Lemez

Kid Cudi: Indicud

  • G. A.
  • 2013. június 1.

Zene

Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy Kid Cudi a keleti parti alter-hiphop Kanye West császári birodalma felől érkező wunderkindjeként lecsapott volna egy ropogós ászt az asztalra a Day 'n' Nighttal, pedig csupán három és fél esztendeje volt. A hipersebességre kapcsolt popzenében csak a folyamatos termelés garantálja a fennmaradást, de ugyanez szavatol a megragadhatatlanságért is: a WZRD-projektet és a mixtape-jét is beleszámolva Cudi a feltűnése óta már öt albumot legyártott, úgyhogy elég volt párat pislogni ahhoz, hogy valamelyik véletlenül kimaradjon.

De míg az állandó jelenlét korparancsát világosan érti a leszedált tempók 29 éves kismestere, a velős fogalmazást előíró rendeletet figyelmen kívül hagyja: az Indicudot 18 tétel puffasztja éppen 70 percesre. A lemez számos terét benyugtatózott, ködös, voltaképp hangulatos, de monoton és már a második hallgatásnál szívfájdalom nélkül átléptethető trackek párnázzák ki, amelyek a türelmetlenebb hallgatók számára észlelhetetlenné tehetik az anyag valódi kincseit: a THC-felhőn megpihenő Red Eye-t, amelybe a Haim zenekar nővérei csepegtetik a mérget, a kalapáló dobgépből, két ujjal nyomogatott orgonából és műfúvósokból felkent Solo Dolo, Part II-t Kendrick Lamarral és a Michael Boltont (!) is sikeresen hadra fogó, majdnem-tánczenéből sötét szintetizátorgomolygásba zuhanó Afterwardst. Vagy a kifordított MGMT-mintára ültetett Immortalt és az inszomniásan hullámzó Unfuckwittable-t, ami úgy is telitalálat, hogy Cudi kizárólag a saját, halálosan karizmatikusnak azért nem igazán nevezhető személyiségére épít benne.

Universal, 2013


Neked ajánljuk