Koncert

A gépek szava

Laurel Halo és Andy Stott a Trafóban

  • - minek -
  • 2013. június 1.

Zene

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

Kettejük közül az este folyamán az Ann Arborból származó, de már jó ideje New Yorkban élő Laurel Halo (képünkön) tűnt az expresszívebb személyiségnek: színpadi - egészen pontosan asztali - munkája valóban látványos, fizikai jelenléte minden pillanatban érzékelhető. Halóval kapcsolatosan el szokás mondani, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rá közvetlen közép-nyugati környezete, leginkább persze Detroit most már klaszszikusnak számító elektronikus zenéje, a korai technó. Rendkívül egységes, fantáziadús, minden tekintetben érzéki és izgalmas (és százszázalékosan élőnek ható) produkciójából persze kiderül az is, hogy anyanyelvi szinten beszéli az utóbbi évtizedek e-zenei formanyelvét, de rég túl van a tiszteletkörökön. Tavalyi, Quarantine című albumán még saját énekhangja volt az egyik főszereplő, s azon a lemezen elektronikus/ambient köntösbe öltöztetett szabálytalan dalok sorakoztak - ezúttal azonban a sercegő ütemeké, a kattogásé és a néha már valószínűtlenül szép szintifutamoké a főszerep. Egy-egy jól megragadott, végtelenített daltöredéket remekül egyensúlyoz ki néha fürge, kétnegyedes, garage-szerű, máskor határozottan ipari (de legalábbis manufakturális) tónusban kalapáló ütemekkel és sunyi módon a talpunk alól támadó basszusokkal. Kisebb-nagyobb kütyükkel, szintivel, billentyűzettel, keverőpulttal bemutatott varázslata kedvcsinálónak sem utolsó - nem lepődnénk meg, ha sokan az ő hatására ragadnának szintetizátort vagy egeret, s látnának neki az újmódi házi muzsikának.

A brit Andy Stott talán nagyobb és ünnepeltebb név, de ezúttal egy egész kicsit mintha ő szorulna háttérbe. Pedig maga is jól formált szettet vezet elő, ami azonban túlságosan is készen kapottnak hat: kevés benne az improvizáció, a helyszíni aprómunka. A műsor elején a védjegyévé vált, viszonylag lassú, szétcsavart, mégis sodró lendületű dubtechno lüktetést kapjuk, ami szinte hosszúra nyúlt felvezetésnek hat a végül berobbanó rave-hardcore csúcspont előtt. Stott takarékos asztali formát mutat, így azután a laptopjába temetkező művész helyett a tekintet a gondosan megkomponált vetítésre szegeződik: vulkánkitörések és klasszikus horrorfilmek jelenetei csúsznak egymásba, vad izlandi tájképek váltakoznak a Horror Expressz című örökbecsű filmkockáival. Kicsit hirtelen szakad félbe a produkció - de összességében nem lehet okunk panaszra.

Trafó, április 27.

Figyelmébe ajánljuk