Zene

A csütörtök esti koncert előtt gondosan meghallgatjuk a !!! (kiejtve: chk chk chk) vadonatúj nagylemezét, a Thr!!!llert: bár továbbra is szellemesen szórakoztató zenét csinálnak (ami amúgy egészen direkten lassú-középtempós diszkós, néha szokatlanul popos), de valahogy hiányzik a korábbi albumok elementaritása. Azután megnézzük élőben a csettintős nevűeket, és hirtelen minden a helyére kerül: az új dalok szépen elnyerik helyüket a koncertprogram és az életmű kontextusában.

A kevesebb több - mi tagadás, gyanús egy közhely, amely sokszor a hiányt próbálja erény gyanánt eladni, s amely csak ritkán igazolódik be oly érzékletesen, mint a Müpa múlt heti két Verdi-produkciójának vizuális összevetésében.

Négy, máskülönben igen mozgalmas év telt el a Yeah Yeah Yeahs legutóbbi nagylemeze, az It's a Blitz óta, ami bizony eléggé hosszú idő. Hogy jelezzük, mennyire is az, talán érdemes gyorsan végigvenni, hogy mi is történt 2009 óta azokkal a zenekarokkal, amelyek a YYY-hez hasonlóan az előző évtized elején robbantak be az újrock-forradalomnak nevezett izé élvonalába, majd több-kevesebb (de inkább több) sikerrel dolgozták végig magukat a nullás éveken.

Egy kis bocsánatos leegyszerűsítéssel az arab ra•-rock királyaként szokás emlegetni az 1958-ban Oránban született Rachid Tahát. Egy ilyen címkének, ugye, éppen annyi súlya van, mint amennyire lufi, de ebbe most ne menjünk bele, inkább tegyük hozzá, hogy a zendülők királyáról beszélünk, akire pont úgy hatott a Sex Pistols és a Clash, mint a ra•kultúra.

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

"Vannak hallgatóink például a Kerekes Band-, a Quimby-, a Nikola Parov-menedzsmentből, és még sorolhatnám" - Morcz Fruzsinát rock and roll iskolájáról, a Zenaipari Hivatalról kérdeztük.

Nem csak Wagnert vágják: a Narancs zenekritikusai is esélyesek a Művészetek Palotája elismerésére, a Wagner születésének bicentenáriuma alkalmából odaítélendő Hans Sachs-díjra.

"Gyakorlatilag a halálos ágyamon fejeztem be" - írta az Attila című opera kapcsán az alig 33 esztendős Giuseppe Verdi, s valóban: a heveny gyomorbántalmaival ágynak dőlt zeneszerzőnek még a nekrológja is megjelent a félreinformált Allgemeine Musikalische Zeitung hasábjain, igaz, inkább csak formálisan sajnálkozó, mint valódi veszteséget tükröző szavakkal.

Zseniként kezdte és tehetségként végezte, ismételhetnénk meg Bülow Schumannról mondott gyilkos jellemzését. De Sosztakovics művészként talán rosszabbul járt, mint a jó német, ő ugyanis nem őrült meg, ami mégiscsak egyértelmű helyzet, ezzel szemben mindennap átélhette a sztálini korszak folyvást kétértelmű őrületét.