A "punk keresztapja" a popzene történetének mind közül a legnépszerűbb, egyszersmind legelkoptatottabb epitheton ornansa, talán "az ötödik beatle" cím körül van még hasonlóan nagy tolongás (a "Kurt Cobain kedvenc zenekara" kitüntetés pedig úgy nagyjából ötven különböző zenésznek hoz tisztes - és megérdemelt - nyugdíjat). Ám a helyzet szerencsére sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Ne féljünk a nagy szavaktól és a megrendítő erejű észrevételektől, ha baráti társaságban erre terelődne a szó, mondjuk ki bátran: a punkot (vagy ha úgy tetszik: a pop-punkot, de hát egy tökéletes világban a kettő egy és ugyanaz) természetesen a Ramones együttes találta fel kb. 1974 és 76 között, Joey Ramone pedig a punk keresztapja - már ha ez utóbbi még kérdés egyáltalán. Jellegzetes lárvaszerű arcát takaró saját fejlesztésű sisakfrizurájával és napszemüvegével, valamint vállig érő lábaival mindmáig a rockzene talán legkarakteresebb frontembere, aki elképesztő, előadó-művészetre látszólag tökéletesen alkalmatlan orrhangjával a fűnyíróhangzású gitárokkal és csörömpölő dobokkal kísért villámgyors, agresszív punk-rock himnuszoktól a Beatles előtti popzenét idéző szenvedélyes melodrámákig (és akkor itt jegyezzük meg, hogy a legendákkal ellentétben a Ramones-életmű nem háromszáz tök egyforma dalból áll) gyakorlatilag bármit sírnivalóan szépen tudott elénekelni. De tényleg: nehezen érthető, hogy a nagy összamerikai szórakoztatóiparnak miért Frank Sinatra és társai szolgálnak még mindig emblémaként, amikor Joeynak még a frizurája is sokkal jobb volt. A zenekar jelentősége pedig már rég (nagyjából azzal párhuzamosan, hogy az eredeti tagok szép sorban, változatos módon elhaláloztak) túlnőtt a punkgettón, és a Ramones szépen-lassan mindenki kedvenc zenekara lett; vagy legalábbis minden háztartásban található legalább két darab hamisított Ramones-póló.
Az is jellemző, hogy a Ya Know? már a második posztumusz Joey Ramone-szólólemez, ilyen pedig tényleg csak a legnagyobbaknak van. A rendszerint utólag toldozott-foldozott, "ő is így akarta volna" típusú posztumusz album furcsa jelenség; ma, a színpadon őrületeset bulizó, valóban iszonyatos 2Pac-hologram idején már talán nem számít gátlástalan hullarablásnak, de azért nem is túl ízléses. Ám ha meg mégis akad rajta egy-két jó dal, vagy egyszerűen csak felidéz néhány szép emléket, azért az ember mégis hajlandó félretenni az előítéleteit. Nos, a punk-, ill. rockveteránok közreműködésével kipofozott, eddig kiadatlan demókat tartalmazó lemez viszonylag tisztességesen össze van rakva: jó a Be My Baby alapjain lüktető, csajvokálos Party Line, a jangle-popos What Did I Do... vagy a komótosabb Ramones-dalokat idéző Going Nowhere Fast, és főleg jó Joeyt énekelni hallani bármilyen körülmények között, mert hát egyszerűen szívszorító, de azért gyanús, hogy ebből az alapanyagból sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Meg egyáltalán, minek tizenöt dal majd' egy órában? A hangzás pedig sokszor egy magyar motorostalálkozó zenei felhozatalát juttathatja eszünkbe. Az ilyenekre szokás írni, hogy csak rajongóknak ajánlott, de ugyan már, tegye fel a kezét, aki nem rajongó!
BMG, 2012
