Abban, remélem, nincs vita, hogy a filmtörténet legheroikusabb nagyjelenete a Vad banda végén látható, amikor Pike és cimborái felcsatolják derekukra a fegyvert, és az esélytelen versenyzők kőroppantó büszkeségével elindulnak a poros úton a százszoros túlerőben lévő mexikói katonák ellen, akik fogva tartják agyonkínzott társukat, Angelt. A Stooges új lemezében az a legrokonszenvesebb, hogy bizonyos pontjain különösebb erőlködés nélkül is eszünkbe juthat ez a felemelő pillanat - és távolról sem csak a lemezcím vagy a záródalba hímzett westernmotívumok okán.
| ||
Mivel a 2007-ben, még Ron Ashetonnal felvett The Weirdness a rocktörténet egyik legméltatlanabb comeback albuma volt, sietve hozzá kell tenni, hogy a Ready To Die nem csak annak tükrében nevezhető tisztességes dobásnak. A stúdióban ezúttal a Keith Richards gonosz szellemi ikertestvéreként elhíresült, 30 év irodai munka után a rockzenébe 2009-ben, Ron Asheton halálát követően visszaoldalgott James Williamsonnal dolgozó zenekarnak persze esélye sem volt rá, hogy újrateremtse akár a Raw Power csillagromboló erejét, akár a Kill City laposra vert, magányosan szédelgő rock and rollját, de világosan hallatszik, hogy egyik zenész sem nyomasztotta magát különösebben a rideg tények miatt, és ez a vállrándítós hozzáállás nagyon is jót tesz mind a tíz dalnak. Ami a zenei oldalt illeti, egyetlen számot, a Fun House Loose-ját szerencsétlenül megismételni igyekvő Jobot leszámítva a glamet, a bluest, a boogie-woogie-t, a tiszta rockot és a protopunkot hol kisebb, hol nagyobb távolságról, de többnyire egyszerre szemlélő Williamson keresetlen gitározása önmagában is elvinné a balhét, de az olcsó és hatásos alapok után fáradhatatlanul kutató ritmusszekció és a szaxofonja helyét mindig hibátlan ízléssel megtaláló Steve Mackay is feszengés nélkül jelentkezhet ebben az évben a karácsonyi bónuszért.
Egy igazán nagy mutatványhoz azonban szükség volna még valakire. A Stooges lehengerlő magyar koncertjeit felidézve (vonatkozó kritikáink itt és itt), de páratlan életművét ismerve persze ettől függetlenül is váratlanul keserű, hogy a Ready To Die kizárólag Iggy Pop miatt nem tud egyik szakaszán sem az ötödik sebességre kapcsolni. Az az egyszerre bölcs és belekeseredett szemlélet, amely Iggy előadói modorát ezen a lemezen meghatározza, a három akusztikus, poszt-stonesos balladában megfelelő kontextusba kerül, a zakatolósabb daloknak viszont (markánsan cinikus dalszövegek ide vagy oda) menthetetlenül elcsiszolja az élét - a kivételt a Gun jelenti, amelyben szintén nem feszíti szét ugyan a vén legenda bőrét az indulat, de legalább a tőle elvárható kajánsággal szövegeli keresztül a számot.
A Ready To Die máshová érkezik így, mint a felidézett nagy western. Pike és társai is elbuktak a végén Peckinpah filmjében, de az utolsó szívdobbanásig kelepelt minden kézben a fegyver - a Stooges-akció vezérének ezzel szemben nincs energiája golyót tuszkolni a tárba a sokadik lőtt sebe után.
Fat Possum, 2013
