Pénzt nem adtam volna érte, de a július 18-i MaNcsban írott cikknek köszönhetően, a Magyar Turisztikai Szolgálat jóvoltából ott lehettem a Népstadion Szuperkoncertjén, igaz, akkor is gond nélkül vehettem volna jegyet, ha nem lepnek meg vele: még a kezdés előtti percekben is nyitva vannak az árkategóriák szerint működő pénztárak, féláron kaphatók az elővételben állítólag elkelt 4000 forintos jegyek, és ez hivatalos; üzérek helyett last minute kedvezmény.
Jönnek gyalog a jobb népek a metróból, a még jobbak, a VIP-ek, akikre éjfél felé egyebek között jegelt sárgadinnyeleves meg kacsaterrin vár, bármi legyen is a terrin, kocsival hajtanak be. Nem sokat keresnek ezen a közönségen a megszokásból erre tévedt pirítottatökmagszotyiárusok, egy-egy rádiótelefon még bele-belepittyog az estébe, köpködés viszont nincs, igaz, befelé menet láttam egy öltönyös urat a stadionkert egyik bokra mögött brunzolni, de ő valószínűleg nem számolt a toi toi fülkék meglétével, a létesítmény saját klotyóját pedig kíméletlenül lestrapálták a focidrukkerek, ez tény.
Fél kilenckor még világos van, jól látni az üres helyeket, 72 ezer lenne a telt ház, ez saccra 50, jóindulattal valamivel több, ami azért ahhoz pont elég, hogy a szervező cég egyik tulajdonosát, Frank Tamást szaván foghassa a rendezvényt 160 millió forint kölcsönnel segítő ipari és kereskedelmi tárca, ő ugyanis korábban arról tájékoztatta a koncertet szponzoráló Népszabadságot, hogy a produkció mintegy 50 ezer eladott jegy után válik kifizetődővé. Lehet tehát bízni abban, hogy úriember módra visszafizetik a kölcsönt.
És akkor mindössze a művelődési és közoktatási tárca 20 milliója ment rá arra, hogy ebben a környezetben jelenítődjön meg a magyarság millecentenáriuma mint látvány és üzenet. A Tenorok korábbi közös szeánszainál már bevált klasszikus színpadkép (oszlopsor, timpanon, virágerdő) fölött római számok (DCCCXCVI-MCMXCVI) közrefogta magyar címer. Ez az egyik jubileumi tétel, a másik pedig a színpad mellett, de attól nagyon messze, kétoldalt a Hősök tere, a Vajdahunyadvára, a Parlament és a Halászbástya hatalmas fotógrafikája: szerintem a legnagyobb átverés az egészben. Ez a négy épület volt hivatott a közönség szemébe vésni, hogy Budapesten van, ha nem tudná. Figyeltem a színpad két oldalán lévő gigantképernyőkön a helyszíni tévéközvetítést, ami nyilván a később sugárzandó műsor alapja lesz: az épületek még nyavalyás vágóképszintig sem vitték.
Volt egy harmadik, még hatalmasabb képernyő is, a színpad fölött, azon előregyártott felvételek mentek, minden dalhoz totál nyilvánvaló illusztrációk, a Hazám hazámhoz Feszty-körkép, a Somewhere Over The Rainbow-hoz szivárvány, a Hulló falevelekhez őszi falevelek, a West Side Story-részlethez New York látképe és így tovább, az összes romantico közhely, pillangó, virágos rét, holdas éj, lassított röptű madár, vörös rózsa, kandallóban lobogó tűz, tenger, ilyen tömény adagban már szórakoztató. És azt kell mondani, adekvát a show-businessnek azzal a fajtájával, aminek pórias végén Koós János és Harangozó Teri viszi a művészetet a lenti kultúrba.
De ők legalább fejből fújják a maguk repertoárját, a három világsztár meg folyton a zöld csipeszekkel bíbelődik, hogy a szél el ne vigye a kottát. Nincs az az Amway-ügynöki rábeszélő képességgel bíró korrepetitor, aki bebizonyítja nekem, hogy ekkora (pontosan nem ismerhető, de tízmillió forintokban mérhető) gázsiért ne lehetne kívülről énekelni fejenként hét-nyolc opera/operett/musical/sanzon/popslágert, beleértve a spanyolok által most először előadott két Erkel-áriát is. Persze tapsvihar fogadta, ahogy Carreras és Domingo jobbára érthetetlen kiejtéssel abszolválta a Meghalt a cselszövőt és a Hazám, hazámat, de carramba, bevághatták volna. És így hiába a valóban lenyűgöző énekhang, hiába Diana Ross ragyogó toalettje, haknit látsz, nagyszabásút. Nincs elég illúzió keltve, van viszont rutinos blattolás, teátrálisan lovagias kézcsókok az énekes hölgyeknek, hősszerelmes kézszorítások, gyermeteg mókázás a karmesterrel (pálcaelvevés), hatásvadász tetőpontba torkolló áriák - de rendben, ilyen műfaj ez, opera, operett, slágeregyveleg, pódium. Az operaénekesek operaénekesi teljesítményét én megítélni nem tudom, hallom, hogy gyönyörűen énekelnek, hogy Rost Andrea méltó partnere a két tenornak, részemről ennyi. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy amint musicalbe kezdenek, az rettenetes: egyszerűen túl képzett hozzá a hangjuk. Carreras és Rost Tonight-duettje olyan csöpögős lett, hogy kölcsön kellett kérnem valakitől egy esernyőt, aki a jegye hátoldalán nem olvasta el, hogy tilos bevinni, viszont szót fogadott a koncertet szponzoráló Blikknek, ami az ajánlotta, vigyünk.
