A színpadon a hat ember precízen összedolgozó, feszesen és pontosan játszó csapatot alkot: rögtön feltűnik, milyen erős a ritmusszekció - Paul Quattrone dobos üt, mint a gép, és a Tyler Pope helyére került Rafael Cohen basszer grúvjai is üdítőek. A tagok amúgy gyakorta váltogatják hangszereiket: Mario Andreoni gitáros hangszert cserél Cohennal, Dan Gorman és Allan Wilson pedig képzett zenebohócként egyszerre nyüstöli a szintiket, fújja a rezeket, és üt mindent, ami a keze ügyébe kerül. A hibátlan és minden ízében vérpezsdítő, motorikusan lüktető new wave diszkó, a punkos beütésekkel és gesztusokkal tarkított funk, a néha klasszikus boogie-val megmérgezett house csak a produkció egyik lába - a show-t ugyanis Nic Offer, a frontember lopja magához. Elsőre talán fel sem tűnik a hangja, de gyorsan érzékelteti, hogy bármit meg tud vele tenni, ami a célhoz szükségeltetik - néha például egészen valószínűtlen falzettbe vált. Kinyúlt pólóban, Some Girls-mintás klottgatyában és letaposott csukában (mintha a szomszédból, a Schönherz Kupáról érkezett volna) ropja majd nyolcvan percen át: valószínűtlen koreográfiáinál csak az interaktivitás iránti vágya erősebb. Többször is a publikum közé veti magát, s velük énekel-táncol, majd hirtelen a bárpulton terem, és onnan tolja vad csípőrázás kíséretében. A program majd fele valóban a friss lemezről szól, de minden albumukról elővezetnek valamit, s a végén a kétszámos ráadás is parádés - vastaps és eufória a jutalmuk!
A38 hajó, május 2.
