Narancsfül (Booth and the Bad Angel)

  • 1996. augusztus 8.

Zene

Sz. T.

Nem szimpla hülyeség a cím (Fülke és a Rossz Angyal), nem is csak játék a nevekkel (úgymint Tim Booth, a James együttes feje és Angelo Badalamenti filmzenemágus), hanem már-már rezümé: ez egy hit-lemez, a szó (meg)vallásos értelmében (hitlistailag nem tudom, nem láttam mostanában lapokat).

Már a borító is: mintha statiszták néznének ki az R.E.M. klasszikus Losing My Religion-klipjéből, másodpercnyi képkocka, lehet elemezni ikonográfiailag, málló fal, idősebb férfi (Badalamenti) bíbor-fekete köpenyben, fölötte fiatal, meztelen férfi (Booth) sötét szárnyakkal. Néznek rád, bűvölnek: vedd komolyan e terméket.

Ez az, ami nem megy túl könnyen. Mintha a Pet Shop Boys szólna, csak kevésbé szintetikus, főleg az énekhang hasonlít, bár nem annyira nazális, a sötétebb percekben beugrik a The The, egyszer még Bowie is, de legfőképp a hiány van jelen. Angelo Badalamenti olyan atmoszférát vitt a Twin Peaksbe, hogy David Lynch egy életre hálás lehet neki, Marianne Faithful tavalyi lemezét (A Secret Love) is gyönyörűen megcsinálta, ez azonban mintha csak ujjgyakorlat lett volna neki (bár állítólag többévi tipródás van benne, legalábbis Booth részéről), szép hangok és angyali kórusok úsznak a háttérben, de nincs áhítat (lehet, nem is feltétlenül szükséges a hithez, én mindenesetre itt nem vagy alig érzem, bár be kell vallanom, vallásilag immunis vagyok). Azok az erősebb percek, amikor belepiszkít az egészbe Bernard Butler (egykori Suede-dolgozó) gitárja, leginkább a Life Gets Better ilyen, amiben Badalamenti mester is megszólal.

Mercury, 1996

Downset: Do We Speak a Dead Language?

A Downset új lemezét először egy feszültségmentes reggeli órán tettem fel, hogy aztán az első szám közepén azonnali hatállyal letiltsanak a rohadt zenéimmel együtt. Az anyag úgy indul, ahogy kell, halk maszatolás, alig kivehető beszélgetésfoszlányok, épp annyi ideig, míg a gyanútlan recenzens odatántorog félálomban a hangerőszabályzóhoz, teker rajta egy jókorát, és visszamászik az ágyba. Ekkor a Los Angeles-i tréfamesterek is felpumpálják a volumét, és a kávéjába bambuló kedves sikoltva lefejeli garfieldes csuprát. Hiába, ez nem igazán reggeli zene, inkább éjfél után ajánlatos próbálkozni vele, de akkor is csak magányosan, mert a feltűnően jól kevert album úgy szól, mint a Kövér Berta, csak a nagy háború óta jelentősen feljavított sebességgel.

A Downset második albuma kifogástalan rapmetál, csak sajnos semmit sem tud hozzáadni az eddigiekhez, bár az kétségtelen, hogy el sem vesz belőlük, egyszóval stagediving és headbanging membránszakadtáig.

Para-Kovács Imre

Mercury, 1996

Michael Brecker: Tales from the Hudson

Ha az ember meghallgat egy ilyen jellegű CD-t, elsőre az a kérdés fogalmazódik meg benne, hogy mi is az a mainstream? A főáramba tartozó zenék alatt általában azt értik, amiben mindenből van egy kevés, nem sarkos, nehéz beleakadni, és a közrádiós jazzszerkesztő is bátran leadja este tíz után. A producerek is kedvelik, mert ha kellően közismert zenészek adják elő, akkor (relatíve) sokat el lehet adni belőle. Na ez a CD is egy ilyen.

Michael Brecker a hetvenes évek jazzrock-világában szerzett hírnevét (Steps Ahead, Brecker Brothers) kamatoztatta sessionzenészként a nyolcvanas években, amikor 1987-ben az Impulse! nevű lemezcég felkérte zenekarvezetőnek. Ekkortájt a stílusa a korábbi robotbebophoz (Paulov Pufi találó kifejezése) képest árnyaltabb, gazdagabb lett, azonban a CD-n feltüntetett példaképekhez képest (John Coltrane, Joe Henderson, Sonny Rollins) még egy dolog hiányzik: a lényeg.

A zenészkollégák hozzák, amit a nevük ígér: Pat Metheny muzikális és visszafogott (csak egy számban nyúlik a gitárszintetizátor), Jack DeJohnette pontos, mintha kvarcvezérelt volna, Dave Hollandot még soha nem hallottam rosszul bőgőzni, Joey Calderazzo hibátlanul és nem túl sokat zongorázik. Két szám erejéig feltűnik (mert hát sztárvendég is kell) McCoy Tyner zongorán és Don Alias ütőhangszereken is. A borító olyan, mint az eredeti Impulse!-lemezeké (fekete, kinyitható karton), szóval majdnem minden olyan, mint a régi szép időkben, csak a lényeg hiányzik. Arról meg úgysem lehet beszélni (lásd Wittgeinstein), inkább hallgassunk (zenét).

DJ Zokni

Impulse!, 1996

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.