Lemez

Összegezve

Rachid Taha: Zoom

Zene

Egy kis bocsánatos leegyszerűsítéssel az arab ra•-rock királyaként szokás emlegetni az 1958-ban Oránban született Rachid Tahát. Egy ilyen címkének, ugye, éppen annyi súlya van, mint amennyire lufi, de ebbe most ne menjünk bele, inkább tegyük hozzá, hogy a zendülők királyáról beszélünk, akire pont úgy hatott a Sex Pistols és a Clash, mint a ra•kultúra.

Taha pályafutása Lyonban indult, ahová tízévesen költözött a családjával. Volt ott egy egyesület, ami a bevándorlók jogaiért küzdött, előbb csak annak a rendezvényeit próbálták feldobni egy kis muzsikával. Ebből nőtt ki a Carte de Séjour együttes, mely a letelepedési engedélyről nevezte el magát, és többek közt a szélsőjobbról és a rendőri túlkapásokról énekelt. Közel tíz évig nyomták, és bár csak egyetlen nagylemezük készült, komoly nyomot hagytak.

Aztán 90-ben Taha Párizsba költözött, lényegében akkor és onnan indult a szólókarrierje. Addigra úgy tűnt, hogy megváltozott a világ: a felnőttek toleránsabbak lettek, a fiatalok pedig egyenesen kötelezőnek tartották, hogy arabokkal és feketékkel barátkozzanak. "A ra• jókedvű, vidám zene, azokhoz szól, akik jól akarják érezni magukat" - állította Taha, talán kissé elhamarkodottan. De bizonyára ezzel magyarázható, hogy az első szólólemezein túlteng a technó, vagyis a buli.

Szerencsére nem tartott sokáig ez a vészkorszak, és Tahának sikerült belőnie az elektronikus alapok, az arab tradíciók és a punk-rock optimális arányát. Sőt a legnagyobbat robbanó - és dominánsan akusztikus - Diwan albumával egyenesen odáig merészkedett, hogy fejet hajtson a klasszikusok, Dahmane El Harrachi, Farid El Atrache és mások előtt, miközben egy kalap alá hozta az észak-afrikai irányzatokat, valamint a múlt és a jelen időt. A múltat egy időre - a 2006-os Diwan 2-ig - lezárta ezzel, de lényegében az összegzés jegyei tették emlékezetessé a Made In Medina és a Tékitoi című technós-rockos alapvetéseit is. Az utóbbin a Rock El Casbah feldolgozásával (a Clashtől).

És most új lemeze van, és csak úgy dől a világzenei rádiókból, le sem vakarható a lista éléről. Meg hát többen is azt állítják, hogy Taha eddigi legnagyobb dobása ez, és az sem kizárt, hogy igazuk van. Az első számtól (Wesh N' Amal) magam is padlót fogtam, az egészen új hangot ütött meg: arab spagettiwestern. Ha feldobom, lant, ha leesik, countrygitár. Ez a különleges vadnyugati érintettség hagyott nyomot a Galbi és az Ana című nótákon is (szintén nyerők), de azért nem mondanám, hogy ez a fő csapásirány. Johnny Cash szelleme mellett megjelenik Elvis Presleyé is, nem beszélve a címadó számban megidézett egyiptomi istennőről, Oum Kalthoumról. Hús-vér valóságként pedig Mick Jones szállt be a buliba (a Clashből), na és producerként (plusz gitárosként) Justin Adams, akinek most már nem csak Robert Plant tartozik sokkal. Szóval, ha összegezni kell, a Zoom a frissesség és hagyomány dolgában több mint meggyőző album. Példás. Szomorú, hogy a végén Taha újra fontosnak - illetve aktuálisnak - tartotta előadni a Voila Voila című antirasszista opusát.

Na•ve, 2013

Neked ajánljuk