Régi divatú - Boris with Michio Kurihara: Rainbow (lemez + koncert)

  • - greff - ; keretes: Kovács Marcell
  • 2007. március 1.

Zene

Kollaborálni egy géniusszal - az efféle vállalásokban mindig van valami a kötéltáncosok bátorságából. Hiszen igencsak kényes kérdés, hogy mi lesz az egyensúllyal, s miképp kerülhető el, hogy az együttműködésre felkért mester, akár egy ébenfekete tárgy, elszívja a többiek elől a fényt.

Kollaborálni egy géniusszal - az efféle vállalásokban mindig van valami a kötéltáncosok bátorságából. Hiszen igencsak kényes kérdés, hogy mi lesz az egyensúllyal, s miképp kerülhető el, hogy az együttműködésre felkért mester, akár egy ébenfekete tárgy, elszívja a többiek elől a fényt. Michio Kurihara alázatos csapatjátékos (a negyvenhat éves, huszonöt éve aktív gitáros egészen 2005-ig nem jelentkezett igazi szólólemezzel), mégsem egyszerű eset, hiszen ha pengetni kezd, végül úgyis őrá irányul minden figyelem.

Az persze más, ha a "szállásadó" zenekar hajlandó tisztelettudóan a vendége alá dolgozni, hovatovább stílusához ízesíteni a maga modorát. Márpedig a Boris pontosan ilyen zenekar: a japán underground kaméleonja az évek során elképesztő színváltásokkal bizonyította, hogy problémamentesen képes alkalmazkodni bármihez, ami megdobogtatja a szívét. A nemzetközi áttörését meghozó Amplifier Worship még egy frankó Melvins-lemez volt, majd pár évre rá fejet hajtott a Kyuss előtt (Heavy Rocks), csak hogy egy évvel később egyetlen háromnegyed órás számban foglalja össze a posztrock addigi eredményeit (Feedbacker). Tavalyi lemeze, a Pink csupán annyiban hozott változást, hogy azon már az egymást követő számok is más-más stílusban hangzottak el. Ha nem írnának olyan erős dalokat, mosolyognunk volna muszáj a Borison, csak hát a helyzet az, hogy állati klassz témákat írnak, a gitáros csaj, Wata például rendre egészen szörnyetegszerű riffekkel kápráztat el.

A Rainbow-n a trió azon van, hogy otthonos közeget biztosítson Kurihara régi vágású pszichedéliájának. Kétféle szám van a lemezen. Vannak először is a zajosabb-karcosabb, kábítóan lüktető tételek, melyekben a mester burjánzó szólókat varázsolhat elő betorzított Gibson SG-jéből. Kurihara a zenecsinálást nem a pedáljaira bízza: csupán azért veti be őket, hogy eltéveszthetetlen tónusa legyen, ám ezen túl minden egyéb a két keze dolga. Az a két kéz pedig teszi, amit kell: mindjárt a nyitó Rafflesiában ábrákat rajzolhatunk a csillagokba. És ne gondolják, hogy Kurihara holmi öncélú virtuozitással akarna elkápráztatni, mert erről szó sincsen: nála minden egyes hangnak megkérdőjelezhetetlen oka és helye van - meg aztán, amit játszik, nem is különösebben csuklótörő. Mondom, ez a Kurihara kimondottan régi divatú figura.

Vannak aztán azok a szomorkásabb számok, amelyek puhák, lusták és ködösek (Rainbow, Shine, ...And, I Want), teli visszhangokkal meg hosszan kicsengő gitárneszekkel. Ezekről az összes vonatkozó japáni klisé reflexszerűen eszünkbe jut, cseresznyefavirág, "mono no aware", napszállat a Fuji-hegynél, miegyéb. De hagyjuk a közhelyeket. A Rainbow ugyanis nem a klisékről szól, és távolról sem giccses. Hanem emelkedett, és igen-igen szép.

- greff -

Pedal, 2006/Drag City, 2007

Damon & Naomi Michio Kuriharával

A bécsi Fluc a környék átépítése miatt átmenetileg egy zord betonbunkerbe költözött, és a rideg környezet bizarr háttérként szolgál a Damon & Naomi éteri hangzású zenéjéhez. A néhai Galaxie 500 dobosa és basszusgitárosa, Damon Krukowski és Naomi Yang az elmúlt másfél évtizedben alaposan eltávolodott a gitárpop hagyományaitól, szokatlan szerkezetű, lebegős dalaikat élőben ma már többnyire ritmusszekció nélkül, akusztikusgitár- és szintetizátorkísérettel adják elő, illetve ünnepnapokon újabb lemezeik állandó közreműködőjével, Michio Kuriharával kiegészülve. Kurihara Bécsbe is eljött velük, és ez teszi igazán különlegessé az estét, hiszen a kortárs japán pszichedelikus rock meghatározó figurája - a színtér olyan fontos zenekarainak gitárosa, mint a White Heaven, majd a Ghost és a Stars - még amerikai kollégáinál is ritkább vendég Európában.

Először megijeszt az érces hangzás, a betonfalak éles kontúrokat adnak a lemezen alaktalan, szétfolyós zenének, de idővel rááll a fül, és a technikus is finomít menet közben az arányokon. Úgy százan lehetünk, családias a hangulat, Damon buta viccekkel tölti ki a hangolás perceit, Naomi sokat mosolyog, Kurihara pedig mindenért elnézést kér és mindent megköszön. Főként a legutóbbi, már kétéves The Earth Is Blue lemezről válogatnak, és sok feldolgozást játszanak. A While My Guitar Gently Weeps elmarad, de van helyette Bob Dylan, Caetano Veloso és Everly Brothers, meg egy dal a Jacks nevű obskúrus, hatvanas évekbeli japán pszichedelikus popkvartettől. Kurihara egy pillanatra sem bújik elő az árnyékból, roppant alázatosan követi Damon akusztikus gitárját, de a számok végére rendre ő lesz a főszereplő. Játéka egyszerre fesztelen és roppant fegyelmezett, a szünetek és a változatos hangszínek ellenére sincs benne törés, olyan, mintha végig ugyanazt a témát variálná, és amikor a műsort záró, egyre halkuló dalokban ő is elcsendesedik, akkor a legvarázslatosabb.

Mindenki szembesült már életében a gyötrelmes és feloldhatatlannak hitt dilemmával a gitárszóló létjogosultságáról. Ha nem, hát számíthat rá, hogy előbb vagy utóbb szembekerül vele. Mert állást kell foglalni, áldás-e vagy átok, gyógyító balzsam vagy kártékony métely a gitárszóló. Zenei önkielégítés csupán, vagy a rock and roll igazi beteljesedése? Kuriharát figyelve a válasz egyértelmű. A gitárszóló az élet sója. Sőt maga az élet.

Bécs, Fluc, február 22.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.