Ha egy együttes tagjai tanácstalanul vonogatják vállukat az újságírók kérdésére, hogy hogyan határozzák meg a zenéjüket; ha ugyanez az együttes tizenöt éve dolgozik változatlan sikerrel, kényelmesen, három-öt évenként dobva be új lemezt, új hangzással, akkor nagy valószínűséggel kijelenthetjük róluk, hogy nem érdektelen, amit csinálnak.
A magyar közönség legfeljebb Léo Carax A Pont-Neuf szerelmesei című filmjének zenéjéből ismerheti a Les Rita Mitsouko együttest, és ez köszönhető a francia rockvilág hagyományos zártságának: még a legjobbak is alig örvendhetnek nemzetközi sikernek az angolszász dominancia miatt. Pedig tekintve a francia nyelvnek a sanzon műfajában kiharcolt és elismert érdemeit, elvárható lenne ennél nagyobb érdeklődés is, különösen, ha olyan invenciózus módon használják fel, mint a Les Rita Mitsouko dalaiban. A név igazából egy ma már negyven körül járó, háromgyerekes házaspárt takar: Fred Chichin gitárost és Catherine Ringer énekesnőt.
A páros a nyolcvanas évek elején talált egymásra, amikor is Chichin posztpunk-újhullámos zenét játszó underground zenekarához csatlakozott Ringer. Lökött videóklipekkel, extravagáns maskarával és egy slágerrel, a Marcia Baïlával emelkedtek ki a tucatzenekarok sorából. Zenéjük közben változáson ment át: a korábbi, nihilista felhangoktól sem mentes popzenéjük populárisabb, de egyben sokrétűbb is lett, köszönhetően Catherine Ringer sugárzó személyiségének, ami jól ellenpontozta Chichin hallgatag találékonyságát. Zenéjükben a kor irányzatainak széles skálája fellelhető anélkül, hogy egyveleg benyomását keltenék; legyen az funk, flamenco, sanzon, rap, keringő, angolszász rock vagy a Franciaországban rai-nak nevezett arab pop. Az egyetlen konstans, összetartó erő, amely bármilyen zenei környezethez képes alkalmazkodni, Catherine Ringer mással összetéveszthetetlen dívahangja, amely hol arabosan kitartott vibrálás, hol prűd falzetto, hol James Brown-féle kiabálás, hol rapkántálás, hol sanzonszerű édelgés, ha éppen nem az elektromos hegedűvel egybeolvadva játszik "instrumentális" duettet. A közös nevező ezekben a stílusokban a mindent átfűtő latinos szenvedély, a francia sanzon érzelmi töltete. Nem véletlen, hogy Ringer adott már önálló estet kedvenc előadóiból (Edith Piaf, Léo Ferré, Charles Trenet stb.), és hogy lemezeiken is előfordulnak átiratok ezektől a szerzőktől. Chichin a maga oldalán ugyanakkor világzenével kísérletezik szabad idejében.
A Les Rita Mitsoukót sokáig csak stúdiózenekarként tartották számon, mivel alkalmi zenészekkel dolgoztak, és albumaik főleg a szintetizátorokra épültek. Ritka koncertjeik sem sikerültek mindig jól a változó felállás miatt. Tavaly év végén azonban, úgy tűnik, sikerült megtörni az átkot, amikor az M6 francia zenés tévécsatornán élő koncertet adtak "akusztikus" hangszerelésben. Megszabadulva a sokak által zavarónak tartott szintetizátoros hangzástól, dalaik végre teljes pompájukban kibontakozhattak. Ezzel a felállással jönnek rövidesen Magyarországra.
Hogy hogyan jutott el Ringer és Chichin a hetvenes évek szélsőbal mozgalmaitól és underground polgárpukkasztásától (egyik korai koncertjükön Ringer vértől csepegő, frissiben kiszedett tamponját a közönség közé vágta) az MTV-szerű un-plugged-koncertig és Jacques Chirac (jobboldali) francia elnök sportcsarnokbeli teadélutánján való fellépésig, az más történet. Dalszövegeikben mindenesetre egész végig tudatosan kerülték és kerülik a politikát. A konszolidáció, ellentétben más együttesekkel, előnyükre vált - az extravagancia játékossággá szelídült a zenéjükben, a mai érettebb, finomabb, nyitottabb hangzás szabad utat enged a két zenész tehetségének.
A magyar közönségnek abban a szerencsében lesz része, hogy az elsők között láthatja majd élőben az "új" Les Rita Mitsoukót a frankofónia budapesti ünnepén, melyet Chirac elnök jelenlétében tartanak. Akár a klasszikus sanzon aurája vonz minket, akár rapet akarunk hallani franciául, ezt a komolytalan zenét nem lehet nem komolyan venni: felhőtlen kikapcsolódással egybekötött zenei kirándulásnak ígérkezik a január 16-i sportcsarnokbeli koncert.
- tag -
Diszkográfia:
Restez avec moi, 1984
No comprendo, 1986
Marc et Robert, 1988
Systeme D, 1993
Concert privé, 1996
