Elsõ kötet, fortissimo.
- báthori -
Magvetõ Kiadó, 2004, 200 oldal, 1890 Ft
HHHHH
film
Csak ön után Vígjátékunk francia, hagyományosnak mondható, s igencsak könnyed. Az a ritka madár a romantikus vígjátékok állatkertjében, melyben tudnak hallgatni és hasra esni, kulisszahasogatóan szemet forgatni és hihetõ szomorúsággal cipõorrot fixírozni - nem kis dolog ez. Daniel Auteuil-be sem lehet egykönnyen belekötni, egy Sade márki, aki táncos-komikusként sem esik ki a ritmusból, mindezt anélkül, hogy lemenne kutyába, csinálja a dolgát, szakszerûen ripacskodik, miközben filmünk a maga cseppet sem sietõs tempójában megteszi a kiszabott utat, étteremtõl virágboltig. Mely út során a csupaszív fõpincérnek egy öngyilkosjelöltet kell nyakába vennie, hogy takaros kispolgári életét felrúgva végül a szépen csúnya boltos kisasszony ölelésében köthessen ki. Hõsünk becsülettel végigjárja az ilyes komédiák sablonjait, melyek egyebek mellett azt is elõírják, hogy a soványnak a kövérrel, a vonalas kispolgárnak pedig egy beszámíthatatlan holdkórossal kell párt alkotnia. Lehet, hogy bizonyos sarkaiban a világnak nem esemény, ha egy filmburleszk ilyen óramûpontossággal mûködik, nekünk azonban, akik az olyan tánckarokhoz vagyunk szokva, ahol öten ötféle ritmusra mozognak, az efféle élmény kellemes változatosságként hat. Pierre Salvadori, a jó emlékû Semmihasznák után közel egy évtizeddel megint csak elmulasztotta fenekestül felforgatni a világot, az emberiséghez címzett üzenete azonban - virágboltos kedvesünknek sose kedveskedjünk virággal! - megszívlelendõ.
Köves Gábor
Forgalmazza a Mokép
HHHH
lemez
A Felix Mendelssohn talán két legnépszerûbb mûvét (Szentivánéji álom kísérõzene; Hegedûverseny) tartalmazó lemez 1950-ben készült Berlin-Dahlemban, Fricsay Ferenc (1914-1963) németországi éveinek szép emléke. Arányérzék, pontosság, transzparencia, rezignált derû - talán ezek mûvészetének legfõbb jellemzõi. Fricsay mindig Mozart felõl közelítette meg az összes zenét, és ez a nagyromantikus Mendelssohn esetében jótékonyan kijózanító. A Hegedûverseny (szólista: Wolfgang Schneiderhan, a Szentivánéji felvételén szereplõ Berlini Filharmonikusok koncertmestere) hatalmasan áradó bevezetõje most egy kicsit kevésbé zúg, nem erdõ, inkább kellemes nyírfaliget, a szélén patakkal. A második tétel pasztorális bánata igen visszafogott, fülbesúgott költészet, hogy aztán a harmadik bámulatos virtuozitása ellenállhatatlanul sodorjon a záróakkordig.
A kísérõzene a letisztult arányérzék nagy iskolája. Semmi sem túlzott, semmi sem harsog, egyetlen hang sem henye vagy indokolatlan. Fricsay pálcája rajzol. A Berlini Filharmonikusok persze a világ egyik legjobbika volt már akkor is - vagy akkor csak igazán?! -, ám Furtwängler és Karajan keze alatt a félelmetes fokozások, a mindent maguk alá temetõ hangtömbök jellemezték játékukát. Fricsay most csipkés kamarazenélésre veszi rá a gárdát, a Scherzo fafúvós viháncolása, a Notturno vonósköltészete szép példa erre. Persze a Nászinduló ünnepélyes monumentalitása azért nem megy veszendõbe. Ha kell, a mi Fricsaynk is elengedi a gyeplõt.
- csonta -
Deutsche Grammophon, Eloquence, 2004, összidõ: 70.25
HHHHH
könyv
Tóth Krisztina Síró ponyva címû új verseskötete teljes egészében egy vontatott, hosszan kitartott lépésekbõl összeálló haláltánc, s erre nem csak az elsõ ciklus címe (Macabre) utal. Ahogyan elõzõ könyvében a múló idõvel, a múlt jelenben mûködésével próbált meg elszámolni, s ezáltal kísérelte meg az önidentifikációt, úgy itt a korábban csak közvetve megjelenõ probléma kerül a középpontba: a halállal való szembenézés.
De (még vagy már) nincs ebben semmi félelem, csak a tárgyiasíthatatlan szorongás, és leginkább rezignáció: minden egyes mondat, minden egyes szó úgy hangzik el, mint egy "mellékes" tudósítás, egyszerû híradás, "miközben elnézem ezt a haló testet". Nem kevés szenvedés tükrözõdik ezekben az írásokban, különösen a második ciklusban, ahol a megcsalt, megalázott és elhagyott nõ magára és magányára döbben; a veszekedések, sértések, gorombaságok felidézése során mintha egy ponyvaregény palinódiáját olvasnánk. Ennek legpontosabb helye minden bizonnyal a Hányszor könyörögtem címû vers, s ha eddig azt gondoltuk, hogy az ördög beszél visszafelé, most azt is láthatjuk, hogy a fájdalom is beszélteti fordítva az embert, amikor hozzá intézett szavakat idéz, például így: "Lénzén ebröküt ah, anatrá men. / Tamász a motatráj abáih. / Kelrevnogya."
Az utolsó ciklus ('szi kék), ha lehet, még rezignáltabban mutatja a készülõdést, melyben a beszélõ elhunyt barátokhoz és pályatársakhoz szól (na meg még élõkhöz is), de akárha kérdezne: bár itt megjelenik a felelõsségtudat ("van egy gyerekem, élni így ok / legalább egy"), egészen pontosan tudja, mirõl nem lehet beszélni ("Messzirõl jött mondat azt mond, amit akar"), s éppen ezért néha hallgatni kell, "elteszünk ezt-azt a lapok közé".
- kabail -
Magvetõ Kiadó, 2004, 72 oldal, 1290 Ft
HHHHH
lemez
DUBLEX INC.: Eight Ears A Dublex Inc. lakhelye Berlin, mint az összemontírozott borítón is látható, négyen vannak - Felix Stecher, Rino Spadevecchia, Flo Pflüger és Robin Hoffmann -, ehhez képest módfelett finom és jól táncolható zenéket gyártanak. Már mögöttük néhány sikeres, számos remixváltozattal megtámogatott maxi (mint a Tango Forte vagy a Tócame) most meg már nagylemezük is van, s nem hiába, elvégre az utóbbi pár év termése egymás mellé kívánkozik. Lüktetõs funk/latin bázisú tánczenében nem lesz hiány, elvégre olyan finom darabok találhatók a lemezen, mint a mutáns csacsacsa alapú Nifty Night (az ehhez készített remixek csak két maxira fértek fel), mely egy régi Mireille Mathieu-számból vett mintára épül (csak érdekességképpen: a dalszerzõ Charles Aznavour). A lemez érdemeit sokban növeli a számos közremûködõ muzsikus és vokalista: a bluesos She'll Stayben Wayne Martin dörmög, a soulbázisú Don't Make Me Want You és a lüktetõ Slack Society pedig Alice Russell hangjától lesz olyan, amilyennek lennie kell. Akadnak még a spájzban további, ravasz ritmikájú tánczenék is, mint a fent már méltatott Tócame vagy az ehhez hasonlóan Barbara Padron Hernandez hangjára épülõ könnyed, latinos/raggás Mentiras. Különlegesen jól sikerült továbbá a Quincy Jones Money Runnerének funkygitárját idézõ Simply Smooth vagy az MC Sunking és Kudra Owens közremûködésével rögzített, diszkrét reggae alapú Sound Of Ebu.
- minek -
Pulver/Deep Distribution 2004
HHHH
koncert
Ttes Raides Akinek nem jött be a nyáron Lo-Jo koncertje, és akinek nem tetszett Rachid Tacha, kötelezõ, a többieknek kötelezõen ajánlott volt a Ttes Raides együttes a Millenárison. Zenéjükben koncentrálódik az, ami (tüneményesen) francia. Aznavourtól A Les Negresses Vertes-ig benne vannak a megszokott gall ízek, némi kakasherével - vagyis macsósággal - és erõs balkáni fûszerekkel megbolondítva. Mintha egy retyezáti csöves-fúvós cigányegyüttes a francia konzis évek alatt összebarátkozott volna egy szalonzenekarral. Bár sokan voltak, azt hiszem, még többen lettek volna, ha kiírják, hogy az együttest az akkordion egyik legnagyobb mestere, Jacques Brel fedezte fel és népszerûsítette.
A Ttes Raides zenéje és színpadi elõadása nem nélkülözi a humort. Egy segéderõ a koncert közben minden szám után új hangszerrel lépett be: gombos, majd tangóharmonikával, basszusgitárral, csellóval, pornográf - hatalmas méretû - tubával; mint a hangszer-összeállítás, körülbelül annyira volt sokszínû a Ttes Raides programja is: némelyik daluk tangó, jó néhány egyértelmûen keringõ, és nem leptek meg azzal, hogy polkaütemre is írtak egy fekete humorú sanzont. Olyan szinte mindegyik számuk, mintha hajléktalanoknak, számkivetetteknek, az élet alján megtelepedetteknek írták volna: furcsa, marginális figuráknak. Egy vidéki cirkuszban simán bejönne a népeknek, de azt hiszem, a Covent Gardenbõl azért kiutálnák õket. A színpadképek is a cirkusz világát idézték - nyüzsgõ fények, majd a háttérben árnyjátékként kavargó zenekar, ahogy valcerütemre pörög - és a kikötõi bárokat: a Merev Fejek fölött csak egy lámpa csüngött, benne egy eszelõs ötszázas izzó, amit Christian, az énekes lengetett be olykor a nézõk fölé.
Valaki azt mondta mögöttem a koncert után: ez tipikusan olyan zene, amire öt csillagot ad a Narancs; miatta, valamint azért, mert csak ez az egy koncert jelentette idén a Zene Ünnepét:
- kolozsi -
Millenáris Fogadó, június 21.
HHHHH
dvd
VERDI: RIGOLETTO Slágeroperák archív felvételei megkerülhetetlen banalitások kimondására ösztönöznek. Például, hogy múlik az idõ. James Levine-nak a rögzítés idején - 1977, Metropolitan Opera - még kölyökképe és sötét haja volt. Fiatalsága dacára meglehetõsen komótos tempót vesz a második felvonás bosszúkettõséhez, amely így nélkülözi a nélkülözhetetlen drámai feszültséget. Cornell MacNeil és Ileana Cotrubas ráérõsen énekli szólamát, düh és esdeklés helyett inkább lamentálnak, alig mozdulnak, Cotrubas rendezõi utasításra kel föl a térdeplésbõl, az elõadásmód inkább koncertszerû, mint színházi. Rigolettóként és Gildaként debütánsok a Metben, eléggé óvatosak, MacNeil hangja csak a drámai fortékban nyílik ki, Cotrubas végig kerüli a koloratúrákat és a csúcshangokat. Az elsõ felvonás búcsúkettõsének zárlatában Domingo is. ' pályája korai sikereinek csúcsán van, hangmatériája bámulatos, technikája még fejlõdni fog, személyisége máris erõs, õ az egyetlen, akinek bármit el lehet hinni, a többiek "operáznak". Mondanám, hogy hagyományos rendezés is lehet jó, de ebbõl az elõadásból leginkább a muzealitás árad. John Dexter, aki mesterrendezõnek számított (vezetõ szerepet vitt a londoni Nemzeti Színházban), a korabeli konvenciók megtestesítõje. Azt állítja, hogy Giorgione festménye, A vihar adta az ihletet a harmadik felvonás megfelelõ jelenetéhez, de a mûsorfüzet szíves közlésén kívül ezt semmi sem támasztja alá. Ráadásul ez az a részletezõen naturális, emeletmagasságban beépített színpad, amely totálban hat, de a közelikben kiderül, hogy minden mû. Az igazi mû - Verdié - szerencsére elronthatatlan.
- koltai -
Deutsche Grammophon - Universal Music Company
HHH és fél
film
Leány gyöngy fülbevalóval Nagy kérdés, hogy egy festõrõl szóló film az alkotóról vagy a mûvészetérõl szóljon-e. A nagy válasz, hogy mindegy, de valamelyikrõl feltétlenül, hiszen egy festmény világa viszonylag ritkán azonos az alkotás történetével. A dolgok kavarása persze megbocsátható lenne, ha izgalmas, tartalmas, mély emberi történetet kapnánk cserébe. De nem, már a téma, a mûvész kiválasztása is rafináltan hamis: Vermeer van Delft léte és mûködése filmen nem túl elcsépelt, optikailag hálás téma. A kevéssé eseménydús élet könnyen lehet foglalata bármilyen fikciónak. Ám a filmkészítõk nem erõltették meg magukat. Mind a mese, mind a karakterek tekintetében minimálisat nyújtanak, ellenben rágyúrnak a vizualitásra: kellékekre, arcokra, díszletekre és a fényképezésre. Meg a zenére. De attól, hogy a beállítások zöme Vermeer-képeken alapszik, még egyáltalán nem kerültünk közelebb semmihez. Kár, mert így például Scarlett Johansson adottságai is parlagon maradnak, hisz megoldana õ többet is annál, hogy "nézz ijedten!". (Remélhetõleg nem kerül valamilyen Audrey Tautou-féle skatulyába.) Colin Firth viszont teljesen tré Vermeer, se mélysége, se súlya, se hitele - igaz, nem könnyítették meg az õ dolgát sem. A feltûnõen sok zene és kevés szöveg nem tartja össze a film túlságosan henye cselekményszövését, érzelmi renyheségét. Blöff a mûvészet köpönyegében.
- dercsényi -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
HH
