Koncert

A gépek szava

Laurel Halo és Andy Stott a Trafóban

  • - minek -
  • 2013. június 1.

Zene

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

Kettejük közül az este folyamán az Ann Arborból származó, de már jó ideje New Yorkban élő Laurel Halo (képünkön) tűnt az expresszívebb személyiségnek: színpadi - egészen pontosan asztali - munkája valóban látványos, fizikai jelenléte minden pillanatban érzékelhető. Halóval kapcsolatosan el szokás mondani, hogy milyen nagy hatást gyakorolt rá közvetlen közép-nyugati környezete, leginkább persze Detroit most már klaszszikusnak számító elektronikus zenéje, a korai technó. Rendkívül egységes, fantáziadús, minden tekintetben érzéki és izgalmas (és százszázalékosan élőnek ható) produkciójából persze kiderül az is, hogy anyanyelvi szinten beszéli az utóbbi évtizedek e-zenei formanyelvét, de rég túl van a tiszteletkörökön. Tavalyi, Quarantine című albumán még saját énekhangja volt az egyik főszereplő, s azon a lemezen elektronikus/ambient köntösbe öltöztetett szabálytalan dalok sorakoztak - ezúttal azonban a sercegő ütemeké, a kattogásé és a néha már valószínűtlenül szép szintifutamoké a főszerep. Egy-egy jól megragadott, végtelenített daltöredéket remekül egyensúlyoz ki néha fürge, kétnegyedes, garage-szerű, máskor határozottan ipari (de legalábbis manufakturális) tónusban kalapáló ütemekkel és sunyi módon a talpunk alól támadó basszusokkal. Kisebb-nagyobb kütyükkel, szintivel, billentyűzettel, keverőpulttal bemutatott varázslata kedvcsinálónak sem utolsó - nem lepődnénk meg, ha sokan az ő hatására ragadnának szintetizátort vagy egeret, s látnának neki az újmódi házi muzsikának.

A brit Andy Stott talán nagyobb és ünnepeltebb név, de ezúttal egy egész kicsit mintha ő szorulna háttérbe. Pedig maga is jól formált szettet vezet elő, ami azonban túlságosan is készen kapottnak hat: kevés benne az improvizáció, a helyszíni aprómunka. A műsor elején a védjegyévé vált, viszonylag lassú, szétcsavart, mégis sodró lendületű dubtechno lüktetést kapjuk, ami szinte hosszúra nyúlt felvezetésnek hat a végül berobbanó rave-hardcore csúcspont előtt. Stott takarékos asztali formát mutat, így azután a laptopjába temetkező művész helyett a tekintet a gondosan megkomponált vetítésre szegeződik: vulkánkitörések és klasszikus horrorfilmek jelenetei csúsznak egymásba, vad izlandi tájképek váltakoznak a Horror Expressz című örökbecsű filmkockáival. Kicsit hirtelen szakad félbe a produkció - de összességében nem lehet okunk panaszra.

Trafó, április 27.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Majd én!

A jelenleg legtámogatottabb politikai párt, a Tisza előválasztásának első fordulóján kívül a Fidesz-kongresszus időpontja, illetve a kormánypárti jelöltek létezése körüli múlt heti ún. kommunikációs zavar keltett mérsékelt érdeklődést a honi közéletben.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény

A magyar jogalkotás az elmúlt évtizedekben különös képet rajzolt a társadalomról. A törvények, amelyekről azt hittük, hogy semlegesek, valójában arcvonalakat húztak. A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.