Talán visszafele érthetõ meg az egész: a Casablancából, Bogart - és gya-nítom, az egész korszak, vagyis a negyvenes évek Hollywoodjának - legjobb filmjébõl. Hogy a kor legjobbja, az mai nézõjének persze tökmindegy: a Casablanca a saját jogán zseniális, s már régóta független életet él attól a szubkultúrától, amely világra segítette, s amelynek mára oly mulattatóan idejétmúlt manírjai, eszményei, mûvészi fogásai és ostobácska kliséi mind ott vannak benne. De a Casablancában mindezeken kívül benne lakik a zsenialitás is. Hogy hol, meg nem mondom, a színészekben-e, a forgatókönyvben, a fényképezésben - leginkább mindenütt. (De biztosan nem azért, amit Umberto Eco írt róla híres esszéjében, hogy tudniillik a Casablanca mindenféle mítoszok enciklopédikus összegzése lenne.)
Pedig a film DVD-jéhez a kiadó még vagy háromórányi segédanyagot is mellékelt: egy filmet Bogartról és egyet magáról a filmrõl. Ám a kép ettõl csak zavarosabb lesz. A Casablanca alapjául szolgáló színdarabot egy New York-i illetõségû író vetette papírra: az idõs mûvész megszólal a filmrõl készült filmben, és számot ad többek közt arról, hogy miközben a híres kocsmai Marseillaise-éneklést írta, maga is zokogott a jelenet emelkedettségétõl. Lehet, hogy Murray Burnett a jelenet írásakor tényleg sírt: de hogy a Marseillaise-t követõ vágásban épp az a kurva kiált könnyek közt Vive la France-ot, aki az elõbb még német tisztekkel hetyegett, a jelenet toronyiránti értelmezését legalábbis megkérdõjelezi. A honfiszív ilyenkor a rendezõ Kertész Mihály, azaz Michael Curtiz hórihorgas alakját és tõrõlmetszett ká-európai tapasztalatát szeretné felfedezni; miként vélhetõen a párbeszédek zsenialitása sem csak a két Epstein fivért, Philt és Juliust dicséri.
Murray Burnett arról is beszámol továbbá, hogy Viktor Lászlóban a hõs ellenálló alakját álmodta szoborba. Engem persze nem ültetett fel a vénember: gyanítom, ezzel csak folytatja a misztifikációt. Azt, amit a filmben Viktor László maga is oly ügyesen mûvel. Miért, talán nem volt a kezdetektõl fogva gyanús, hogy Viktor megszökött a koncentrációs táborból? Miközben e miatt a szökés miatt számos harcostársának kellett lebuknia és meghalnia? És az sem tûnt fel senkinek, hogy a casablancai ellenállókat épp akkor leplezik le, amikor László látogatást tesz körükben? És mi értelme volt a fent már említett kocsmai Marseillaise-danolászásnak? Hogy bezárják a csehót? Lehet, hogy beteges gondolkodásra vall, de Viktor Lászlóról nekem mindig Gerõ Ernõ jut az eszembe: ez a fiú pár évvel a híres repülõtéri jelenet után fix, hogy akasztat.
És ugyanilyen problematikus a filmben majd' mindegyik fõfigura: Louis Renault, a rendõrfõnök (Claude Rains) vagy Ilse Lund (Ingrid Bergman), aki valamelyik szerelmét mindig épp csalja. A Casablancában hol igazat mondanak a szereplõk, hol nem, és ez utóbbit hol szándékosan, hol maguk által sem tudottan teszik. A problémát az okozza, hogy sosem tudjuk, mikor melyik eset áll fenn. A Casablancában majdnem mindenki majdnem mindig hazudik, legfõképpen saját magáról. Senki nem az, aki, de még csak nem is az, aminek hiszi magát, bár ezt nehéz megállapítani, hiszen sose tudjuk, ki mikor hazudik magának is. És Casablanca a legjobb hely erre a világon, hisz maga sincs sehol - Franciaország is, meg nem is, meg is van szállva, meg nincs is, Európa is, meg nem is. Az egyetlen kapaszkodót, a célt, a reményt az identitás visszaszerzésére és a távozásra errõl az elátkozott helyrõl az a két kitöltetlen útlevél jelenti, amit annyira szeretne mindenki megkaparintani. Az egyetlen fõszereplõ, akinek az útlevelek nem kellenek, és azért nem, mert rendelkezik személyiséggel, Bogart-Rick, a kocsmatulajdonos. Nem túl bonyolulttal, az igaz: az érzõ szívét, hovatovább szerelmes természetét a cinizmus védburka mögé rejtõ vendéglátóipari szakember õ, akit, bár meggyötört, de becstelenné nem tett számos homályos múltbéli megpróbáltatás. (Bár szerintem azért adta oda téglának a nõt végül, mert igazából nem is kellett neki.)
Hogy ugyanez a karakter önmagában mennyire sovány, az fényesen kiderül a gyûjtemény egy másik filmjébõl, az Egyszer fenn, egyszer lennbõl. Bogart itt is egyéni vállalkozó a világ egy kétes hovatartozású pontján, és itt is ellen-állókat pesztrál: csak a kocsma hajó, Casablanca Martinique, és a nõ nem Bergman, hanem Bacall. Bogart többé-kevésbé ugyanezt a Rick-figurát adja, többé-kevésbé ugyanúgy; gesztusai, mimikája (például az az apró kis rángás a szemtájékon, amivel a fizikai fájdalmat vagy erõfeszítést érzékelteti) a Casablanca nézõjének elõre köszönnek. De ebben a filmben nem menti meg a sztori, a párbeszédek, az irónia, a vágás, a fényképezés, semmi: az Egyszer fenn, egyszer lenn a Casablanca megle-hetõsen csapnivaló utánérzése marad.
S mi történik akkor, amikor Bogart kilépni kényszerül e karakter jól fizetõ kalodájából? Az eredmény, mint azt a Sierra Madre kincse is mutatja, kétséges. Aranyásót alakító hõsünk itt lassan belebolondul bírvágyába: magunk közt szólva, bolondulhatna tempósabban is. S végül nem hallgathatok, sajnos, a Hosszú álomról sem. Nem is az, hogy Philip Marlowe-t én nem pont ilyen tök alsónak képzelem (hogy üt ez le egyszerre két gengsztert, szûzanyám?). Még csak azt sem állítom, hogy Bogart ne adna vissza valamit, éppenséggel nem keveset Marlowe rezignált szentimentalizmusából. De miért kell Bogartba minden arra járó nõnek nyomban beleszeretnie? És hogy nem sült le a film alkotóinak a képérõl a bõr akkor, amikor a film végén Marlowe-t összehozzák az idõsebb Sternwood lánnyal, csak hogy Bogart és Bacall smacizhassnak? Hát illik rendes, ízlésesen nõgyûlölõ klaszszikusokat egy szépfiú kedvéért meghamisítani?
Galántay Géza
Casablanca; A máltai sólyom; Egyszer fenn, egyszer lenn; A sierra Madre kincse; A hosszú álom. Kiadja a Warner Magyarország
