2011 augusztusában ezekkel a szavakkal adta XVI. Károly Gusztáv svéd király Patti Smithnek a svéd Polar Zenei Díjat: "Patti Smith megmutatta, hogy mennyi rock 'n' roll van a költészetben, és mennyi költészet van a rock 'n' rollban. Patti Smith egy Rimbaud, Marshall erősítővel." Nekem ez nagyon tetszett, királytól még soha nem hallottam ilyen jó dumát. Néhány hónappal korábban, 2010 novemberében Patti az amerikai Nemzeti Könyv Díjat vehette át Just Kids című memoárjáért, melyben a fotóművész Robert Mapplethorpe-pal (kiállítás a Ludwig Múzeumban, most) közös éveit írta meg. (Jelenleg ennek a forgatókönyvén dolgozik.) A hatvanas évek végén, amikor együtt éltek, Rimbaud-hoz hasonló hatással volt Pattire a filmrendező Jean-Luc Godard is, így 2009-ben nem állhatott ellen Godard ajánlatának: (örök gitárosával, Lenny Kaye-jel) szálljanak fel a Costa Concordiára, és szerepeljenek a Szocializmus című filmjében, mely egy földközi-tengeri hajóút keretében boncolgatja a szabadság, egyenlőség, testvériség kérdését. Szerencsére maradt idejük némi álmodozásra is, annak pedig a dolgok rendje szerint egy album lett a vége.
Ennek az albumnak Banga a címe, a napokban jelent meg, de épp úgy átmossák a múlt idő hullámai, mint Patti életét. Cseppben a Földközi-tenger, kihallatszik belőle az életműve; egészen onnan kezdve, hogy visszatért a New York-i Electric Lady Stúdióba, ahol 1975-ben a Horses című albumát vette fel. Sokan arra a debütáló korongjára esküsznek a mai napig, ami persze ízlés dolga, de az mindenképpen tény, hogy az amerikai art-rock vagy underground történetében megkerülhetetlen nyomot hagyott vele. Sőt amikor Károly király a rock 'n' roll és a költészet összefonódására utalt, nyilván neki is a Horses járt a fejében. Hallhattunk Pattitől a későbbiekben is - a Landhez hasonló - énekelt-szavalt számokat, de most valamennyit überelte a Bangán hallható Constantine's Dreamapo kaliptikus víziójával. Rettenetes súlyú és mélyen felkavaró darab ez (mely Piero della Francesca A Szent Kereszt legendája című freskója nyomán született arezzói muzsikusok bevonásával), csúcsa az albumnak, és úgy egyáltalán: rendkívüli tíz perce Patti életművének.
Fotó: Edward Mapplethorpe
Ebben az életműben kétszer is döntő szerepet kapott Fred Sonic Smith, az MC5 egykori gitárosa, Patti férje. Először 1980-ban, amikor összeházasodtak, majd New Yorkból Detroitba költöztek. Fred családot, gyerekeket akart, Patti pedig azt, hogy mindenben osztozzon vele. 1982-ben fiuk (Jackson), 88-ban lányuk (Jesse) született. (Mindketten játszanak a Bangán.) A házassággal lezárult Patti életének az a sűrűs, lázas, látomásos korszaka, amelynek a művészi kiteljesedés és az istenkeresés volt a fő mozgatója. 1975 és 1979 között négy albumot készített (Horses, Radio Ethiopia, Easter, Wave), és bár mindegyiknek megvolt a maga karaktere, így együtt megfeleltek annak a képnek, melyhez a "punkkirálynő" címkét tűzte a korszak és a szakirodalom. De az új életére, illetve az 1988-as Dream Of Life letisztult, finom dalaira sem a piac, sem a szakma nem volt vevő.
Aztán megint besűrűsödött és borult minden. 1989 tavaszán meghalt Mapplethorpe, majd a következő évben Patti billentyűse, Richard Sohl. És mire kiheverte az elvesztésüket, 1994-ben, egy hónapon belül Fred is elhunyt, és Patti bátyja, Todd is. Egyetlen módja volt csak, hogy kiheverje a gyászát - ahhoz kért segítséget az 1973-tól 79-ig vele dolgozó Lenny Kaye-től. Így született meg a Gone Again album, egyszersmind Kurt Cobain és River Phoenix emlékére is. És ezután a két gyermekével magára maradó Pattit újra a színpadra hívta valamiféle felelősség, hogy elmondhassa: akkor is és bármiképp is, az élet csodálatos. És azóta nincs megállás, album albumot (Peace & Noise, Gung Ho, Trappin', Twelve), könyv könyvet követ. Elsiratva mindazokat, akik elmentek közben. A Bangán Maria Schneidert (Maria) és Amy Winehouse-t (a This Is A Girl című elégiában).
Persze, mint szokta, felsorakoztatja albumában az "isteneit" is. Ezúttal az orosz kultúrára való kattanása tűnik ki: főhajtás Gogol, Tarkovszkij és Bulgakov előtt. Bangának Poncius Pilátus kutyáját hívták a Mester és Margaritában.
És persze megvan a története a feldolgozásainak is. Ahogy megvolt az első (1974-es) kislemezén a Hey Joe-nak (akkor a gerilla Patty Hearsttől érintetten), az utolsó albumán (Twelve) pedig a Stonesnak, a Beatlesnek, Dylannek és így tovább. (Mesél róluk abban a bookletben.) A Bangán újra Neil Younghoz fordul(After The Gold Rush), (Patti) gyerekei és egy gyerekkórus kíséretében, hogy a világot romba döntő Constantine's Dream után a kezdeté legyen a végszó.
Kezdet és végszó - talán leírható ez a Banga összegzéseként is. A hatvanöt éves Patti Smith tizenegyedik albumának a zeneisége az elsőhöz, a Horseshoz áll a legközelebb. A gitáros Lenny Kaye és a dobos Jay Dee Daugherty még mellette van, és két számban Tom Verlaine is penget megint. Közös a dallamosság, az elégikus felhang, a klasszikus íz. Az egyik még nem, a másik már nem zajos. De az erő velük van így is. És nem marad el a robbanás sem, ráadásul - nem győzöm ismételni - a Constantine's Dream felülmúlta a Land rockköltészetét.
Marshall erősítővel.
Sony, 2012
