Mert ha csütörtök este kevésnek is tűnt A kalóz első magyarországi megszólaltatásának koncertszerű, azaz minden színpadi körítést és akciót nélkülöző kivitelezése, hát vasárnapra kiderült, hogy a "félig szcenírozás"-nál nemhogy a kevés, de még a semmi is egyköny-nyen több lehet. A Sanghaji Nagyszínházzal közösen, magyar-kínai koprodukcióban elővezetett Attila ugyanis Káel Csaba rendezésében került a közönség elé, s mint ilyen esetben máskor, a félig szcenírozás ezúttal is annyit tett: jelmezekkel, némi díszlettel, kiadós vetítéssel, de - rendezés nélkül. Káel működése a tablójelenetekben suta, a tömegmozgatás terén téblábolásba vesző, a főszereplők viszonyrendszerének átgondolása pedig mintha meg sem kísértené a rendezőt. Mindez olykor az akaratlan és blaszfém komikum határán is túl sodorja az előadást, például mindjárt a nyitóképben. Hősök, ne térdeljetek! - indítja szólamát az álló katonák által fogadott hun nagykirály, hogy utóbb ekképp hozza szóba a percek óta a pódiumon elheverő, fejedelmi kezeivel már meg is tapogatott hölgyeket: idegen hajadonokat látok (közeledni). Rendezői szabadság, mondhatnánk, ha amúgy nem az ötlettelenségig ómódi színrevitelt látnánk: a Müpa oly letisztult koncerttermével ordító ellentétbe keveredve, s hozzá a Manier divatszalon ruháinak felvonultatásával, amelyek legfeljebb a címszereplő egyik köntösére koncipiált szárítottpaprikafüzér-imitációval törnek ki egy 19. századi operaház jelmeztárából.
Istennek hála, a Hans von Bülow által "a torok Attilájának" gúnyolt Verdi 1846-os operája minőségi megszólaltatókra talált ezen az estén, s ez felülütötte a (nem)rendezés tényét. Három jelentékeny, a kurrens világszínvonalat képviselő énekes lépett fel ugyanis az Isten ostora, az őt elveszejtő itáliai honleány, valamint a jeles késő római hadvezér Ezio (Atius) szerepeiben: az olasz Giacomo Prestia, a venezuelai Lucrecia Garcia és a bolgár Vlagyimir Sztojanov. A Simon Boccanegra Fiescójaként már Pesten hallott (és e szerepében májusban is fellépő) Prestia nagyszerű, gazdag kifejezőerejű hang birtokosa, igazi olasz basszus, ami érdekesen elüt az Attilát legsikeresebben megszólaltató, Itálián kívülről érkezett énekesek (Christoff, Nyesztyerenko vagy Ramey) "barbár" közelítésétől. Hozzátehetjük, a különbség a nagyságrendben is megvan: Prestia nem címszereplőalkat, s nem színpadi nagyvad, aki eleve súlyt kölcsönözne az intenzív lelki életet élő hun hódítónak. A némi eufemizmussal molettnek említhető Garcia (Odabella) ellenben operai értelemben is súlyos egyéniség: a kardos szoprán, aki egy héttel korábban még a Scalában énekelt (Lady Macbeth szólamát), hatalmas energiával és hatalmas hangon teljesíti szerepét. S bár hallani véljük, hogy legeslegfelül nincs minden tökéletesen rendben, a vokális teljesítmény így is bámulatos. Vlagyimir Sztojanov baritonja pedig egyszerre hajlékony és hősies színű, ami biztosítja az oly kívánatos ethoszt Ezio amúgy hazafiként és hatalomvágyó intrikusként egyaránt azonosítható figurája számára. Mellettük a negyedik sztárvendég, a katalán tenor, José Bros (Foresto) énekszava kisebbfajta hallásártalommal ér fel. Brost voltaképpen már pályája zenitjén is a nemzetközi tenor-hiánygazdálkodás tünetének sejtette e sorok írója, mára pedig egészen egyszerűen fülsértő hallgatni az amúgy rokonszenves kiállású énekes lebegő-kiélesedő hangját.
A lendületes, bár az operai sablonokat és a menetrend szerint érkező cabalettákat túlságig könnyű kézzel szóró opera megszólaltatását régi ismerősünk, Pier Giorgio Morandi irányította. Biztos kezű, igazi rutinos operakarmester ő, s ennek komoly hasznát láttuk vasárnap este. A Kolozsvári Magyar Opera zenekara vonóskarában lelkesültnek és lelkesedésre érdemesnek, míg fúvós szekcióiban könnyen hibázónak bizonyult. A szintén kolozsvári énekkar jól szolgálta a bicentenáriumi nemes ügyet, bár olykor kétségkívül harsányabb volt az áhítottnál.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 28.
