Nem szimpla hülyeség a cím (Fülke és a Rossz Angyal), nem is csak játék a nevekkel (úgymint Tim Booth, a James együttes feje és Angelo Badalamenti filmzenemágus), hanem már-már rezümé: ez egy hit-lemez, a szó (meg)vallásos értelmében (hitlistailag nem tudom, nem láttam mostanában lapokat).
Már a borító is: mintha statiszták néznének ki az R.E.M. klasszikus Losing My Religion-klipjéből, másodpercnyi képkocka, lehet elemezni ikonográfiailag, málló fal, idősebb férfi (Badalamenti) bíbor-fekete köpenyben, fölötte fiatal, meztelen férfi (Booth) sötét szárnyakkal. Néznek rád, bűvölnek: vedd komolyan e terméket.
Ez az, ami nem megy túl könnyen. Mintha a Pet Shop Boys szólna, csak kevésbé szintetikus, főleg az énekhang hasonlít, bár nem annyira nazális, a sötétebb percekben beugrik a The The, egyszer még Bowie is, de legfőképp a hiány van jelen. Angelo Badalamenti olyan atmoszférát vitt a Twin Peaksbe, hogy David Lynch egy életre hálás lehet neki, Marianne Faithful tavalyi lemezét (A Secret Love) is gyönyörűen megcsinálta, ez azonban mintha csak ujjgyakorlat lett volna neki (bár állítólag többévi tipródás van benne, legalábbis Booth részéről), szép hangok és angyali kórusok úsznak a háttérben, de nincs áhítat (lehet, nem is feltétlenül szükséges a hithez, én mindenesetre itt nem vagy alig érzem, bár be kell vallanom, vallásilag immunis vagyok). Azok az erősebb percek, amikor belepiszkít az egészbe Bernard Butler (egykori Suede-dolgozó) gitárja, leginkább a Life Gets Better ilyen, amiben Badalamenti mester is megszólal.
Mercury, 1996
Downset: Do We Speak a Dead Language?
A Downset új lemezét először egy feszültségmentes reggeli órán tettem fel, hogy aztán az első szám közepén azonnali hatállyal letiltsanak a rohadt zenéimmel együtt. Az anyag úgy indul, ahogy kell, halk maszatolás, alig kivehető beszélgetésfoszlányok, épp annyi ideig, míg a gyanútlan recenzens odatántorog félálomban a hangerőszabályzóhoz, teker rajta egy jókorát, és visszamászik az ágyba. Ekkor a Los Angeles-i tréfamesterek is felpumpálják a volumét, és a kávéjába bambuló kedves sikoltva lefejeli garfieldes csuprát. Hiába, ez nem igazán reggeli zene, inkább éjfél után ajánlatos próbálkozni vele, de akkor is csak magányosan, mert a feltűnően jól kevert album úgy szól, mint a Kövér Berta, csak a nagy háború óta jelentősen feljavított sebességgel.
A Downset második albuma kifogástalan rapmetál, csak sajnos semmit sem tud hozzáadni az eddigiekhez, bár az kétségtelen, hogy el sem vesz belőlük, egyszóval stagediving és headbanging membránszakadtáig.
Para-Kovács Imre
Mercury, 1996
Michael Brecker: Tales from the Hudson
Ha az ember meghallgat egy ilyen jellegű CD-t, elsőre az a kérdés fogalmazódik meg benne, hogy mi is az a mainstream? A főáramba tartozó zenék alatt általában azt értik, amiben mindenből van egy kevés, nem sarkos, nehéz beleakadni, és a közrádiós jazzszerkesztő is bátran leadja este tíz után. A producerek is kedvelik, mert ha kellően közismert zenészek adják elő, akkor (relatíve) sokat el lehet adni belőle. Na ez a CD is egy ilyen.
Michael Brecker a hetvenes évek jazzrock-világában szerzett hírnevét (Steps Ahead, Brecker Brothers) kamatoztatta sessionzenészként a nyolcvanas években, amikor 1987-ben az Impulse! nevű lemezcég felkérte zenekarvezetőnek. Ekkortájt a stílusa a korábbi robotbebophoz (Paulov Pufi találó kifejezése) képest árnyaltabb, gazdagabb lett, azonban a CD-n feltüntetett példaképekhez képest (John Coltrane, Joe Henderson, Sonny Rollins) még egy dolog hiányzik: a lényeg.
A zenészkollégák hozzák, amit a nevük ígér: Pat Metheny muzikális és visszafogott (csak egy számban nyúlik a gitárszintetizátor), Jack DeJohnette pontos, mintha kvarcvezérelt volna, Dave Hollandot még soha nem hallottam rosszul bőgőzni, Joey Calderazzo hibátlanul és nem túl sokat zongorázik. Két szám erejéig feltűnik (mert hát sztárvendég is kell) McCoy Tyner zongorán és Don Alias ütőhangszereken is. A borító olyan, mint az eredeti Impulse!-lemezeké (fekete, kinyitható karton), szóval majdnem minden olyan, mint a régi szép időkben, csak a lényeg hiányzik. Arról meg úgysem lehet beszélni (lásd Wittgeinstein), inkább hallgassunk (zenét).
DJ Zokni
Impulse!, 1996
