Könyv: Álvitázók kalauza (Margitay Tihamér: Az érvelés mestersége )

"A kivétel erõsíti a szabályt", "Amelyik kutya ugat, az nem harap" - halljuk és mondjuk számtalanszor, anélkül, hogy belegondolnánk, mit is állítanak ezek a mondatok valójában. Hisz minél több kivételt találunk, annál gyengébb az a fránya szabály, és egy ugatós kutya megközelítése is könnyen az alkarunk elvesztésével járhat. Margitay Tihamér remek könyve abban kíván segítséget nyújtani, hogy tudatosítsuk, mely fordulatok tekinthetõk valódi érveknek egy vitában, és melyek nem. Az álérvek leleplezését logikai analízissel végzi el a szerzõ (aki nemcsak elméleti szakember, de gyakorló kommunikációs tréner is egyben) - ezek a könyv megerõltetõbb részei, de a hétköznapi és a politikai életbõl vett példák sokasága mindvégig szavatolja, hogy a figyelmünk ne lankadjon.

A demagógia címszó alatt találjuk például azt az esetet, amikor hazánk neve helyett az áll: "ez a sokat szenvedett kis ország." Ez a megfogalmazás ugyanis kellõen homályos, vagyis semmitmondó ahhoz, hogy a magyar történelmet a legkülönbözõképpen értelmezõ csoportok is elfogadják. A poli-tikusi vakerolás egy másik módja az - tudjuk meg Margitaytól -, ha a többség számára érthetetlen fordulatokkal operálunk. Így a "befektetõk igényeihez igazodó monetáris politika" formula is csak egyszerû

népámításnak tekinthetõ,

már ha nem közgazdászplénum elõtt használják. Bár a szakértõ fülek számára sem egyértelmû, hogy kis- vagy nagybefektetõkrõl van-e szó, és hogy az adott politikát a befektetõi igényeket részlegesen figyelembe véve alakították-e ki, vagy az az elvárásaiknak százszázalékosan megfelel. A többértelmû megszólalásokra számos kurrens példát gyûjthetünk magunk is; amikor mondjuk Juhász Ferenc a közelmúltban arról beszélt az elvesztett magyar katona esetét felidézve, hogy eddig a gondviselés velünk volt, de ennek most vége, akkor nem volt világos, hogy mit is állított pontosan. A jóisten keze van a dologban, vagy egyszerûen csak mázlink volt? A szerzõ a racionális vita alapfeltételei között említi egyébként a jóindulat elvét, amely az erõltetett, tendenciózus félreértelmezéseket hivatott kizárni az értelmes eszmecserékbõl. Nevezett alapelvet legutóbb Hende Csaba sértette meg már-már tankönyvszerûen, amikor az MDF politikai stratégiáját megfogalmazó dokumentumban a baloldal felé orientálódást próbálta kényszeresen tetten érni. A szöveg szerint ugyanis le kell váltani a jelenlegi koalíciót, és egy újat kell az ország élére állítani. A szofisztika újdonsült mestere szerint azonban az új mellé a konzervatív jelzõ is kellett volna ahhoz, hogy kizárt legyen, hogy az MDF a balliberális táborral tervezi a majdani összeállást.

A kötetet forgatva rendre különös ismerõsségérzés kerít a hatalmába. A közéletbõl unalomig ismert érvekkel megegyezõ szerkezetû példák tömegén keresztül illusztrálja ugyanis Margitay a hibás, nem kellõen megalapozott következtetések eseteit vagy éppen a kitérõ megfogalmazások technikáit. A felismerés fájdalomteli, de - valljuk be - nem teljesen új. Egyes részeket akár afféle mellébeszélési kézikönyvként is ajánlhatnánk politikusainknak, bár láthatóan sokuknak ez az õsi fortély már a vérükben van. Mondj a "nacionalista" helyett "nemzeti érzelmût", a "stagnálás" elismerése helyett pedig fogalmazz úgy, hogy "az elért eredményeket sikerült megõriznünk". Ha valamire nincsen pénz, ekként finomítható a helyzet: "finanszírozása nem megoldott", és a "megszorító intézkedéseket" is célszerûbb "gazdasági stabilizációs programnak" nevezni. A konfrontatív légkör mérséklésének verbális technikáit tárgyaló sorokat olvasva tartalommal töltõdik fel az a közhely, hogy napjaink politikai beszédét az eldurvult hangnem jellemzi. Pedig a szerzõ számos, a mostaniaknál szalonképesebb fordulatot kínál az olvasónak. A "hazugság" címkéje helyett például fogalmazzunk úgy, hogy "vitatható". Továbbá, ne azt mondjuk, hogy "Meggyõzõdésem, hogy blabla-bla", hanem azt, hogy "Valószínûnek tûnik, hogy blablabla" - persze a blablabla nélkül, de ez talán már túlzott elvárás volna.

Az sem válna a civilizált vitáknak kifejezetten kárára, ha kikezdhetetlen tényként kezelné mindenki, hogy a vitapartner õszintén hiszi is azt, amit mond - mutat rá a szerzõ. A könnyûdrog-használók büntetõjogi szankcionálását ellenzõk például mindig leszögezik, maguk sem vágynak arra, hogy minden kamasz heroinista legyen - ezt azonban kritikusaik láthatóan nem hajlandóak komolyan venni. A két tábor között feszülõ feloldhatatlan ellentét szép példája annak is, hogy az alapfogalmak jelentésében való

egyetértés nélkül

képtelenség egyrõl a kettõre jutni. Vagy minden stresszoldó szert drognak nevezünk, így az alkoholt és a cigarettát is, vagy a kender ádáz ellenségeinek is el kell ismerniük, hogy igenis vannak "könnyû" drogok. Tulajdonképpen mindegy is, hogy melyik utat választjuk, a fõ a konszenzus és a következetesség - no és persze az, hogy tudatában legyen minden vitázó ennek a definíciós problémának. Az inkonzekvens érvelés iskolapéldáját egyébként a vallási fanatikusok és az agnosztikus ateisták évezredek óta tartó csörtéibõl ismerhetjük. "- Ha mindent okoznia kell valaminek, akkor szükségszerû, hogy a legelsõ valamit is okozta valami. Ez Isten, aki a világot teremtette." "- És Istent ki teremtette?" "- 't senki, neki nincsen okozója, Isten örök."

Ja kérem, akkor mirõl beszélünk?

Bugyinszki György

Typotex, 2004, 569 oldal, 4600 Ft