Zene

Atavalyi kényszerpihenő után rendeződtek a WOMUFE sorai: a távozó Matáv helyett melléállt a Vivendi, s a Budai Parkszínpadról a szerényebb Petőfi Csarnokba telepedett át a produkció. A kétnapos fesztivál ezúttal a Balkánra fókuszált, de ebből az új vonásból egyszersmind a rendezvény jövőbeli karaktere is kirajzolódhatott: a programigazgató Mandel Róbert a tematizálódásban lát garanciát arra, hogy a Sziget sokszínű - és masszívabb lábakon álló - világzenei kínálata mellett ne törpüljön el a WOMUFE jelentősége-rangja. (És jól látja, szerintem.) Szépséghibának tűnhet ugyan, hogy három-négy év múltán újra a Kocani Orkestarra és a Taraf de Haidouksra épített, de nincs mit tenni: az első nap feleannyian sem voltak kíváncsiak a nálunk szinte ismeretlen bolgár Ivo Papasovra, mint messze bejáratottabb román és macedón kollégáira. S amíg a hazai médiumok ennyire érzéketlenek a műfaj iránt, nyilván a jövőben is csínján kell bánni a bizonytalan kimenetelű kihívásokkal. Már amennyiben kihívásnak tekinthető egy "menyegzői zenekar".

Susan Sontag esszégyűjteménye a válság és újrakezdés képével kezdődik. 1972 késő nyarán látjuk kis párizsi szobájában, távol Amerikától, s távol a könyvtárától, hogy semmi se vonhassa el figyelmét önmagáról és a munkájától. Immár több mint egy éve éli remeteéletét, úgy, hogy sokszor naphosszat el sem mozdul írógépe mellől. Kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy kötete ennek a válságnak és újrakezdésnek a hozadéka. Mégsem így van. Hogy mit ír ilyen lázasan, homályban marad, egy biztos csupán: nem azt a könyvet, amit éppen olvasunk.

Eddig még mondhattuk, hogy nem tudtunk róla, mert nem volt róla szó. Vagy csak olyan régen volt, hogy el is felejtettük, már ha egyáltalán fölfigyeltünk rá. 1968-ban Sára Sándor csinált egy filmet, Feldobott kő volt a címe. Van ebben egy jelenet, a fiatal Balázsovits Lajos meghökkent szemével láthatjuk, amint jó magyar emberek autóval megérkeznek a telepre, nullásgéppel lenyírják a cigányok haját, és valami fehér port dörzsölnek a kopasz fejükre. Hét perc az egész, mégis épp elég hosszú ahhoz, hogy az emlékezetben örökké rögzüljön a sötét szempárok tehetetlen szomorúsága és a higiéné embertelensége. E hét perc pereg most végtelenítve a Centrális Galériában, félelmetes hűséggel illusztrálva a kiállítás alapanyagául szolgáló, a Roma Sajtóközpont (RSK) által összeállított, roma, magyar és angol nyelvű kötetet. Egy vitrinben nullásgépek fekszenek, a másikban porozó, ilyennel fújták a ruha alá a fertőtlenítőszert (ami 1968-ig - a rákkeltő hatása miatt akkor betiltott - DDT is lehetett).

"Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, / eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim, / kritikusaim nem tudnak velem igazán mit kezdeni, / olvasóimhoz nem jutok el" - mondja meg őszintén az új kötetben Oravecz Imre (Irodalom). Én meg azt mondom, hogy igen: a két utolsó sort leszámítva körülbelül így fest a dolog. Bármilyen flottul is passzolna azonban az új költői korszak egylényegű, zárt énképéhez a meg nem értettség sérelemmítosza, ez sajnálatos módon tényszerűen nem igaz. Nem csak azért, mert az életműről kisebb könyvtárnyi tanulmány, kritikai elemzés, valamint egy kiváló monográfia született, hanem mert a szerző - legalábbis a Halászóember óta - olyan széles olvasói körben tekinthető népszerűnek, amilyenről

Az 1946. január 19-én az angliai Leicesterben született szerző ma a nyugati világ egyik legsikeresebb prózaírója, esszéistája. Dan Kavanagh néven négy krimit is írt, ám a világsikert az 1984-es Flaubert´s Parrow (magyarul: Flaubert papagája, 1989) hozta meg számára.

Az ember már ab ovo előítéletesen közeledik az ominózus filmszínház felé: egyrészt nagyon is jól tudja, mire számíthat (látott már karón varjút), másrészt, s az előzőeknek tökéletesen ellentmondva, még egyáltalán nem sejti, mi is vár rá az elkövetkező ki tudja hány percben - ez pedig kétségtelenül az alkotók kimeríthetetlen fantáziáját dicséri. Végképp nem az ő hibájuk, hogy a mű, a Tiszta lappal című kísérleti (a kulcsszó, mely minden szabály, kötelem és felelősség alól fel- és kiment) videoalkotás még és már nem film - szabályosat, kerek egészet, effélét ők maguk sem akartak készíteni, arról meg, hogy mi is volt az alkotói szándék, ha volt, jócskán megoszlanak majd a vélekedések (ami, alighanem, az alkotói szándék teljes diadalával egyenértékű). A Tiszta lap amúgy számos más feLugossy Laca-darabhoz hasonlóan s minden látszat ellenére határozott, lineáris történetvezetéssel bíró mű, mely megállíthatatlanul halad valamely végkifejlet felé - igen, ez látszatra tényleg a stáblista megjelenése, de hát nem is ez az érdekes, hanem az út, amelyen haladva odáig eljutunk. S ez még mind semmi, mert e műnek konkrét szereplői is vannak: mindjárt két (női és férfi) páros, csereszabatosak, rendre egymásba úsznak át, tulajdonságaik nincsenek, csak princípiumokat jelölnek, ezek természete viszont a titkok homályába vész - legalábbis a néző nem sokat érthet meg belőle, de hát, mint tudjuk, a nézőre nem is tartoznak efféle komoly dolgok. Ha már a közönség kívül maradt, hát rögvest rosszat is sejt: az első képeken a vak Sanyi bácsi (Járai Alfréd) szőlőt permetez, majd a fehér bottal nekiesik a tőkének, a közönség sajgó sebét nyalogatja, később felejti, s a jobb időkre vár, melyek el is jönnek, rendületlenül.

Magyar Narancs: Az ön megjelenésétől elválaszthatatlan a kavbojkalapja - s ennek bizonyára megvan a története...

A Ferkai András által szerkesztett, impozáns, majdnem ezer illusztrációt tartalmazó kötet a hét éve megjelent, Buda építészetét bemutató album méltó folytatása.

A közelmúltban jelent meg Dukay Barnabás szerzői, valamint Vékony Ildikó előadói portrélemeze. Mindkét CD a BMC kiadványa, s mindkettő része a kiadó eddigi működésére jellemző progresszív közreadói hagyománynak. Igen sok érv szól amellett, hogy e két felvételt egy lapon említsük, bár bevallom: a puszta véletlen műve,

"Új kor születik, melyben öröm lesz élni", jövendöli Galileo Galilei az ő kis haverjának, a tizenegy éves Andrea Sartinak, s tekintve, hogy 1609-et írnak, bizton tudjuk, a jóslat eleddig nem vált be. Bertolt Brecht Galilei élete című darabját Zsótér Sándor és Ambrus Mária körülkerítette sűrű, hatvanas évekbeli NDK-s feelinggel, s ez tovább árnyalja a fenti próféciát.

Talán nem kell felsorolni, mi is történt a negyvenes években (Magyarországon is). Talán az ötlet kiagyalója - a szolid művészettörténész, Szűcs György - is tudja, és csak valami szemérmes - szögezzük le azonnal: szellemtelen - understatementnek szánta a címet és a "gyűjtési" elvet, amikor előpattintotta a legértelmetlenebb és következésképpen elképesztően történelmietlen, egyúttal, mert már nem bírunk gyanakvás nélkül élni, nagyon is 2002 kora tavasz kompatibilis ideát, miszerint legyen kiállításának rendszerezési elve a század legszörnyűbb évtizedének feledettsége.

Félek, ha belekapunk, rögtön elvész a lényeg, elébe lép a valóság, és jól kitakarja. Ezért a gyakorlati tudnivalókat, mint egyes útikönyvekben: előre vesszük. De annyira előre, hogy egy formás kis "napirend előtti" kerekedjen belőle, az se véletlenül.

Kezdjük egy brutálissal: A művészetben nincs nagyobb különbség, mint a majdnem és a végigvitel közti differencia. Mondta a fiatal Lukács György. Ilyen majdnem-film a Pascale Baillyé, majdnem szép, majdnem okos, majdnem bölcs, majdnem mély, majdnem szellemes. Majdnem jó. De nem jó.

Eminem már csak egy évre van attól az életkortól, a harminctól, amikor, mint mondja, "a belső tűz kialszik", s vitákat kavaró utazása végére ér, egyelőre azonban még teljes erővel perzsel, lángol, éget és belekap mindenbe, ami útjába kerül. Senki és semmi nem menekülhet előle - kivéve azt a két embert, akit tiszta szívből szeret: egyikük Dr. Dre, a fekete producer, akinek a segítségével fehér létére Amerika legsikeresebb rappere vált belőle, a másik hatéves kislánya, Hailie Jade, ennek az albumnak angyalian ártatlan ihletője és szereplője, akinek a láthatását végre bírósági határozat biztosítja Eminem számára. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész világ bekaphatja (és ezzel nagyon finoman utaltunk a szavajárására), a szövegeit mikroszkóppal vizsgáló politikusnejektől kezdve a saját apján és anyján keresztül (mondjuk úgy: elégedetlen a szülői teljesítményükkel) az exfeleségéig (megcsalta a ribanc).