Jevgenyij Griskovec: Az ing A szibériai születésû szerzõ neve nem is annyira az olvasó-, mint a nézõközönség elõtt ismert. Utoljára 2005 októberében járt a Trafóban. Legtesthezállóbb mûfaja a monodráma (vagy one-man show?). Most kiadott regénye is ezt a testhez simulást példázza - intim ruhadarab, álomleírásokkal átszõtt intim szöveg, valamiféle belsõ monológ, amelyet a szerzõ néhol dramatizál, replikánként jelölt párbeszédekre bont. Egy nap története az ébredéstõl az elalvásig, az ominózus, frissen vasalt ruhadarab kiválasztásától a megviselt, az egész nap nyomait magán hordozó gönc padlóra hajításáig. Mindannyian így élünk napról napra, barátok, érdekkapcsolatok, munkatársak, szerelmek, üldözõk, bárokban kilesett sztárok, utcai ismeretségek hálójában, ill. csataterén, csak az a kérdés, melyik milyen nyomot hagy a bõrünkön és a zsigereinkben. Mert a mojito színtelen pecsétje hamar eltûnik a fehér vászondarabról, nem úgy, mint a saját testünk által kitermelt, feleslegessé váló nedvek és szarudarabkák, vagy a mások vétlenül ránk tapadó vére. Talán nem is annyira könnyed ez a sztori... de hétköznapi, az biztos. Akárcsak a nyelve. Csakhogy a fordító, hagyományainkat követve, hajlamos a "felstilizálásra". De nem az egyenetlenség a baj, nem is néhány rövid mondat félrefordítása, a magyar szórendek is inkább a fordító ízlésétõl függnek (ami persze nem szükségszerûen egyezik az olvasóéval), hanem - már megint! - a központozás. Egyrészt nagyon gyakran hiányzik a felszólító, felkiáltó és óhajtó mondatok végérõl a jel, meglepõ módon ott is, ahol az orosz eredetiben van (nem is egy), a megszólítások pedig legtöbbször külön mondatba kerülnek; másrészt elvész az a fajta grafikai gazdagság, ami az író Griskovec sajátja, az, amit az elõadó Griskovec hümmögéssel, hatásszünetekkel, apró grimaszokkal jelez. Példát? Az eredeti nem egy, hanem 3x3+1 ponttal "zárul"..........
Molnár Zsófia
Fordította: Abonyi Réka. Gabo, 2006, 256 oldal, 2490 Ft
*** és fél
MU Terminál B est A MU Terminál 2005 óta a MU Színház támogatásával mûködõ mozgásszínházi mûhely, ahol hivatalos tánciskolákban végzett, válogatott fiatalok dolgozhatnak együtt elismert koreográfusokkal illetve rendezõkkel. Az idei elsõ bemutató két rövid darabját egyik állandó mûvészeti vezetõjük, a zseniális ex-Frenák "primadonna": Juhász Kata és a feljövõben lévõ PR Evolution Dance Company vezetõje, Kun Attila koreografálta. Minden, iskolákkal szemben érzett kincstári pesszimizmusom ellenére igazi meglepetésre sikerült a nyolc táncos elõadása. Juhász Kata Próbafelvétel címû etûdje a kiszámított bizonytalanságtól izgalmas; egyensúly és egyensúlyvesztés, feszesség és ernyedés, kimerevítés és elmozdulás mozdulatsorai ismétlõdnek trióban és duóban, kánonszerûen, a fény és zene dramaturgiája mentén. Szép és okos, de van benne még egy csöppnyi juhászos animalitás, akár az utolsó szóló madárnõjének vészjósló mozdulataiban.
A második rész, Kun Attila Terminum címû darabja rockbalettel indul, aztán hál' istennek, meditatívba, sõt elgondolkodtatóba megy át. Itt is lényeges elem az ismétlõdés, de úgy, hogy gyorsulnak, erõsödnek a mozdulatsorok. Történeti szál is van: a párkapcsolati kommunikáció, amirõl az alkotónak nincsen jó véleménye, és ezt valahogy jobban absztrahálja Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert és Pelle Viktor táncosok segítségével, mint akár legutóbbi, saját társulatával rendezett darabjában.
- sisso -
MU Színház, március 17.
**** és fél
A St. Lawrence Quartet csupa formabontó darabokból öszszeállított koncertje az idei Tavaszi Fesztivál elsõ nagy meglepetése. A kanadai társaság igazi csapat, egy magával ragadóan bolond elsõ hegedûssel és egy habitusban hozzáillõ, gumiarcú csellistával. Kettõjüket szolgálja precíz, hidegvérû untermanként a második hegedûs és egy törékeny brácsás hölgy. A prímás, Geoff Nuttall külön meccseket is vív, a túlmozgásos, szép arcú fiatalember olyan intenzitással éli át munkáját, amilyet kvartettkoncerteken nemigen tapasztalunk. Extrovertált játéka azonban egy pillanatra sem veszélyezteti a csapategységet, s ami még ennél is fontosabbnak tûnik, minden megmozdulása mélyen muzikális, izgalmas és õszinte játékszenvedélytõl hevített. E szenvedély viszi a kockáztatáshoz, ám utólag mindig kiderül, hogy meglehetõsen biztos alapokról vállalja a néha hajmeresztõnek tûnõ rizikót. Haydn C-dúr vonósnégyesét (op. 54/2) egyenesen neki találták ki, a kezdeti félrecsúszott hangokon hamar úrrá lett, választékosan, szellemesen, aprólékosan kidolgozva játszotta végig a prímás jutalomjátékát. S hogy honnan szerzi be ez a fiatal vonósnégyes a szellemi muníciót, honnan a magabiztossága Bartók III. kvartettjének megszólaltatásához, kifürkészhetetlen csoda. Magától értetõdõ természetességgel, kézenfekvõ formálással, a speciális hangeffektusok pontos kikeverésével muzsikáltak, csiszolt összjátékkal és kristálytiszta logikával vezették végig a hallgatóságot egy meglehetõsen komplikált darabon. S miközben az elõadás minden mozzanatát tanítani lehetne, az egyéni hangütés sem hiányzott, a sötétre hangolt részleteket játékos, már-már örömzeneszerû epizódokkal ellensúlyozták. S hogy minden stílusban otthon vannak, ezt a klasszikus és modern után egy késõ romantikus mûvel, César Franck D-dúr vonósnégyesével igazolták. A szordínós Scherzo felejthetetlen volt; ráadásként Mozart "Dissonanzen" vonósnégyesének fináléját játszották, pazarul.
Molnár Szabolcs
MTA Roosevelt téri díszterme, március 17.
*****
A dicsõség zászlaja A Levelek Ivo Dzsimáról kapcsán még annak örülhettünk, hogy tengerentúli háborús filmben egyszer végre odavesztek az amerikai hazafiasságipar jelentõs hadai. Szomorúan konstatáljuk, hogy kissé lazult az önkritikusi gyeplõ. Clint Eastwood a felõlünk nézve teljességgel érdektelen távoli-keleti szigetért folytatott csata újabb interpretációjában kizárólag a csillagos-sávos gyõzelmi lobogó zászlórúdjára fûzi fel az eseményeket. Viszont a jeles pillanatnak többször is nekiveselkedik. Elõször rögtön helyben, a kénbûzös japáni földdarabon tûzik ki a lobogót, majd azon melegében katonai hepajként gyorsan egy másikat is. Ha ez nem lenne elég, a - módszeresen átvert - lelkes otthoni publikum tapsviharában futballpályára állított habszivacson újra eljátszatják a kiskatonákkal (pechünkre ezt még kétszer meg kell nézni) a magasztos aktust. Eastwood a nagy zászlóhúzogatások közt azt bogozná, hogy pontosan mi történt a híres fotográfián egyébiránt arc nélkül szereplõ ifjak ép testben hazatért csonka lelkével, no meg azt, hogy kit illet a született hõs megtisztelõ címe. A nemzet héroszainak kikiáltott tinédzsereket odahaza belerángatják a háborúfinanszírozási kampányjátékba, ez aztán végleg tönkrevágja fiatalságukat: a kronológiai összevisszaságban láttatott csatatéri rohamok okozta fizikai borzalom keveredik a médiavircsaft generálta pszichés sérülésekkel. Decens iparos munka, persze, ám az ellenfél megjelenítésével és némi humánummal felruházásával a rendezõ már minek is bajlódna - róluk-nekik már készített egy bûnbánó mozgóképet.
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
***
Marianne Faithfulltól két, jól felépített mûsort láthattunk a MûPában, a Songs of Innocence and Experience címû turnéjának nyitóállomásán. Az egyik nagyszerû volt; a "megtért", sokat szenvedett rakendrollbotrányhõs énekelt az életmóddal szerzett reszelõs hangján, nem kiabált, mint régen, és háromfõs kísérete, akár egy unplugged koncerten, udvarias volt és visszafogott. Ez ne tévesszen meg senkit, ettõl még olyan erõ bírt lenni ebben a produkcióban, mint amikor egy nyugvó vulkán tetején épített wellness-szállodában nyaral az ember, csak azért, hogy jól is érezze magát a bársonyszékben, meg az adrenalinszintje is megmaradjon. Valahogy minden klappolt, annak ellenére, hogy nem a legendás dalokat, hanem inkább a kevésszer vagy koncerten szinte soha nem hallott darabokat adta elõ, és lássuk be, sem azok, sem ezek között nem volt sok az igazán ütõs. Kaptunk emlékeztetõt a 20th Century Blues címû, nálunk 1996-ban a Petõfi Csarnokban élõben bemutatott albumáról, egy Nick Cave-vel közösen írt szerelmes számot dalolt, elõvette az újonnan is poros Vagabond Wayst, és nem utolsósorban hozta a Weill-féle internacionális úri giccsverziót. Mégis örültünk, mert a múlttal való megbirkózásról mindent el tudott mondani egy ilyen ízlés tekintetében is velejéig korrupt ország közönségének, meg különben is; Nico már sajnos nem turnézhat itt.
A második, mûsor a mûsorban, az egzaltált rocknagyi cirkusza volt. Ahogy Faithfull bevonult a rózsaszín díszpongyolájában, beállt a kottaállvány meg a szélgép közé, és úgy viselkedett, mintha az öltözõjében az Elfújta a szél nyugdíjas verziójának fõszerepére készülne épp. Szemüvegét le-fel rakosgatta, beletúrt a lapokba, teázott, ringatózott, a haját igazgatta a hangulatát fényre változtató dzsungeldíszlet elõtt. Nem mondom, belefért a show-ba, és nevettünk is rajta, de - fõleg, mert a ráadásban elfelejtette ezt a pózt - sok volt belõle kicsit.
- sisso -
Mûvészetek Palotája, március 12.
****
OCZTOS ISTVÁN: VONAL - VÁSZON A közönség általában nehezen tolerálja, ha valaki több mûvészeti ágban is otthonosan mozog; hogy építész, díszlettervezõ, grafikus és festõmûvész is egyben. Pedig belátható, hogy miként a személyiség sem egysíkú, úgy a mûvészeti szabadság sem szorítható keretek közé, sõt - többek között - arra is való, hogy a valóság érzékelésének és értelmezésének begyakorolt sémáit felül lehessen írni, hogy fel lehessen kaparni a megszokás guanóvá kövült rétegeit.
Ocztos nem tradicionális festményeket készít, hanem nyitott, összmûvészeti érzékenységgel fordul a kétdimenziós mûfaj felé. Festményei egyrészt olyan faktúraképek, ahol a fehér akrilfestékre csak néhány színbõl álló lakkfestékfoltok és vonalak rétegzõdnek, másrészt gesztusfestmények, hiszen a földre fektetett vászonra ejtett "pacákból" és az ecsetírás lendületébõl állnak össze. De tekinthetjük e mûveket egyfajta véletlengenerátor lenyomataiként is, melyben ugyanolyan szerepet kapnak az alapozott vászon egyenetlenségei, felpüffedõ buborékjai, mint a különbözõ természetû festékanyagok kiszámíthatatlan kölcsönhatása. Továbbá e festmények ellene mennek a sík táblaképformátumnak; egyszerre "dobozképek" (a vászon nincs keretezve, a mûvek a fal felé forduló éleken is folytatódnak) és kifelé nyíló alkotások (a vonalak, a gesztusok íve mintegy túlnyúlik, kilép a képtérbõl a kiállítóhely valós vagy a befogadó belsõ világa felé). A képeknek nincs címük, a mûvész nem nyújt kapaszkodót a festékrétegekbe beleivódó, hol erõsebb, hol alig látható vonalrajzok, alaktalan színes felületek értelmezéséhez; ezáltal a nézõt arra készteti, hogy magára hagyatva egyre beljebb hatoljon a festmények meditatív terébe, hogy aktuális mentális állapotától függõen (mint egy Rorschach-tesztet olvasva) erõs szexuális aurát vagy éppen euforikus lebegést érzékeljen. Vagy hogy felismerje önnön képnézési korlátait.
- dck -
Ráday Könyvesház Galéria, Bp. IX., Ráday u. 25. Nyitva: március 27-ig
*****
Joyce Carol Oates: Luxusvilág Még kamaszkorunk legrondább nyarán is vigaszt jelentett a Nagyvilág címû folyóirat, hiszen csakis innen tájékozódhattunk a világirodalom nagy szcénáiról. Na meg a Modern könyvtár sorozatból, melyet hókon nyomott a rendszerváltás. Utóbbi újraindult: jó, avagy közömbös ez a hír? Meglátjuk. Be- és felmelegítésnek pár régebbi kötetet adtak ismét közzé, ezek egyike az 1938-ban született amerikai írónõ korai regénye. Hogy miért pont ezt, amely minden antikváriumban könnyen elérhetõ (és a Kriterionnál is megjelent), ne firtassuk. A fõ kérdés: Elavult-e, olvasható-e egyáltalán Oates angolul 1968-ban kijött mûve? Nem avult el (Sz. Kiss Csaba fordítása sem), és remekül olvasható. A történet amolyan fordított Lolita (a szöveg egyszer konkrétan is megidézi Nabokovot); itt egy 11 éves kisfiú szerelmes olthatatlanul a Natashya Romanov névre hallgató gyönyörû, mellesleg írónõ anyjába. És persze itt is gyilkosságba torkollik a szenvedély. De hogy az valóban megtörtént-e, nemcsak a narrátor képzeletében, azt finoman lebegteti Oates. Minden ízében úgynevezett profi munka - szellemes oldalvágásokkal, roppantul leleményesen adagolt cselekménnyel, a csúcspontok gondos kiválasztásával - ami állandóan a szereplõk iránti undor és szánalom közt tartja olvasóját. És persze pikánsan posztmodern is: a narrátor az egyik fejezetben megadja, "Hogyan kell egy ilyen emlékiratot megírni?", aztán parodisztikus csokrot ad a könyv leendõ kritikáiból. Gáncsolhatatlan, na; de félõ, hogy két nap múlva elfelejtjük.
- banza -
Európa Könyvkiadó, 2007, 384 oldal, 1800 Ft
****
Fõfõnök Lars von Trier 50 éves lett, úgyhogy végre játszik egy kicsit, bár eddig sem állt tõle távol a gyurmázás: tragikumot a komikummal, halálosan komolyat a könnyeddel. Most vállalati vígjátékot rendezett, s kitalált hozzá egy formai játékot is (új módszere az Automavision; egy randomizált számítógépes program által beállított kamerával veszik fel a jeleneteket, ami számos módot nyújt a trükközésre).
Az áthallásos történetben a klaszszikus bohózat szabályai szerint kapunk képet a hivatali policyk világáról: egy cég jogásza felkéri régi barátját, a csepûrágót, hogy játsszon el egy nem létezõ fõnököt, csak addig, amíg eladják a céget az izlandi vásárlónak - a dánokat vehemensen és folyamatosan szidalmazó busa fejû tõkés telitalálat. A fõnök-ripacs folyton egy Gambini nevû drámaíróról zengi eszmefuttatásait, amit tekinthetünk akár rendezõi öngúnynak is, hiszen a nevet Trier Cannes-ból hazafelé menet egy kamion oldaláról szedte. A végeredmény így egy teljesen tipikus, ám mélyen önironikus Dogma-film - nem az elsõ saller, amit a mester enmozgalmának kioszt, emlékezzünk a Kedves Wendy!-re (azt ugyan Vinterberg rendezte, de a forgatókönyvét õ írta) -, ami a véletlen (pontosabban az Automavision) által ér el ugyanolyan képi hatást, mint a komoly és átgondolt dogmások.
Ideje is volt már valami effélének, hisz a Manderlay annyira maníros, annyira a saját formájának a foglya. Ez a - Birodalom c. kórházsorozatra (illetve némileg az Öt akadályra is) rímelõ - futam (bár nem maradunk ellentmondásos erkölcsi réteg híján most sem) az öngúny és humorérzék diadala.
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
*****
