Magyar Narancs: Öt éve léptél ki a The Gatheringből. Elégedett vagy azzal, amit azóta elértél?
Anneke van Giersbergen: Igen, nagyon! Boldoggá tesz, hogy a saját dolgaimmal foglalkozhatom, hogy a családommal lehetek, olyan zenét csinálok, amilyet szeretek, hogy csupa kedves ember vesz körül a turnén, és most itt vagyok ebben a gyönyörű országban - mindez nagyszerű. Talán nem olyan nagyszabású, mint a The Gathering volt, de ez jól is van így, mert a lényeg csak annyi, hogy a zenéből élhessek. Soha nem szoktam megbánni semmit, még a hülyeségeimet sem, hiszen mindent valamilyen okkal tettem úgy, ahogy.
MN: Tehát nem is hiányzik a The Gathering hatalmas sikere?
AVG: Nem, mert már részem volt benne, már megcsináltam, már benne van a rendszeremben - nem kell kétszer átélni ugyanazt, hogy élvezni tudjam. Nem igazán szoktam a YouTube-on a régi dolgaimat nézegetni, de ha mégis, akkor csak büszkeséget érzek, hogy tagja voltam ennek a remek bandának. Ha visszanézek, boldog vagyok a múltam miatt - de nem hátra, hanem előre szoktam nézni.
MN: Nem is szeretnél újra együttesben énekelni?
AVG: Ha az ember egy zenekarban, egy demokráciában él, az nagyon jó, mert mindig mindenki együtt van és mindent együtt csinál. Cserébe viszont minden sokkal hosszadalmasabb: hónapokig tart megírni, felvenni, keverni egy új lemezt. Szólóban én ennél gyorsabban dolgozom: ha valamit elsőre jónak találok, ott meg is állok, és nem szöszmötölök tovább a keveréssel vagy a felvétellel. Így ki tudok adni öt lemezt öt év alatt. De szükségem is van erre a tempóra, mert ha túl sokat vagyok stúdióban, egy idő után már nem tudok koncentrálni, elhomályosul a látásom, és abból semmi jó nem sül ki - szóval keményen dolgozom azért, hogy gyorsan dolgozhassak. Visszatérve a kérdésedre: szólóelőadóként is vannak körülöttem emberek, akikkel mindig együtt vagyunk, mint egy családban. Ez így pont olyan érzés, mint ha egy zenekar tagja lennék, csak most én hozom a döntéseket, ami jó és szabad érzés. Persze ha a zenészeknek van egy jó ötletük, azt is megcsinálom, de a végső döntés az enyém.
MN: Az új lemezed, az Everything Is Changing talán a szólókarriered leglágyabb, leginkább popos lemeze.
AVG: Attól függ, honnan nézed: szerintem szólóban eddig ez a legrockosabb, leggyorsabb, legkeményebb albumom. Persze van benne pop és elektronika is, mert vegyíteni akartam mindent, amit eddig csináltam. Annyiban valóban popos, hogy vannak rajta fülbemászó számok - de élőben két gitárosra van szükség, hogy előadjuk őket.
MN: Sosem merült fel holland producerekben, kiadókban, hogy nemzetközi, kommersz popsztárt csináljanak belőled?
AVG: Nem, bár Hollandiában azért jobban része vagyok a mainstreamnek, mint itt, ahol a rock-metál színtér tagjaként tekintenek rám: többet játszanak a tévék, a rádiók. De ilyen ajánlattal sosem kerestek meg, mert nemcsak ismerik a múltam, de tényleg megértik, hogy honnan jövök, és mit csinálok. Sosem mondják, hogy menjek el, mondjuk, az Eurovíziós Dalfesztiválra vagy ilyesmi - de nem is én lennék erre a megfelelő ember, és ezt ők is tudják.
MN: Nem is vágytál arra soha, hogy, mondjuk, az Egyesült Államokban is stadionok teljenek meg egy-egy koncerteden?
AVG: Szeretek nagy fesztiválokon játszani, élvezem azt az energiát, egyúttal imádom az egészen kicsi koncerteket is. Nem az az álmom, hogy csak stadionokban lépjek fel, mert az unalmas lenne. A lényeg a jó zene, hogy jó emberekkel légy körülvéve, hogy a koncerten a rajongók szemébe nézhess, és megoszthasd velük a zenédet - ez a fontos, nem az, hogy a hely kicsi vagy nagy.
MN: Híres vagy arról, hogy nemcsak a koncerteken, de gyakorlatilag mindig mosolyogsz, és minden helyzetben vidám vagy. Hogy tudsz folyamatosan ilyen pozitív maradni?
AVG: Azt gondolom, az isten adta tehetségemet jó dolgokra kell felhasználnom, és pozitív szemléletet kell közvetítenem az engem körülvevők felé - ezt nagyon komolyan veszem. Sok minden rossz a világban, sok a sötétség, a háború, a gonosz ember - én szeretnék egyike lenni azoknak, akik nem ilyenek. És talán szerencsés is vagyok: tudom kamatoztatni a tehetségemet, jó emberekkel vagyok körülvéve, jó karrierem volt a The Gatheringgel, és az van most is, a családom csodálatos - így talán könnyű azt mondanom, hogy az élet szép. De nagyon keményen megdolgozom érte, túl keményen is, mert állandóan fáradt vagyok - heti 80-100 órát dolgozom. Mindent megteszek a családomért és a zenéért, és ha végül összejönnek a dolgok, ha leszervezünk egy turnét, és itt vagyok az egyik állomásán, és süt a nap, és eljön pár száz ember a koncertre, az nekem elég a boldogsághoz. Lehet, hogy egyszerű lélek vagyok: szeretem az egyszerű dolgokat, élvezem az ételeket, a light kólát, a beszélgetést veled meg a jó zenét. Néha megkérdezik, hogy mik a nagy álmaim - de én úgy élem az életem, ahogyan azt mindig is akartam. Ez az álmom.
MN: Ugyanakkor azért neked is vannak sötétebb hangulatú számaid, lemezeid.
AVG: Természetes, hogy az ember dualisztikus: vannak jó és rossz pillanataink, van egy világos és egy sötét oldalunk. Ha bármelyik oldalt ignoráljuk, akkor kiegyensúlyozatlanok leszünk. Zenében szeretem a melankolikusabb, sötétebb dolgokat, a Slayert, a Swanst, de szeretem a jó popzenét is, Justin Timberlake-et vagy Beyoncét. Ha abban kiegyensúlyozott vagy, hogy milyen zenéket hallgatsz, akkor abban is annak kell lenned, hogy milyen zenét csinálsz.
MN: Ezért énekelsz a te zenédtől igencsak távol álló death/grindcore-ban utazó Napalm Death néhány számában is?
AVG: Az ő szövegeik nagyon társadalom-kritikusak, nagyon kemény véleményük van a világ dolgairól, és ezzel szívesen vállalok közösséget még akkor is, ha az övék nem is az én világom. Elküldték egy dalukat, és megkérdezték, hogy szeretnék-e énekelni benne. Meghallgattam, tele volt energiával és súlyos szövegekkel. Imádtam.
MN: Mint szexszimbólum és rockénekes, gondolom, vannak sztorijaid olyan férfiakról, akik a koncertek után mást is akartak, nem csak autogramot.
AVG: Persze, fura rajongói mindenkinek vannak: ha Madonna vagy, akkor rengeteg, ha Anneke van Giersbergen, akkor nem olyan sok. Ez már csak így van, de ha bizonyos távolságon kívül maradnak, akkor nincs is ezzel semmi probléma.
MN: A családos asszonynak, gondolom, nem, de a tetovált rockénekesnek voltak valaha kalandjai velük?
AVG: Most a sztalkerekről beszélünk, ugye?
MN: Inkább a groupie-król.
AVG: Ó, te jó ég! Nem, rám az ilyesmi sosem volt jellemző. Vannak, akik - hogy is mondjam - a groupie-jaim akartak volna lenni, de számomra az nem vonzó és nem szexi, ha valaki felkínálja magát. Azok sokkal izgalmasabbak, akik megélik a szívükben a zenémet. Nem nekem való az egész "szex, drogok és rock'n'roll" életforma: eleve mindig korán ágyba bújok, hogy kíméljem a hangomat, és csak néha iszom. Semmilyen rock'n'roll sztorim nincsen - nagyon unalmas vagyok.
