A demagógia címszó alatt találjuk például azt az esetet, amikor hazánk neve helyett az áll: "ez a sokat szenvedett kis ország." Ez a megfogalmazás ugyanis kellõen homályos, vagyis semmitmondó ahhoz, hogy a magyar történelmet a legkülönbözõképpen értelmezõ csoportok is elfogadják. A poli-tikusi vakerolás egy másik módja az - tudjuk meg Margitaytól -, ha a többség számára érthetetlen fordulatokkal operálunk. Így a "befektetõk igényeihez igazodó monetáris politika" formula is csak egyszerû
népámításnak tekinthetõ,
már ha nem közgazdászplénum elõtt használják. Bár a szakértõ fülek számára sem egyértelmû, hogy kis- vagy nagybefektetõkrõl van-e szó, és hogy az adott politikát a befektetõi igényeket részlegesen figyelembe véve alakították-e ki, vagy az az elvárásaiknak százszázalékosan megfelel. A többértelmû megszólalásokra számos kurrens példát gyûjthetünk magunk is; amikor mondjuk Juhász Ferenc a közelmúltban arról beszélt az elvesztett magyar katona esetét felidézve, hogy eddig a gondviselés velünk volt, de ennek most vége, akkor nem volt világos, hogy mit is állított pontosan. A jóisten keze van a dologban, vagy egyszerûen csak mázlink volt? A szerzõ a racionális vita alapfeltételei között említi egyébként a jóindulat elvét, amely az erõltetett, tendenciózus félreértelmezéseket hivatott kizárni az értelmes eszmecserékbõl. Nevezett alapelvet legutóbb Hende Csaba sértette meg már-már tankönyvszerûen, amikor az MDF politikai stratégiáját megfogalmazó dokumentumban a baloldal felé orientálódást próbálta kényszeresen tetten érni. A szöveg szerint ugyanis le kell váltani a jelenlegi koalíciót, és egy újat kell az ország élére állítani. A szofisztika újdonsült mestere szerint azonban az új mellé a konzervatív jelzõ is kellett volna ahhoz, hogy kizárt legyen, hogy az MDF a balliberális táborral tervezi a majdani összeállást.
A kötetet forgatva rendre különös ismerõsségérzés kerít a hatalmába. A közéletbõl unalomig ismert érvekkel megegyezõ szerkezetû példák tömegén keresztül illusztrálja ugyanis Margitay a hibás, nem kellõen megalapozott következtetések eseteit vagy éppen a kitérõ megfogalmazások technikáit. A felismerés fájdalomteli, de - valljuk be - nem teljesen új. Egyes részeket akár afféle mellébeszélési kézikönyvként is ajánlhatnánk politikusainknak, bár láthatóan sokuknak ez az õsi fortély már a vérükben van. Mondj a "nacionalista" helyett "nemzeti érzelmût", a "stagnálás" elismerése helyett pedig fogalmazz úgy, hogy "az elért eredményeket sikerült megõriznünk". Ha valamire nincsen pénz, ekként finomítható a helyzet: "finanszírozása nem megoldott", és a "megszorító intézkedéseket" is célszerûbb "gazdasági stabilizációs programnak" nevezni. A konfrontatív légkör mérséklésének verbális technikáit tárgyaló sorokat olvasva tartalommal töltõdik fel az a közhely, hogy napjaink politikai beszédét az eldurvult hangnem jellemzi. Pedig a szerzõ számos, a mostaniaknál szalonképesebb fordulatot kínál az olvasónak. A "hazugság" címkéje helyett például fogalmazzunk úgy, hogy "vitatható". Továbbá, ne azt mondjuk, hogy "Meggyõzõdésem, hogy blabla-bla", hanem azt, hogy "Valószínûnek tûnik, hogy blablabla" - persze a blablabla nélkül, de ez talán már túlzott elvárás volna.
Az sem válna a civilizált vitáknak kifejezetten kárára, ha kikezdhetetlen tényként kezelné mindenki, hogy a vitapartner õszintén hiszi is azt, amit mond - mutat rá a szerzõ. A könnyûdrog-használók büntetõjogi szankcionálását ellenzõk például mindig leszögezik, maguk sem vágynak arra, hogy minden kamasz heroinista legyen - ezt azonban kritikusaik láthatóan nem hajlandóak komolyan venni. A két tábor között feszülõ feloldhatatlan ellentét szép példája annak is, hogy az alapfogalmak jelentésében való
egyetértés nélkül
képtelenség egyrõl a kettõre jutni. Vagy minden stresszoldó szert drognak nevezünk, így az alkoholt és a cigarettát is, vagy a kender ádáz ellenségeinek is el kell ismerniük, hogy igenis vannak "könnyû" drogok. Tulajdonképpen mindegy is, hogy melyik utat választjuk, a fõ a konszenzus és a következetesség - no és persze az, hogy tudatában legyen minden vitázó ennek a definíciós problémának. Az inkonzekvens érvelés iskolapéldáját egyébként a vallási fanatikusok és az agnosztikus ateisták évezredek óta tartó csörtéibõl ismerhetjük. "- Ha mindent okoznia kell valaminek, akkor szükségszerû, hogy a legelsõ valamit is okozta valami. Ez Isten, aki a világot teremtette." "- És Istent ki teremtette?" "- 't senki, neki nincsen okozója, Isten örök."
Ja kérem, akkor mirõl beszélünk?
Bugyinszki György
Typotex, 2004, 569 oldal, 4600 Ft
