut el. Ismerve a megnyilvánulásait, már a portás kihívta volna a rendőrséget.
DJ: Én a hetvenes évek végén láttam először, akkor tizennyolc éves voltam. Feltűnt a megjelenése, a kicsit négeres koponyaberendezése, a legfeltűnőbb mégis az volt, hogy kizárólag versekben beszélt. De úgy, hogy azt azonnal ki lehetett volna szerkeszteni. Ezt csodálatra méltónak találtam, és persze azt is, hogy akkoriban még úgy látszott, elpusztíthatatlan. A drog, az alkohol úgy tűnt el benne, mint valami feneketlen kútban, ezért nagyon sokáig azt hittem, itt egy ember, aki büntetlenül csinálhatja azt, amit én nem. Persze nem csinálhatta, a nyolcvanas évek végén az egyik pillanatról a másikra robbant le, de amikor megismertem, ennek nem voltak jelei. Mindenkivel kötekedett, mindenkinek beszólt. Sokan csak ennyit láttak belőle, és ez alapján ítélték meg. De akik közel kerültek hozzá, rengeteget tanultak tőle. Mindezt nehéz lenne konkrét adatokkal igazolni, de például olyan zenekarok munkásságában, mint a Balaton vagy a Neurotic, érezni lehet a jelenlétét. Leginkább Szókratészhez tudnám hasonlítani, csak ő a lusta athéni demokráciát próbálta felrázni, nem éppen szalonképes stílusában. Ráadásul a gondolatait mindig a tanítványai jegyezték fel, akik persze hozzátették a magukét. Dixivel ugyanez volt a helyzet. Abszolút képben volt, mégis állandóan valamiféle iróniát fogalmazott meg a tételes műveltséggel szemben. Azt érzékeltette, hogy sokkal érdekesebb az, amit nem tudsz, amit csak sejtesz. Mindig lépéselőnyben volt. Viszont az írás egyáltalán nem érdekelte. Emlékszem, a nyolcvanas évek elején, a Fiatal Művészek Klubjában megkereste őt az ottani irodalmi ürge, hogy kiadnák a verseit. Nem mondott azonnal nemet. Csak öt perc múlva.
MN: Akkor hogyan jutottál hozzá azokhoz a szövegekhez, amelyekhez újonnan írtál zenét?
DJ: Nagyon illékony, a pillanatnyi dolgokból összehordott életmű az övé. A szövegek egy részét valamilyen formában rögzítették, de olyan is van, ami csak emlékezetből maradt meg. Dixit egyáltalán nem érdekelte szövegeinek a sorsa. Nem zavarta, amikor a közös számainkban belepiszkáltam a soraiba, mert különben rossz lett volna a ritmikája. Most is beleírogattunk egy-két dolgot a szövegekbe. Szerettem volna, ha a betoldásokat dőlt betűvel szedik a borítón, de ez elmaradt.
MN: Enyhén szólva is vegyes összetételű a felkért énekesek névsora. Miért éppen rájuk esett a választás?
DJ: Az volt a becsvágyam, hogy egy olyan zenei keresztmetszetet hozzak létre, amelyben az összes műfaj képviseli magát, amihez Dixinek köze lehet. Mivel ő már a hatvanas években "aktív" volt - erről valószínűleg a Kárpátia étterem pincérei tudnának mesélni -, egészen a beatzenéig kellett visszanyúlnom, majd előremennem az ezredfordulóig, de úgy, hogy közben sikerüljön megnyitnom azokat a kapukat, amik a műfajok közötti átjárást biztosítják. Emellett az is fontos volt, hogy különböző generációkat hozzak össze. Mivel nem tudok jól énekelni, azon voltam, hogy a kedvenc énekeseimet hívjam meg. A legtöbb kritikát Somló Tamás miatt kaptam, hogy ő "túl nagy sztár" ehhez, de Somló egyből levette, mi az ábra, és pontosan úgy viselkedett, ahogy elképzeltem: profiként. Ugyanez a többiekről is elmondható. Féltem, hogy majd elkezdődik a primadonnáskodás, de egyik énekes sem okozott csalódást. Villámgyorsan ment az egész, öröm volt velük dolgozni.
MN: És legközelebb kikkel fogsz? Évekig voltál a Balaton gitárosa, most már nem. Miért?
DJ: Erről nem akarok beszélni. Inkább arról, hogy Víg Mihály (a Balaton alapítója - L. T.) segítsége nélkül nem készült volna el a Dixi. Nemcsak gitárosként, énekesként és szövegíróként van jelen, de a szervezési feladatokat is ellátta. ' volt a "kapitány", nekem csak a zenével kellett törődnöm. Ami pedig a jövőmet illeti, csupán annyi biztos, hogy nem akarok pusztán egy zenekar tagja lenni. Majdnem harminc évig csak egy gitáros voltam, ma már semmiféle kihívást nem jelent, ha este felmegyek a színpadra, és rutinosan ledarálok egy műsort. Amikor pár évvel ezelőtt úgy alakult, hogy írhattam egy vonósnégyest, sokkal nagyobb örömet okozott ez a feladat, mint az aktuális fellépés a Balatonnal. Szívesen készítenék filmzenét, színpadi muzsikát. Bármit, ami egy hagyományos rockegyüttes keretein kívül esik. Jó példa erre az a koncert, amit Ágoston Bélával adtunk a közelmúltban. Ismert számok feldolgozásait játszottuk el, igen érdekes hangszerelésben.
MN: Hogyan lehet ebből megélni?
DJ: Nagyon nehezen. Mindent elvállalok, zenéléstől távol álló alkalmi munkákat is. Ma este egy csepeli kocsmában lépek fel. Ennek is megvan a maga varázsa, de azért nyugodtan nevezzük vendéglátózásnak.
MN: A Dixi-lemezen elég feltűnő helyen olvashatjuk az egyik közreműködő, Folk Iván neked szóló köszönetnyilvánítását azért, hogy tizenhét évvel ezelőtt elkísérted őt Jézushoz. Ő azóta is elkötelezett hívő keresztény, te viszont már régen otthagytad a nyájat.
DJ: Iván remek zenész, aki nagyszerű munkát végzett gitárosként és hangmérnökként is. Nehezen szántam rá magam, hogy felkérjem a közreműködésre, hiszen Dixi személye egy "hites" számára teljesen elfogadhatatlan. Rövid gondolkodás után elvállalta, kizárólag az irántam érzett szeretet és aggodalom miatt. Nem kért mást, csak hogy ez a szöveg szerepeljen a borítón. Nem is lenne ezzel probléma - bár nem tudom, mit szólna hozzá Dixi -, csak éppen elég furcsán néz ki, hogy ez a legfeltűnőbb szöveg. Ahogy kinyitod a borítót, majd leugrik a papírról. Egyértelmű szerkesztési hiba, ezért nem viszem el a balhét.
MN: Egyébként jogos az irántad érzett aggodalom?
DJ: Ő más értékrendet képvisel, nem csoda, hogy aggódik.
MN: De nyolc évig te is ezt az értékrendet képviselted, és ennek alapján sok egyéb mellett az alkohol is bűnös dolognak számít. Most viszont egy olyan kocsmában beszélgetünk, ami szerintem inkább az első, mint a második otthonod.
DJ: A Galéria borozó nem kevés túlkapásomat tolerálta. Azután, hogy a Hit Gyülekezetével felfüggesztettem az "alkalmakat", nem titkolom, elég gyakran elszaladt velem a szekér. Ha kérdezik, miért iszom, mindig azt mondom, így lehet elviselni az enyémtől eltérő értékrendet. Ez egy veszélyes ország. Ha jól tudom, mi, magyarok vezetjük az alkoholfogyasztási világranglistát. Úgyhogy nem értem kell aggódni, hanem mindjárt a fél országért!
Legát Tibor
Dönci Project: DixiAlig jött elő nálunk a tribute album műfaja (két éve az Illéssel kezdődött: Amikor én még kissrác voltam), már el is jutottunk a rendhagyásig - s ez így van jól. Szabályos esetben a megidézett csak szerzeményeivel van jelen, de Dixi életében nem ismert szabályt, Dönci így helyesen döntött, amikor szellemén túl személyében is megidézte: nemcsak a szavait szólaltatják meg kortársai és a két-három generációval fiatalabb énekesek, hanem három számban őt magát is hallhatjuk, kissé bizonytalan tempóban, de foghíjaihoz képest tisztán artikulálva, összeszedetten. Jó, hogy megszólal, s mondja a magáét - hol misztikus (Gizeh), hol enyhén ordenáré (" drágám), hol megrendítő (Vénuszhaláltánc) -, de jó az is, hogy most csak ennyi van belőle. Mert ez már nem úgy az ő szuggesztív és fárasztó lemeze, mint amit a Víg-Wahorn-Bolyki trióval csinált (Dixi Land Lee, 1993), vagy mint a Gasner Jánossal készített, máig kiadatlan felvétel, hanem egy becsületes kísérlet annak az eldöntésére, hogy vajon működhet-e nélküle is az egykor belőle áradó, ezer százalékig saját szövegfolyam. Az volt a tétje ennek a lemeznek, hogy Dixi szavai megszólalhatnak-e mások hangján. A válaszom: igen. Magától értetődő, hogy a zene rendben (klasszikus és hiphop-rock, csilingelő gitárpop, finom egzotikum), meglepő viszont, hogy sikerült strukturált dalformába rendezni a sorait (kiegészítve egy-egy Dönci-, Víg Mihály- és Rimbaud-szöveggel). Szűcs Krisztián angyalian énekli, hogy "a válasz az égből csak ritka csoda / csak a halál ad kulcsot oda", s Dixi is szépen búcsúzik: "Soha többé nem lát senki / nem szeret engem senki" - miközben kezünkben a szeretetről, a szellemi örökség ápolásáról tanúskodó cáfolat: maga a CD és pár hű fotó belül, s egy tökéletes Dixi-sziluett a borítón (Soosur Georgius grafikája). Sz. T. FF Film & Music, 2006 |
