Zene

könyv Kárpáti János: Bartók-analitika Voltaképpen botrány és a magyar zenei könyvkiadás haldoklásának undort keltõ szimptómája, hogy a nemzetközileg is a legmagasabb osztályban jegyzett tudósnak 1976 óta nem jelenhetett meg Bartók-kötete! Most némileg enyhíti a fájdalmat, hogy akadt kiadó, mely közreadta a legnagyobb magyarról szóló, az elmúlt évtizedekben elszórva megjelent, olykor csak idegen nyelven hozzáférhetõ tanulmányait. A kötet szigorúan tudományos munka, és az érdeklõdõ, ám nem szakképzett olvasót elriaszthatják az ilyesfajta címek: Alternatív struktúrák Bartók Kontrasztok címû mûvében; Az elhangolás jelensége Bartók kompozíciós technikájában. Aligha vitás, hogy az ilyesmi befogadásához komoly elõzetes stúdiumok szükségesek.

Most aztán kijut nekünk, rest bámészkodóknak: tele sporttal a nyár. Még le sem játszották a labdarúgó Európa-bajnokság döntõjét, amikor a Tour de France háromhetes vándorcirkusza szombaton (július 3-án) nekivág - aztán az olimpiáig (augusztus 13.) meg csak kibírjuk valahogy: olvasgathatunk, képeket nézegethetünk, például a nagy francia tekerés elsõ száz esztendejének históriájáról.

Talán meglepõ, hogy az Aranysárkányt, Kosztolányi egyik legnépszerûbb mûvét az újdonságok közt említem. De mégis vadonatfriss ez a kötet, hiszen az alcím különös közléssel lep meg: "átdolgozott, ifjúsági kiadás". Mint az utószóból (a szöveggondozó Balogh Tamás munkája) kiderül, az eredetileg 1925-ben publikált regényt Kosztolányi 1932-ben igazította át az ifjúság számára. És ez jelent meg most újból.

"A kivétel erõsíti a szabályt", "Amelyik kutya ugat, az nem harap" - halljuk és mondjuk számtalanszor, anélkül, hogy belegondolnánk, mit is állítanak ezek a mondatok valójában. Hisz minél több kivételt találunk, annál gyengébb az a fránya szabály, és egy ugatós kutya megközelítése is könnyen az alkarunk elvesztésével járhat. Margitay Tihamér remek könyve abban kíván segítséget nyújtani, hogy tudatosítsuk, mely fordulatok tekinthetõk valódi érveknek egy vitában, és melyek nem. Az álérvek leleplezését logikai analízissel végzi el a szerzõ (aki nemcsak elméleti szakember, de gyakorló kommunikációs tréner is egyben) - ezek a könyv megerõltetõbb részei, de a hétköznapi és a politikai életbõl vett példák sokasága mindvégig szavatolja, hogy a figyelmünk ne lankadjon.

Hány centi magas volt? És hány centi magas cipõben játszott? Hány gesztusból, arckifejezésbõl, mozdulatból építette fel színmûvészetét? És nézhetõk-e ma egykor legjobbnak tartott filmjei? Ha igen, ugyan miért?

Jimi Tenor, mint hivatalos életrajzából is kiderül, eredetileg a kevésbé poétikus Lassi Lehto nevet viselte - 'Jimi' az egyik Osmond testvér, a 'Tenor' pedig kedvenc hangszere, a szaxofon után ragadt rá. Az ifjú Lassi a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mintegy a kor beteg divatját követve, saját ipari/vasverõs bandája, a Shamans tagjaként ment a hallgatóság idegeire, majd elhagyta hóval-faggyal bélelt hazáját, Finnországot, s elõbb Berlinbe, majd New Yorkba költözött. Utóbbi helyen gyakorlatilag a konyhában komponálta elsõ sikeres szólólemezét, a Sahkömiest s elsõ igazi maxislágerét, a Take Me Babyt. Magától értetõdik, hogy az elsõ sikeres opust még számos követte, mint az Europa vagy a már a Warpnál megjelent Intervision, Organism, Out Of Nowhere trió. A megérdemelt sikereket követõen Jimi megnõsült, Londonba, majd Barcelonába költözött, elhagyta a Warp kiadót, s ismét a a Sahkönél adta ki az új évezred elsõ Jimi Tenor-lemezét, a Utopian Dreamet. Tavaly óta új kiadójánál, Kitty-Yo cégér alatt publikálja lemezeit - az idei Beyond The Stars már a második e sorban, s tovább folytatja a haladó tenori hagyományokat. A recept már tíz éve változatlan: ironikus reflexió a szórakoztatózene utóbbi pár évtizedére, dzsessz, soul, funk, afro/latin, easy listening és techno sajátos, változó arányú elegye, alkalmanként nagyzenekari hangzással, vegyes kórussal (!) és ritmusszekcióval súlyosbítva.

Nemrégiben Melissa Auf Der Maur lemezérõl értekezvén hoztuk szóba Polly Jean Harveyt (Magyar Narancs, 2004. május 6.), felpanaszolván mintegy az olyan rockelõadónõk fájó hiányát, akik három percnél tovább is izgalmasak bírnának maradni. Hiszen arról harangoznak mindenfelé, hogy ismét ereje teljében volna a szoknyás rock, de én valahogy nem érzem magamban azt a kimondott ujjongást. Szó se róla, nekem is bejön mondjuk Brody Dalle a Distillersbõl, de azért õ alig több Courtney Love javított kiadásánál, és akkor sem indulok be igazán, ha a fõsodorban tevékenykedõ csajok (Alanis Morissette-tõl mondjuk Tori Amosig) sápatag utóbbi lemezeire gondolok. Nesze neked, girl-power!

könyv Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja címû kötete: tizenöt balladanovella, tizenöt örvény, tizenöt hallatlan történet. Történet? Nem, Berniczky Éva (1962) mûvészetében a szerkezet nem a történet szálai mentén szövõdik, hanem mintegy lassú vajúdásban születik meg a papíron.

Szent Ágostont a huszadik századi kritikus szellemû egyháztörténet-írás bontotta ki - elfogulatlan katolikus és független történészi oldalon egyaránt - a gyanús magasztalások ködébõl. A pártatlan mérlegelés mérsékelte az afrikai egyházpolitikus iránti lelkendezést, éles vonásokkal rajzolta fel az ellentmondásos, sõt ellenszenves személyiség eszmerendszerét, hangsúlyozta Ágoston gondolatainak máig ható kártékonyságát, és elemezte komor teológiájának világtörténelmi következményeit. Dióhéjban idézek néhány tenort a szkeptikusok karából.

Megalázottak, megnyomorítottak és kisemmizettek végtelen vonulását rögzítik Sebastiao Salgado fényképei; a lencse elõtt menekültek, üldözöttek, számkivetettek futnak, szenvednek vagy halnak el a lábuk alatt tüzessé lett földön, s a nézõ, mintha csak valami iszonyatos méretû és mélységû csatakörkép fókuszában állna, mindenütt a halál diadalát tapasztalja. Itt nincs mese és nincs egyéni dráma: millió - lassan talán milliárdnyi - exitus íródik le, devalváló-dik a semmibe, már adatok sincsenek, már lelkek sincsenek.

Sem de jure, sem de facto nem tanulók, azaz nem egyetemisták már azok a fiatalok, akik a Szorongás orfeum címû revüben szerepelnek, noha a produkció még iskolai keretek között született, a végzõs színészosztály - Hegedûs D. Géza "gyerekei" - elõadásaként, Simon Balázs rendezésében. De a szereplõk másodperceken belül szétspriccelnek az országban; van, akit máris látunk-láttunk itt-ott, van, akit ezután fogunk nemcsak meg-, hanem felismerni.

Elõzetes sejtésünk, miszerint a Metal Hammer-stáb által idén ötödször tetõ alá hozott Summer Rocks fesztiválon kivédhetetlenül az idõutazás-fíling fog elúrhodni rajtunk, már a Judas Priest színre lépése elõtt megerõsítést nyer. Az amerikai progresszív-metálos Queensryche olyan programmal áll elõ, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna: elejétõl a végéig elhangzik az 1988-as Operation: Mindcrime - amennyire a botrányos hangosításból (emitt torzul, amott érthetetlen) ez kihüvelyezhetõ, kifogástalanul.

Tetszenek a Talking Headsre emlékezni? Hát persze. A Talking Headset nem lehet elfelejteni. A hetvenes évek végén, amikor az új hullám dúlt New Yorkban, nem volt nála dögösebb funkys tánczenekar. De azért túl lehetett élni a felbomlását is, mert jól látszódott, hogy abban a körben (a fejes) David Byrne már nem tudja kifuttatni a társmûvészetekhez és a világzenéhez kötõdõ terveit. Ami pedig a (késõbbi) szólólemezeit illeti, jó néhány überelte az utolsó két Talking Heads-dobást, arról nem beszélve, hogy szinte az összesen felbukkant egy-egy, a régi szép idõkre utaló szerzemény.

könyv n CSELÉNYI BÉLA SATNYA NYUSZI címû könyve 25 rövid mesekölteményt fog össze: egy jóhiszemû, a nyuszi-középosztályhoz tartozó, incifinci csetepatéktól azonban nem mentes Nyuszi család történetét, valamely fantasztikus nullaság hétköznapjait. A boldogító semmiségekkel megtûzdelt nyusziélet rajza kellemes, viaszosan rojtozódó élõbeszéd: Cselényi pipogya látszatot sugalló, mesterségesen petyhüdt nyelvformálása csupa költészet, hatékony pontossággal ecsetelt derû és naivsággal fellazított mûvészi szabadság.