Hogy mirõl szól a könyv? Rólunk, amikor még nyuszik voltunk. Az emberben a legjobb a nyuszi. Cselényi jól ismeri ezt a nyuszi-minõséget. Már elsõ kötetében, a Barna madárban (1979) akadnak ilyen sorai: "én nyulakat etetek", "nyulak emberek csak a valóságban vannak", "megkapom négy éve nem táplált/ embertestû nyulamat", "friss nyúl- és mókustalanságomban miutánÉ". Ebben a könyvében egész Nyuszi-társadalmat teremt: van itt Nagymama Nyuszi, Mama Nyuszi, Apa Nyuszi, Iker Nyuszi, Csincsilla Nyuszi, Bécsi Kék Nyuszi, Kislány Nyuszi, Dali Bácsi Festõ. Mind nyuszi, mind ember.
Egy gombostûfejnyi remekmû.
- báthori -
Noran Kiadó, 2004, 98 oldal, 1600 Ft
HHHHH
film
n Idõzavarban A filmtípus ismert: Denzel Washington nyomoz. Egyrészt ez azért jó hír, mert addig sem játszik polgárjogi aktivistát, másrészt pedig azért, mert nyomozóként azért vannak bizonyos érdemei. Ha nem is egy faltól falig Marlowe - ahhoz a kelleténél többször hozta le a kertváros fáiról az elkóborolt házimacskákat -, de hitelt érdemlõen tud padlót fogni, sõt még a másnaposságot is úgy hozza, hogy azt a keleti parti iskolában is megsüvegelhetik. Jelen esetben a csõbe húzás elõtti percek is kellemesen telnek, a floridai mikroklíma fotogén, a szaxofonos rutinos melankóliával kíséri a pálmafák sûrûjében elhúzó fehér Mercit, a rendõrfõnök pedig egy háziasszonynak álcázott fehérnemûmodellt dönget. A Merdzsó és a szaxofonos marad, ám az asszonykának és a rendõrségi széfbõl kikölcsönzött milliónak hamar annyi lesz. Ami finesz belefért ebbe a túlzott komolykodás csapdáit ügyesen kerülgetõ, szolid kis krimóba, az a kezdeti fejvesztettség perceire korlátozódik. Denzelnek ugyanis az irodai fénymásoló, a számítógép, a faxmasina és a telefon között kell gyors sprinteket teljesítenie, hogy a maga javára fordíthassa a terhelõ bizonyítékokkal fenyegetõ elektronikus adatátvitelt. Az irodaszerek és a kapitányságra behurcolt tanúk közti szlalomozás a papírcsere életre-halálra, a félelem és rettegés a xeroxgépnél, valamint a búvóhely a piszoárban felettébb szórakoztató epizódjaira oszthatók. Persze az ilyen lagymatag mulatságok sem tarthatnak örökké: a fénymásoló vészterhes surrogását felváltja a szélgép sikolya, hogy hõseink a vége fõcím elõtti kötelezõ viharban lõhessék gyomron egymást.
- köves -
Forgalmazza az SPI
HH+ fél
lemez
n Badly Drawn Boy: One Plus One Is One Mivel barátaim bármikor tények sorával támasztják alá, hogy én egy zsákban élek, nem tagadhatom, a Rosszul Megrajzolt Fiú munkásságával csak jó pár éves késéssel, a Titanic Fesztiválon vetített videoklip-válogatás során volt szerencsém elõször szembesülni - igaz, a humán-taxis sztorit megidézõ szösszenet kapcsán akkor alaposan rákattantam a kötött sapkát talán még fogmosáskor is viselõ manchesteri fickó anyagára. Ráadásul még így is elõnyben voltam hontársaim többségével szemben, kiknek valószínûleg csak az About A Boy címû Nick Hornby-regény filmzenéje mutatta be Damon Gough dalszerzõi tehetségét, pedig én addigra már bõszen dudorásztam a debütalbum (The Hour Of Bewilderbeast) dalait. Hollárihó!
Azóta persze már túl vagyunk a remek Have You Fed The Fish?-en is, no meg néhány, a Beatles vagy éppen Morrissey életmûvéhez mérõ bókon, s halljunk csodát: Badly Drawn Boy ezen a lemezen sem veri a maga által oly' magasra állított lécet. Az elõdjénél némileg visszafogottabb, nyugodtabb tempójú album leginkább meghatározó hangszere a zongora, de a szelíd gitárok mellett a különféle fúvós és vonós hangszerek is komoly szerepet kapnak az Albion ködén átszüremkedõ napsütést idézõ hangfestésben. S bár az albumon nem szerepel a Twisted Nerve elõadóit népszerûsítõ, idén februárban kizárólag mp3 formátumban elérhetõvé tett Like Animals címû darab, sõt a bevezetõben említett, zseniálisnál épp csak egy hangyányival klasszabb Disillusion szintjét hozó szám sem, azért van mit az emlékes dobozunkba zárnunk. A címadó nyitány, a nagy kórussal operáló Year Of The Rat, az elõzõ album ritmusváltásos beindulásait idézõ Holy Grail, a csendes Four Leaf Clover, vagy a talán mind közül legszebben ragyogó, akarom mondani, legjobban csengõ Another Devil Dies egytõl egyig perfekt slágerek, egy szebb, jobban bélelt világ pihe-puha hírnökei.
Nagy Gyõzõ
Twisted Nerve/CLS, 2004
HHHHH
könyv
n Kor-képek 1945-1947 Az MTI archívumának tengernyi felvételébõl Féner Tamás választott ki kétszázötvenet abból a korszakból, amit nyugodtan nevezhetünk a két pokol közötti átjárás éveinek. Ezt az alig három évet sokféleképpen nevezték már, "felszabadulás utáni"-nak, "koaliciós"-nak, "újjáépítõ"-nek, de a fotókat nézegetve csupán abban lehetünk biztosak - ami persze nem meglepõ -, hogy ez a tökéletes abszurd, ilyet még álmodni sem lehet. Nincs az a fantázia, ami ilyen képeket tudna elõhívni mostanában, pedig a vonat tetején, kosarakkal egyensúlyozó utazóközönség, az aszfaltot MKP-címerrel "grafittizõ", jól fésült Ságvári Endre-hasonmás, vagy éppen a felrobbantott Erzsébet híd mellett ácsolt stégen sütkérezõ aranyifjak megszokott látvány lehettek.
Már-már azt írnám, ez volt a valóság, bár ez kicsit kényesebb dolog. A különféle témákat (újjáépítés, életmód, sport, politikusok stb.) feldolgozó albumban igen sok fotó már az 1949 utáni modort elõlegezi meg. Rákosi itt, ott, mindenütt, igaz, még nem mint szocreál olajképpé merevedett groteszk bálvány. Mindez persze logikus annak fényében, hogy a képeket "forgalmazó" MAFIRT képosztálya már 1945-ben a kommunisták kezébe került. Így aztán nem csoda, hogy az igazán megrázó vagy éppen eredeti felvételek nem a hivatalos MAFIRT-anyagok, hanem azok, amelyek a korabeli fotográfusok - Adorján Rezsõ, Bass Tibor, Bojár Sándor, Kovács Géza, Rév Miklós és mások - magángyûjteményébõl kerültek az MTI archívumába, majd ebbe a nagyszabású és hiánypótló kötetbe.
- legát -
Magyar Távirati Iroda, 2004, 360 oldal, 5900 Ft
HHHHH
dvd
n Giacomo Puccini: Triptichon Mellbevágóan rosszul szól ez a DVD. Ez egyrészt magára az egykor tökéletesnek aposztrofált hanghordozóra is rossz fényt vet, de legalább annyira kellemetlen operaélvezeti szempontból is. A Gyalog galopp ugyanis egy karcos kópián is az marad, ami. Egy opera DVD esetén viszont úgy érzem, az átlagnál több jogunk van a jó kép- és hangminõséghez. A Milánói Scalában 1983-ban rögzített elõadás nem a csodákra épít. Nincsenek nagy díszletkunsztok, hiányzik a különleges ötletektõl hemzsegõ rendezõi koncepció is, van viszont néhány kiváló szólista. Kis túlzással azt mondhatnánk; operánként egy-egy. A valóság azért ennél (kicsivel) jobb. Piero Cappuccilli a Köpenyben ritkán hallható magas színvonalon produkál. Kevés gesztussal, visszafogott színészi eszközökkel, de nagyon hitelesen hozza az idõsödõ férfi és a fiatal, az élettõl többet akaró feleség borítékolható konfliktusát. "Nulla! Silenzio!É" kezdetû drámai monológja még a dobozhang és a szintén sokat kárhoztatható tévés közvetítés ellenére is megrázó. Nagyszerû Sass Sylvia alakítása - mind hangban, mind játékban -, és érdemes még megemlíteni Eleonora Jankovic Szarka nénijét is. Az Angelika nõvért sem a mozgalmasságáért szeretjük. A statikus drámában Rosalind Plowright - címszereplõként - nyújt maradandót. Kár, hogy az opera utolsó negyedóráját olyan premier plánban közvetíti a rendezõ, amibõl a váratlanul meg-megmozduló nõvér egyszerûen kiesik. A Gianni Schicchi egyik nagy erénye, hogy még egy erõsen közepes elõadásban is szinte élvezhetõ. A sok sematikus "operaszínész" közé belépõ Juan Pons (Gianni Schicchi) megjelenéséig gyakorlatilag nézhetetlen a produkció. ' aztán erõs egyénisége, remek hangja és nem utolsósorban kitûnõ szerepe révén rendet vág a szétzüllött társaságban. Gianandrea Gavazzeni pálcája alatt teljes függetlenségben él színpad és zenekar. Pontatlan, slendrián, de egészében mégsem teljesen értéktelen estét rögzített Sylvano Busotti és csapata.
- té.pé -
Warner 5050467-0943-2-1
HHH
színház
n Calderón A világ nagy színháza címû drámáját nem játszották még nálunk, mégsem ismeretlen. A "színház az egész világ" Shakespeare-nél csak egy röpke aforizma - s bár Calderón egész drámát írt belõle, mégsem mondhatni gazdagabbnak. Calderón másik, nálunk ismertebb darabja, Az élet álom is beugrik - ott álom, ami itt színház. A szerzõre jellemzõ céltudatos sûrítés-desztillálás e mûben szinte végletes: van jó eleje, kiszámítható vége, csak a kettõ között nincsen dráma.
Kováts Kriszta rendezése a Millenárison látványos, illetve tán inkább Gombár Judit díszlete-jelmeze az - van lepel, jó magasra húzzák föl székében az Alkotót (mármint a világét; szóval Istent), vannak színek, van zene is, a színészek énekelnek, táncolnak, mindez mégsem képes eltakarni a lényeget: azt, hogy lényeg nincsen, vagy ha van, hát nem jött elõ.
Van születés, azaz szerep eleje, és jár hozzá halál, a szerep fináléja. Csak élet nincsen, azaz szerep. Sem így, sem úgy. A Világot magát játszaná Majsai-Nyilas Tünde, de hát a Világ az éppen a többiek lennének: a Király, az Értelem, a Szépség, a Gazdag, a Paraszt és a Szegény. (Félve jegyzem meg, hogy a társadalmi osztályok és a nem társadalmi tulajdonságok vegyítése egy igazi drámában okozhatna konfliktusokat a jellemábrázolásban.) Akik kiszámítható módon elégedettek, illetve elégedetlenek szerepükkel - és más voltaképpen nem is történik velük. Kováts Kriszta a Kegyelem törvényének szerepében (hogy ez mi lehet, arra nem sikerült rájönnöm) színre is lép, leginkább mint szerény játékmester mûködik; ez is több egy picivel, mint amennyi Horváth Zsuzsának, Menszátor Héresz Attilának, Tari Teréznek, Sándor Dávidnak, Lázár Balázsnak és Járai Máténak jut. Mert sors és figura nem jut nekik - juthatna talán egy, a téma emelkedettségéhez méltón megkomponált misztériumjátékban való szerény részvétel, de hát amit látunk, az nem misztériumjáték.
Viszont csak úgy magától "elbámulódik". Nézi-nézi az ember, és már vége is. Tisztára, mint az élet - legalább ebbõl az egyetlen szempontból.
- ki -
HHH
könyv
n Dubravka Ugresic Stefica Cvek az élet sûrûjében címû baromságával csupán azért kell néhány keresetlen szóban foglalkozni, mert roppantul sikeres. De hát hogyan is ne lenne az, amikor tökéletesen teljesít minden úgynevezett posztmodern elvárást? Patchwork regény, paródia, allúziók, gender studies, magas és alacsony kultúra relativizálása, mélység és felületesség egybeolvadása, a magas mûvészet és a népszerû mûfajok "nõvéri" viszonya, a szándékosan rosszul megírt szöveg mint esztétikai értékképzõ - még sorolhatnánk, de minek? Mert ha belegondolunk, ezek mára ugyancsak passzé dolgok (a regény 1981-ben jelent meg Belgrádban, és nálunk most látták elérkezettnek az idõt lefordítására - vajon miért?), manapság más kell a bombabiztos díjakhoz, ösztöndíjakhoz - egyébként a szerzõnõ elnyerte valamennyit, miként azt az utószóból megtudhatjuk. Az utószó (szerzõ: Jasmina Lukic) külön bosszantás, itt minden be van dobva, ami a posztmodern irodalomértelmezés sava-borsa: Roland Barthes, az írható, illetve az olvasható irodalom ellentéte, a paródia mint romboló, ugyanakkor építõ formaelv, textus, szövegtextus, szöveg-szövet, nõirodalom, a Hamlet és a Madame Bovary a fõhõsnõ szemével, ide kapcsolva Harold Bloom, ebbõl következõen az amerikai kánonvita és egyáltalán. E lelkesedés alapján azt vélhetnénk, egy új Katherine Mansfield vagy legalábbis egy Jean Rhys röppent fel az irodalom nõ-egére. Pedig dehogy, mindössze egy tökéletesen elavult (mindig a legnaprakészebb öregszik meg a leggyorsabban), könnyednek szánt izzadmány. De legalább rövid, a fordítás (Radics Viktória) pedig elsõrangú. Kíváncsi vagyok, megveszi-e bárki is?
- banza -
JAK - Kijárat Kiadó, 2004, 115 oldal, 1500 Ft
H
film
n Betörõ az albérlõm A Coen testvérek nevétõl máig is illik meghatódni, jó-jó, hogy ízig-vérig hollywoodi majsztrók, de van bennük mégis valami plusz. Hogy milyen, ha valaki "hollywoodi" rendezõ, az mindenki elõtt világos: hozzáállást, módszert, célokat azonosíthatunk a meghatározással, különösebb minõsítgetések nélkül. A "majsztró" még ennél is többet mond: zsánerfilmek bolondja az illetõ, a jólmegcsináltság (szebben szólva a míves munka) az istene. A "mégis valami plusz" jelent adott esetben legkevesebbet, csupán annyit, hogy azzal óhajtja megkülönböztetni magát a konkurenciától, hogy elmondja hússzor egymás után: én olvastam A hollót... én olvastam A hollót, Poe írta, bibibi... Ennyi pedig az alkotói közeg kritikájának is kevés, csupán gyerekes nagyzolás. Annyival vigasz-talódhatnánk, hogy Coenéknak legalább jó szemük van, hiszen aktuális darabjuk (egy remake Tom Hanksszel) nemes funda-mentumon nyugszik, Alexander Mackendrick hasoncímû (The Ladykillers) remekén. Oh, a manóba is, valamelyik kereskedelmi csatorna igazán elõszedhette volna valami promóciós megállapodás keretében, hisz az olyan jó film! Alec Guinness, Cecil Parker, Peter Sellers kavarnak benne, mint gép, viszik a zsetont nagybõgõtokban. Úgy megnézném megint. Ám e kitûnõ választás nem a rendezõket, hanem a jó nevû Barry Sonnenfeldet (Szóljatok a köpcösnek, Sötét zsaruk) dicséri, aki forgatókönyvírónak kérte fel õket, aztán angolosan távozott (gondolom, elolvasta a szerzeményüket, és megpucolt), így rájuk száradt a prozsé. Ami olyan is lett. Egy darabig bírták szusszal, már amennyire Hanks és valamelyik Wayans retorikai fordulatainak különbözõségét szusznak nevezhetjük. De nincs miért hibáztatni barátainkat, az eredmény borítékolható volt. Csak azt tudnám, ki volt az a félcédulás, aki kitalálta, hogy a jó filmekbõl kell remake-et csinálni, hisz azokat csak elrontani lehet. Tessék, kérem, a vackokat újraeszkábálni, hátha jobbak lesznek...
- bruno -
Forgalmazza az InterCom
HH
