Lemez

Iron & Wine: Ghost On Ghost

Zene

Samuel Beam, az Iron & Wine egyetlen hivatalos tagja nem az a megátalkodott bulvárhős, keveset lehet tudni róla. Mindössze annyit, hogy aradi vértanús szakálla van, felesége, öt gyereke, texasi otthona és megbízható lemezei - a Ghost On Ghost az ötödik a sorban. A 38 éves énekes-dalszerző a múlt évtized első felében bukkant fel vérbeli Americana-albumokkal, de a harmadik lemezre, a 2007-es The Shepherd's Dogra már bővült a repertoár, emberünk ugyanis a hetvenes évek rádióbarát rockslágerei felé vette az irányt. Ez folytatódott a tavalyelőtti Kiss Each Other Cleanen, és most sincs nagy változás, hacsak az nem, hogy dzsesszes hatásokkal is bővült a paletta.

Természetesen Brian Wilson, Paul Simon, Nick Drake, Elliott Smith és Neil Young a meghatározó előkép a Ghost On Ghoston is, melynek első két dala eléggé vérszegény, de aztán a kísérletezőbb Beach Boyst idéző Joy a helyes irányba tereli a dolgokat. A hiphopos ütemen ringó Low Light Buddy Of Mine megfelelő folytatás, akárcsak a Grace For Saints And Ramblers, melyben Beam még Johnny Rotten nevét is a szájára veszi. A lényeg, hogy innentől már nincsenek gyenge pillanatok, bár vaskos meglepetések sem azon túl, hogy ezen a lemezen a New Mexico's No Breeze-ben már harmadszor esik szó bizonyos meztelen fiúkról. Inkább érdemes kiemelni két csúcspontot: a Grass Widows és a Lovers' Revolution egyaránt filmzenés hangulatú dzsessz-blues - az utóbbi közepén hallható instrumentális betét simán szólhatna egy Woody Allen-film főcíme alatt. A Ghost On Ghost újabb fontos állomás napjaink egyik legjobb és legszőrösebb énekes-dalszerzőjének pályáján, bár az előző album eladásait érdekes módon nem sikerült megközelítenie. Úgy látszik, Beamtől időközben átvette a hatalmat egy másik szakállas trubadúr, Justin Vernon. Neki is van egyszemélyesnek tekinthető zenekara: úgy hívják, hogy Bon Iver.

Warner, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.