Sem de jure, sem de facto nem tanulók, azaz nem egyetemisták már azok a fiatalok, akik a Szorongás orfeum címû revüben szerepelnek, noha a produkció még iskolai keretek között született, a végzõs színészosztály - Hegedûs D. Géza "gyerekei" - elõadásaként, Simon Balázs rendezésében. De a szereplõk másodperceken belül szétspriccelnek az országban; van, akit máris látunk-láttunk itt-ott, van, akit ezután fogunk nemcsak meg-, hanem felismerni.
A Millenáris Fogadójában játszott Szorongás orfeum afféle puzzle vagy potpourri - inkább így nézem, mint úgy, hogy kézikönyv, mondjuk. Az önvádra hajlamosabbak persze nézhetik úgy is: a jelenetekben tüchtig felsorolását kapjuk annak, mit és hol szúrtunk el mi, felnõttek, és minek mi az eredménye. A bizakodásra hajlamosabbak persze azt is fogják látni, hogy ha és amenynyiben egy csapat tehetséges fiatal ezt így elénk tálalja, akkor abban már ott van a remény is, hogy tán mégse annyira, vagy nem helyrehozhatatlanul...
Bízni például abban lehet, amit látunk: globálisan jól beszélnek, jól táncolnak, jól énekelnek - jól játszanak a színészek, nem egyformán jól, és nem is egyenletesen jól, de dolgozni, látom én azt, nagyon tudnak, azt sem mindenki egyformán, persze. Látszik már, ki az, akinek a szaktudás az erõssége, a megbízható, szolid mesterséggyakorlás, és ki az, akit az egyénisége, az ihlet, a megszállottság, a zsigeri rátermettség vezérel - ez utóbbi is kockázatos "csillag", rá lehet fázni alaposan. Sejtem, kibõl fognak hamarosan
szekercével naivát faragni,
kit fognak két évad alatt "agyonhasználni" - és bízom benne, hogy tévedek. Nem látom még, ki az - és hátha nem is lesz ilyen -, akit unni fogok hamarosan, meg azt se, hogy ki fog "lemenni" bulvárba.
Ami a külcsínt illeti, igazi "fõiskolás vizsga" ez, mármint a profi zenekart leszámítva. Három rozzant pianínó (az elõadás alatt tovább rozzannak, hála a nem szakszerû igénybevételnek), két jókora ruhásszekrény, egy kanapé - nagyjából ennyi a díszlet; mindent a játszó személyek mozgatnak: a szekrény teteje olykor ágyként szolgál (a pianínó teteje is), a pianínókon néha konyhaszerûség kap helyet, néha képkeret - vagy éppen táncolnak rajtuk.
A szöveg maga is potpourri: míves és kevésbé míves szövegdarabkákból - többek közt Rakovszky Zsuzsa, Hazai Attila, Kemény István, Farkas Zsolt írásaiból - Peer Krisztián ollózta és írta össze, fölhasználva a résztvevõk és a rendezõ saját ötleteit-szövegeit is. Ilyen is: egyenetlen. Simon Balázs erõteljes rendezõi huszárvágással segíthetett volna tán ezen - vagy legalább azon, hogy az egyes jelenetek színházi ritmusa felülüsse a szövegek olykori ritmustalanságát. Hiszen arra szemlátomást nagyon is odafigyelt, hogy pontos instrukciókkal világos és tartalmas karaktereket teremtsenek a színészek - és hát ez a nehezebbik feladat.
Csak nem lehet kerülgetni tovább annak elõsorolását, mi mindentõl "szorongás" ez az orfeumi revü, pontosabban mi mindentõl lehet szorongania manapság az ifjabb nemzedéknek, merthogy erõteljes nemzedéki jelleg, az van itt. Legföljebb bizonyos értelemben mind egyetlen nemzedék vagyunk. Szép tágas lista dukál. Kommunikációs és kapcsolattartási zavarok, mondjuk. Szülõ és gyerek közt; öreg mama szabadulna öregedõ lányától egy utolsó - nyilván talmi - kapcsolat reményében, van zsarolás, félelem, terror, közöny, sírás-rívás, összeborulás, kölcsönös szerencsétlenség. Gyerek és gyerek közt, már a homokozóban is (a kisbabákat játszó két felnõtt férfi remek alakításában nemcsak a gyermekben megbúvó felnõttet, hanem ennek inverzét is megmutatja); ez sem véletlen, elég a mamákra vetni egy röpke pillantást, két különbözõ, de egyformán súlyos nõ-katasztrófa. Férfi és nõ közt, de nõ és nõ közt is; szokásos és nem szokásos féltékenységek, szexuális és érzelmi diszfunkciók, értetlenség, magány, páros magány. Tanár és diák közt; iskolai hierarchia és emberi szorultság sablonos kevercse, hosszú csókkal koronázva. Hatósági közeg és "normális" ember közt (nota bene: az egész elõadás legjobb jelenete ez: a két határõr közti - szintén konfliktuózus - dialógus által kikerekedõ sivár világba betoppan egy csapat civil, táncosok, akiket a "közeg" táncolni kényszerít. A néptáncjelenetbõl fenyegetõ, félelmetes atmoszféra árad, pedig már majdnem elfelejtettük, hogy a néppel [nem] lehet packázni). Vannak aztán identitásbeli zavarok is - gyermeki, partneri pozícióban egyaránt. Fiúk játszanak nõi szerepeket - idõsödõ anyákat például, de olykor középkorú gyermekeiket. Tökéletes az illúzió, általa nemüket veszítik a konfliktusok, annál rosszabb nekünk. És van drog, pia, kefélés - mint probléma.
Minden szempontból elsõdlegesen horizontális a Szorongás orfeum perspektívája:
bõséges tárháza
egyrészt a téma lehetséges variációinak, másrészt a fiatal színészek tudásának és képességeinek. Nem a mélység - a sokféleség, a színkavalkád dominál, tartalmilag és formailag is, és ez mindkét nemben szórakoztató. Ülünk az asztalnál, még dohányozni is lehet - érdekes: nemigen tesszük -, és különösebb szellemi erõfeszítés nélkül vesszük az összes üzenetet. Magunkkal sem bánunk jól, nemhogy utódainkkal - de sem ez, sem az nem vág most mellbe.
Nyolc lány, nyolc fiú, bizonyára utoljára így együtt, de tán nem utoljára ennyire jól: Bartsch Kata, Czapkó Antal, Csonka Szilvia, Danis Lídia, Géczi Zoltán, Gidró Katalin, Hajduk Károly, Herczeg Adrienn, Janicsek Péter, Kedvek Richárd, Keresztes Tamás, Kovalik Ágnes, Lajos Sándor, Papp Dániel, Petõ Kata, Tóth Orsolya. Nosza.
Csáki Judit
