Kollaborálni egy géniusszal - az efféle vállalásokban mindig van valami a kötéltáncosok bátorságából. Hiszen igencsak kényes kérdés, hogy mi lesz az egyensúllyal, s miképp kerülhető el, hogy az együttműködésre felkért mester, akár egy ébenfekete tárgy, elszívja a többiek elől a fényt. Michio Kurihara alázatos csapatjátékos (a negyvenhat éves, huszonöt éve aktív gitáros egészen 2005-ig nem jelentkezett igazi szólólemezzel), mégsem egyszerű eset, hiszen ha pengetni kezd, végül úgyis őrá irányul minden figyelem.
Az persze más, ha a "szállásadó" zenekar hajlandó tisztelettudóan a vendége alá dolgozni, hovatovább stílusához ízesíteni a maga modorát. Márpedig a Boris pontosan ilyen zenekar: a japán underground kaméleonja az évek során elképesztő színváltásokkal bizonyította, hogy problémamentesen képes alkalmazkodni bármihez, ami megdobogtatja a szívét. A nemzetközi áttörését meghozó Amplifier Worship még egy frankó Melvins-lemez volt, majd pár évre rá fejet hajtott a Kyuss előtt (Heavy Rocks), csak hogy egy évvel később egyetlen háromnegyed órás számban foglalja össze a posztrock addigi eredményeit (Feedbacker). Tavalyi lemeze, a Pink csupán annyiban hozott változást, hogy azon már az egymást követő számok is más-más stílusban hangzottak el. Ha nem írnának olyan erős dalokat, mosolyognunk volna muszáj a Borison, csak hát a helyzet az, hogy állati klassz témákat írnak, a gitáros csaj, Wata például rendre egészen szörnyetegszerű riffekkel kápráztat el.
A Rainbow-n a trió azon van, hogy otthonos közeget biztosítson Kurihara régi vágású pszichedéliájának. Kétféle szám van a lemezen. Vannak először is a zajosabb-karcosabb, kábítóan lüktető tételek, melyekben a mester burjánzó szólókat varázsolhat elő betorzított Gibson SG-jéből. Kurihara a zenecsinálást nem a pedáljaira bízza: csupán azért veti be őket, hogy eltéveszthetetlen tónusa legyen, ám ezen túl minden egyéb a két keze dolga. Az a két kéz pedig teszi, amit kell: mindjárt a nyitó Rafflesiában ábrákat rajzolhatunk a csillagokba. És ne gondolják, hogy Kurihara holmi öncélú virtuozitással akarna elkápráztatni, mert erről szó sincsen: nála minden egyes hangnak megkérdőjelezhetetlen oka és helye van - meg aztán, amit játszik, nem is különösebben csuklótörő. Mondom, ez a Kurihara kimondottan régi divatú figura.
Vannak aztán azok a szomorkásabb számok, amelyek puhák, lusták és ködösek (Rainbow, Shine, ...And, I Want), teli visszhangokkal meg hosszan kicsengő gitárneszekkel. Ezekről az összes vonatkozó japáni klisé reflexszerűen eszünkbe jut, cseresznyefavirág, "mono no aware", napszállat a Fuji-hegynél, miegyéb. De hagyjuk a közhelyeket. A Rainbow ugyanis nem a klisékről szól, és távolról sem giccses. Hanem emelkedett, és igen-igen szép.
- greff -
Pedal, 2006/Drag City, 2007
Damon & Naomi Michio Kuriharával
A bécsi Fluc a környék átépítése miatt átmenetileg egy zord betonbunkerbe költözött, és a rideg környezet bizarr háttérként szolgál a Damon & Naomi éteri hangzású zenéjéhez. A néhai Galaxie 500 dobosa és basszusgitárosa, Damon Krukowski és Naomi Yang az elmúlt másfél évtizedben alaposan eltávolodott a gitárpop hagyományaitól, szokatlan szerkezetű, lebegős dalaikat élőben ma már többnyire ritmusszekció nélkül, akusztikusgitár- és szintetizátorkísérettel adják elő, illetve ünnepnapokon újabb lemezeik állandó közreműködőjével, Michio Kuriharával kiegészülve. Kurihara Bécsbe is eljött velük, és ez teszi igazán különlegessé az estét, hiszen a kortárs japán pszichedelikus rock meghatározó figurája - a színtér olyan fontos zenekarainak gitárosa, mint a White Heaven, majd a Ghost és a Stars - még amerikai kollégáinál is ritkább vendég Európában.
Először megijeszt az érces hangzás, a betonfalak éles kontúrokat adnak a lemezen alaktalan, szétfolyós zenének, de idővel rááll a fül, és a technikus is finomít menet közben az arányokon. Úgy százan lehetünk, családias a hangulat, Damon buta viccekkel tölti ki a hangolás perceit, Naomi sokat mosolyog, Kurihara pedig mindenért elnézést kér és mindent megköszön. Főként a legutóbbi, már kétéves The Earth Is Blue lemezről válogatnak, és sok feldolgozást játszanak. A While My Guitar Gently Weeps elmarad, de van helyette Bob Dylan, Caetano Veloso és Everly Brothers, meg egy dal a Jacks nevű obskúrus, hatvanas évekbeli japán pszichedelikus popkvartettől. Kurihara egy pillanatra sem bújik elő az árnyékból, roppant alázatosan követi Damon akusztikus gitárját, de a számok végére rendre ő lesz a főszereplő. Játéka egyszerre fesztelen és roppant fegyelmezett, a szünetek és a változatos hangszínek ellenére sincs benne törés, olyan, mintha végig ugyanazt a témát variálná, és amikor a műsort záró, egyre halkuló dalokban ő is elcsendesedik, akkor a legvarázslatosabb.
Mindenki szembesült már életében a gyötrelmes és feloldhatatlannak hitt dilemmával a gitárszóló létjogosultságáról. Ha nem, hát számíthat rá, hogy előbb vagy utóbb szembekerül vele. Mert állást kell foglalni, áldás-e vagy átok, gyógyító balzsam vagy kártékony métely a gitárszóló. Zenei önkielégítés csupán, vagy a rock and roll igazi beteljesedése? Kuriharát figyelve a válasz egyértelmű. A gitárszóló az élet sója. Sőt maga az élet.
Bécs, Fluc, február 22.
